Az elmúlt évtizedről történelmi távlatban azt fogják írni, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária).
Idén tavasszal–nyáron, amikor tizedik évébe lép a Nemzeti Együttműködés Rendszere, és egyúttal félidejébe a 4. Orbán-kormány, érdemes számot vetni azzal, hogy a Fidesz 2006 októbere óta minden országos választást megnyert (három-három parlamenti és EP-választást, két népszavazást, négy önkormányzati választást), és a rendszerváltoztatás óta Orbán Viktor az egyetlen, kétszer egymás után újraválasztott miniszterelnök. Miután a mögöttünk hagyott évtizeden kívül 1998 és 2002 között is miniszterelnök volt, az elmúlt harminc évnek már összesen majdnem a felét az ő kormányzása határozta meg.
Ilyen hosszú, markáns és stabil kormányzati teljesítménnyel a magyar történelemben eddig csak ketten büszkélkedhettek: a dualizmus középtáján az országot modernizáló gróf Tisza Kálmán (1875–1890) és a két világháború között a Trianon utáni újjáépítéssel sikeres konszolidációt megvalósító gróf Bethlen István (1921–1931). Politikai értelemben és történelmi perspektívában bizonyosan Orbán-korszakról beszélnek majd, amely a sajátos rendszerjellemzőkkel bíró intézményes–közjogi–politikai működésmód mellett olyan vonásokkal is rendelkezik, amelyek korszakos jelentőségűek. Ez utóbbi akkor igazán méltó a nevére, ha politikatörténeti szakaszolásból kultúrtörténeti érvényre tud emelkedni. Vagyis, a kormányzó erő pártból kultúrává válik.
Az elmúlt három évtized első két harmadát az 1990 és 2010 közé eső „posztkommunista állapot” (Lánczi András) határozta meg. Ennek legfeltűnőbb jelensége az volt, hogy a „reformpárti ideológiai kontinuum” (G. Fodor Gábor) mindvégig – valójában 1945-től kezdve egészen 2010-ig – sértetlen maradt: ez volt a progresszív korszak. Az 1989-et túlélő politikai–gazdasági struktúrák liberális „kulturális hegemóniával” (Antonio Gramsci) párosultak, mégpedig az egymással stratégiai szövetségre lépő politikai–gazdasági és értelmiségi/kulturális elitek révén. Ez nem azt jelenti, hogy 1990 és 2010 között ne lehetett volna jobboldalról hatalomra kerülni, de az uralom mégis mindvégig a balliberális erőké volt. Az 1989/90-es rendszerváltoztatás liberális irányba való eltérítése húsz évig tartott, ez után 2010-ben következett el a konzervatív korszakváltás esélye, amelynek érvényre juttatása folyamatban van. Ennek ígérete nem kevesebb, mint hogy a rendszerváltásra korszakváltás következzék. (Ennek tágabb történetpolitikai keretében helyezkedett el a két évvel ezelőtt megjelent Tihanyi tézisek mondanivalója, melynek fő kérdése akkor az volt, hogy korszak lesz-e a rendszerből?)
A 2010 és 2020 közötti időszak lényege ebben a perspektívában a konzervatív korszakot megalapozó-bevezető jobboldali – tartalmában nemzeti és demokratikus – rendszer kiépítése volt. Az ehhez szükséges alkotmányos, jogi, politikai és gazdasági struktúrák kialakítása nagyrészt megvalósult. Egy működő politikai rendszerhez hatékony döntések, a korszakhoz pedig értékeken alapuló kultúra szükséges. Ezért, hogy meg ne előzze a kocsi a lovakat, tisztázzuk, hogy milyen eszméken és elveken nyugodhat azok hite és ebből fakadó cselekvése, akik konzervatív korszakba akarják ágyazni a jobboldali rendszert.
Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.
