A jövő hét második felében idén utoljára ülnek össze Brüsszelben az uniós állam- és kormányfők. A hivatalos napirenden szerepel Ukrajna újabb pénzügyi támogatása: Brüsszel ugyanis egy új, több évtizedre kiható, a tagországokra nézve rendkívül kockázatos megoldással kívánja ismét „megmenteni” az ukrán államot, amely a befagyasztott orosz vagyonra épülne. A tagországok a legkevésbé sem támogatják egyhangúan az ötletet, így Brüsszel egy újabb jogi trükkel szabadulna meg a nemzetállami vétótól. Az év utolsó uniós csúcstalálkozója tehát arról szól, hogy Európa marad-e szuverén nemzetek szövetsége, vagy végképp elszabadul egy központosított, szerződések keretein és a tagállamok felhatalmazásán túlfutó brüsszeli gépezet. A tét óriási – és Magyarország ismét a frontvonalban van. Ebben a helyzetben különösen felértékelődik, hogy hazánk élén olyan vezető álljon, aki nem hajlandó feladni a nemzeti szuverenitás utolsó eszközeit – sem pénzügyi, sem jogi, sem pedig politikai téren.

Petri Bernadett a XXI. Század Intézet kutatója a soron következő uniós csúcs politikai tétjét, az Ukrajnának szánt támogatás kockázatait és a tagállami szuverenitást érintő következményeket tekinti át.

Az új ukrán támogatás áterőltetése sorsdöntő kérdés Európa számára

A békekötés halogatása és a háború erőltetett folytatása Ukrajnát napról napra reménytelenebb helyzetbe hozza, mindez pedig az európai országok számára is egyre nagyobb terhet jelent mind pénzügyi, mind pedig biztonsági szempontból. Eközben az EU érdeklődése egyetlen stratégiai kérdés körül összpontosul: miként lehet Ukrajnát hosszú távon az EU kasszájához kapcsolni, tágabb értelemben pedig mi a tartós megoldás arra, hogy Brüsszel a tagállamok pénzét saját akarata szerint használhassa fel. Éppen ezért a brüsszeli vezetők számára egyre inkább tüske a köröm alatt a tagállami vétó, ami ma az egyetlen működőképes védekezési eszköz az ilyesfajta törekvésekkel szemben.

Nem előzmények nélküli, ami most történik. 2023 decemberében a magyar miniszterelnök vétózta meg az akkor még 50 milliárd eurós ukrajnai pénzügyi csomagot, amely az uniós többéves költségvetés módosításához kötődött. A csúcs kudarca megmutatta: ha egy tagállam elég elszánt, még mindig képes megakasztani a brüsszeli gépezetet. Erre válaszul 2024 februárjában – brutális politikai nyomás, pénzügyi zsarolás, forrásvisszatartás és lejárató kampányok után – az EU vezetői végül keresztülerőltették az 50 milliárdos „Ukrajna-eszköz” programot, amit aztán 2028-tól egy ennél akár tízszer gálánsabb újabb pénzügyi támogatási csomag követne Kijev számára.

2028 azonban messze van és az IMF becslése szerint Ukrajna működőképességének fenntartása 2026 elejéig kb. 135 milliárd euró külső finanszírozást igényel. Ezt az összeget pedig az amerikai támogatások bizonytalansága miatt brüsszeli értelmezés szerint Európának kellene előteremtenie. Az EU vezetői éppen ezért előálltak egy olyan megoldással, amelynek célja, hogy a befagyasztott orosz eszközöket, illetve azok hozamát elkobzás nélkül „befogják” a rendszerbe – úgy, hogy a döntés gazdasági, jogi és politikai kockázatát természetesen ne ők, vagy Ukrajna viselje, hanem azt szétterítsék a tagállamok között.

Brüsszel jogi trükköt vet be, hogy a tagállamokra tolhassa a kockázatot

A Bizottság javaslata szerint kb. 90 milliárd eurót gyűjtenének össze a következő két évre, ezt részben a befagyasztott orosz központi banki vagyon hozamára épített „jóvátételi hitellel” fedeznék, és a teljes, akár 210 milliárd eurós konstrukció lényege az lenne, hogy a hitelt csak akkor kellene Ukrajnának visszafizetnie, ha Oroszország egyszer háborús jóvátételt fizet – tehát a kockázatot valójában az EU és a tagállamok vállalják kezesként. Ez a „brüsszeli jogi kreativitás” csúcsa: papíron nem kobozzák el az orosz vagyont, csak „hasznosítják”, a kockázatot pedig szétosztják a tagállamok között. Nem véletlen, hogy Belgium – amelynek területén, az Euroclear rendszerein keresztül a befagyasztott vagyon döntő része fut – jogi és gazdasági aggályokat fogalmazot meg, és garanciákat kér arra az esetre, ha a bíróságok egyszer mégis olyan döntést hoznának, hogy vissza kell szolgáltatni az orosz pénzeket.

