Konzervatív forradalom

WP Post Author

Ma már szinte mindenki érzi, látja, hogy nagy változások korát éljük, amely nagy válságokkal is jár együtt. A permanens haladásba vetett hitre épülő eszmék, amelyek e válságokhoz elvezettek, nem mutathatnak belőle kiutat, de már a közelmúltban sem találunk olyan mintákat, amelyekhez visszatérhetnénk. Az ilyen helyzetek jelentik a táptalaját egy olyan eszmének, amelynek sokan a létét is vitatják: a konzervatív forradalom olyan dolgokat akar alkotni, amelyeket érdemes megőrizni.

A Kommentár folyóirat ennek az ellentmondásos nevű és sorsú eszmének a múltját, jelenét és jövőjét helyzete az idei harmadik lapszáma fókuszába.

Veszélyek kora

Az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerváltoztatások korának reményeivel ellentétben a történelem nem ért véget: egy világjárvány, egy szomszédunkban zajló háború és ezek súlyos gazdasági és társadalmi következményei éppenséggel jelentős történelmi változások kezdetére utalnak. Ez lesz a veszélyek kora, ahogy arra Hegedűs Zoltán történész, a Kommentár folyóirat szerkesztője a lapszámot nyitó írásának címében is utal. Kontinensünk számára ez a korszak azért is lesz különösen nehéz, mert Európa hosszú vezető szerep után a 20. századot elbukta, átengedte a nyugati világ vezetését az Egyesült Államoknak, és arra bízta biztonságát is. Az elmúlt évek egyre gyarapodó problémáit (2008-as gazdasági válság, migrációs válság, Brexit, koronavírus-járvány, orosz–ukrán háború) a kontinens nem tudta megfelelően kezelni, mivel a közvetlenül látható, felszíni problémák mellett mélyreható döntéshozatali, demográfiai és morális válsággal is küzd.

Az előttünk álló időszak persze nem csak veszélyeket, de lehetőségeket is jelent, egyszerre vég és kezdet.

Czopf Áron történész, politológus Az ametisztévtized című kiáltványában a húszas évekre feladatként tekint: „Itt az idő erkölcsi autonómiára cserélni a történelmet, aktív jelenlétre váltani a puszta tartózkodást, és újra megszentelni a hatalom helyeit, nem lemondani róluk.” Emellett Czopf felhívja a figyelmet a konzervativizmus egyes „kiábrándítóan lapos” értelmezéseire is, amelyek „a konzervatív szellem legfőbb ihletőjével állnak szemben: az élettel.” Az új nemzedék feladata az, hogy „megtestesítse a fogalmait”, fütyüljön a liberalizmus korhadó útjelzőire, és ne szomorkodjon a „holtak birtokára hulló esőben”. Úgy is fogalmazhatnánk a szerző helyett, hogy az új nemzedék feladata egyszerre konzervatív és forradalmi.

A konzervatív forradalom egykor

A konzervatív forradalom fogalma leginkább a két világháború közötti német történelemből ismert, ahol nem más, mint Thomas Mann használta először hívószóként. Egy olyan gondolatról van szó, amely távolról nézve világosan látszik a weimari Németország politikai térképén, elkülönülve a liberális, szocialista, hagyományos konzervatív és nemzetiszocialista nézetektől egyaránt, közelebbről szemügyre véve azonban mondhatni kifolyik kezünk közül, és nehezen lehetne meghúzni pontos körvonalait. Az idők során persze elsősorban ezen eszmeáramlatnak a nemzetiszocialista múlt perspektíváján keresztül történő szemlélete akadályozta a konzervatív forradalom mint fogalom és mint történelmi jelenség pontosabb megértését, hiszen számos gondolata valóban közel állt a nemzetiszocializmushoz, a képviselőiként számontartott személyek némelyikének pedig az életpályája is összefonódott – más-más időszakokban, és általában rövid időre – az NSDAP-val.

A két világháború közötti konzervatív forradalom több tanulmány is foglalkozik