Bart De Wever belga miniszterelnök és az Euroclear vezetése arra is figyelmeztetett, hogy a precedens nélküli lépés alááshatja az euróba vetett globális befektetői bizalmat, és ami még veszélyesebb: Oroszország válaszlépésként lefoglalhatja az Euroclear oroszországi leányvállalatánál, a National Settlement Depositorynál lévő, mintegy 17–33 milliárd euróra becsült nyugati vagyont. Ráadásul az „Oroszország fizet-elv” természetesen csak elméletben hangzik jól, a valóságban a kamatkockázatot, a politikai és jogi felelősséget a tagállamok viselik, a megtorlás kockázata – legyen az kereskedelmi, kibervédelmi, vagy energetikai – pedig a teljes európai lakosságot érintheti.

A tagállami ódzkodás miatt ezt a konstrukciót nem egyhangúsággal fogadnák el, hanem az uniós szerződések vészhelyzeti klauzulájára, az Európai Unió működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) 122. cikkére hivatkozva minősített többséggel. Így próbálná tehát Brüsszel megkerülni azokat a kormányokat – például Magyarországot és Szlovákiát –, amelyek önvédelemre törekedve és a józan ész elvétől vezetve élni kívánnak vétójogukkal, s nem támogatják sem a háború hosszú távú finanszírozását, sem pedig a megoldással járó felmérhetetlen kockázatokat.

Vészhelyzetből állandó felhatalmazás a tagállamok megkerülésére

Az EU története az elmúlt évtizedben a „kivétel” fokozatos állandósulásáról szól. Válság válságot követett – pénzügyi krízis, migráció, járvány, háború – és minden válság újabb ürügyet adott arra, hogy a brüsszeli elit tovább feszítse az uniós szerződések kereteit. Az EUMSZ 122. cikke eredetileg arra született, hogy rendkívüli helyzetben, átmeneti jelleggel lehessen gyors, célzott döntéseket hozni, például energiaellátási zavar vagy természeti katasztrófa esetén, ráadásul az egymással való szolidaritás jegyében. Most azonban a Bizottság és több nagy tagállam úgy akarja értelmezni ezt a cikket, mintha az általános „válság-felhatalmazás” lenne, amelyre hivatkozva meg lehet kerülni az egyhangúságot egyes pénzügyi kérdésekben, össze lehet kötni háborús döntéseket hosszú távú költségvetési kötelezettségekkel, és szinte korlátlan mozgásteret lehet adni az intézményeknek a tagállamok rovására. Ez már nem a szerződések jóhiszemű alkalmazása, hanem azok kifordítása.

A magyar vétó az elmúlt években többször is megmutatta, hogy a nemzeti szuverenitás védelmének komoly jelentősége van az uniós döntéshozatalban. 2023 decemberében a magyar miniszterelnök megakadályozta az MFF-módosításhoz kapcsolt ukrajnai csomagot, 2025 márciusában pedig nem csatlakozott az Ukrajnát támogató zárókövetkeztetésekhez, így azokat csak 26 tagállam nevében tudták elfogadni. Brüsszel erre kétféleképpen reagált: egyrészt formális nyomással – források visszatartása, jogállamisági eljárások, akár az uniós tagsággal járó jogok felfüggesztését kilátásba helyező 7. cikk szerinti fenyegetés –, másrészt formális trükkökkel, vagyis olyan jogi konstrukciók kitalálásával, amelyek látszólag nem sértik az alapszerződéseket, valójában azonban kiürítik az egyhangúság követelményét, mint például a külpolitika és a kizárólagos uniós hatáskörbe tartozó, s így minősített többségi döntéshozatalhoz kötött kereskedelempolitikai szabályok összemosásával. A most tervezett, orosz vagyonra épülő hitelmechanizmus pontosan ebbe a logikába illeszkedik.

Az elmúlt években több javaslat is napvilágot látott, amelyek célja, hogy az uniós kül- és biztonságpolitika területén csökkentsék vagy megszüntessék az egyhangúsági követelményt, hogy a költségvetési, adózási és jogállamisági kérdéseket minősített többségi szavazással, vagy „megerősített együttműködés” címén vigyék keresztül, és hogy a bővítés során az új tagállamoktól eleve elvegyék a vétójogot bizonyos kulcsterületeken – vagyis másodosztályú taggá tegyék őket. Mindezt pedig éppen azok az uniós vezetők teszik, akik naponta hivatkoznak a „jogállamiságra” és „európai értékekre – már ha a tagállamokat kell számon kérni. Pedig valódi jogállam nem létezhet, ha az intézmények saját alapvető szabályaikat kerülik meg, saját politikai céljaikhoz igazítva a jogot. Az európai egységhez vezető út, az egyetértés kialakítása nem egyszerűsíthető és nem megkerülhető.

Magyarország jövőbeni mozgástere az önrendelkezésért való kiállástól függ

Ilyen körülmények között nyilvánvalóan fontos alapvetés, hogy lesz-e a jövőben olyan állam- és kormányfő, aki világosan kimondja: eddig és ne tovább. Magyarország számára ez nem elméleti, hanem valódi létkérdés. Az elmúlt tíz-tizenöt év alatt megtapasztalhattuk, hogy a vétó felszámolása elleni küzdelem kifelé magányos harcnak tűnik, mégis elengedhetetlen szükség van a hasonlóan gondolkodó patrióta, szuverenista erőkre, vagyis tematikus koalíciókra, amelyek akár ügyenként más-más országokra támaszkodnak (pl. költségvetés, migráció, családpolitika, háború és béke kérdése), valamint egyenes, érthető, hazai és nemzetközi kommunikációra, amely világossá teszi: Magyarország saját nemzeti érdekét és az európai érdeket is egyaránt szem előtt tartja, amikor kiáll a béke, a jog uralma és a szuverenitás elve mellett. Ha Magyarország következetes, több évre visszamenő, elvi alapú magatartást mutat – ahogy tette például a migráció vagy a gyermekvédelem ügyében –, akkor még a legnagyobb kritikusoknak is el kell ismerniük: elvi álláspontról van szó, a magyar álláspont pedig ráadásul idővel mindig beigazolódik.

Ez ellen gazdasági szempontból is fel kell készülni: a pénzügyi források diverzifikálásával, hogy egyetlen uniós pénzügyi eszköz se legyen kritikus fontosságú, az olyan stratégiai ágazatok hazai kontrolljának erősítésével, mint az energia, élelmiszer, vagy a védelmi ipar, illetve olyan kettős vágányú diplomáciával – erős regionális szövetségekkel, keleti és déli gazdasági nyitással –, hogy a magyar gazdaság ne legyen egy lábra állítva. Minél kevésbé zsarolható egy ország, annál bátrabban tudja használni a vétójogát – és annál hitelesebben állhat ki az európai együttműködés létrejöttekor kialakított jogi keretek védelme mellett.

Mindez azonban csak akkor működik, ha az ország élén hajlíthatatlan szuverenitáspárti vezetés áll. Olyan kormányfő, aki érti az uniós jog nyelvét, ismeri Brüsszel trükkjeit, nem jön zavarba sem a médiahadjárattól, sem a pénzügyi zsarolástól, és a végsőkig hajlandó élni az uniós tagságból származó jogokkal, ha a nemzeti érdek ezt kívánja. Ha Magyarország élére olyan vezetés kerülne, mint Magyar Péter és a Tisza párt, amely „jó pontokért”, rövid távú brüsszeli dicséretekért vagy ideológiai elköteleződésből kész félretenni a nemzeti érdeket, akkor az olyan újabbnál újabb kockázatos konstrukciók ellen sem lesz komoly ellenállás, mint a közös uniós eladósodás, a befagyasztott orosz vagyonból nyújtott ukrán hitelért való helytállás, vagy éppen az uniós adózási elvárások ránk erőltetése. Így Magyarország végleg másodlagos szereplővé válna egy egyre inkább központosított politikai unióban.

A végső tanulság egyszerű, mégis sorsdöntő: az Európai Unió csak addig a mi közös otthonunk, amíg a saját alapszerződései szerint működik. Ha a vészhelyzeti cikkeket általános felhatalmazássá tágítják, a migránsokat ránk erőltetik, ha a vétót politikai boszorkányüldözés árán kiüresítik, ha a béke, a józan pénzügyi felelősség és a nemzeti önrendelkezés szempontja teljesen kiszorul a döntéshozatalból, akkor az EU többé nem szuverén nemzetek szövetsége lesz, hanem egy diktatúra.

Ezért lesz meghatározó a decemberi brüsszeli csúcs és ezért lesz sorsdöntő a jövő tavasszal sorra kerülő választás is, hiszen létfontosságú, hogy Magyarország élén olyan vezető álljon, aki nem fél kimondani a legegyszerűbb igazságot: a magyar emberek pénzéről, biztonságáról és szuverenitásáról csak Magyarország, mint nemzetállam dönthet. Aki ezt a jogot feladja, aki saját felhatalmazását a brüsszeli elvárásokra alapozza, az elárulja a magyar embereket, köztük saját választóit is. Aki viszont minden fórumon, minden csúcson, minden szavazáson következetesen megvédi Magyarország önrendekezését, az nemcsak a jelen vitáiban, hanem a jövő magyar nemzedékei mellett is helytáll.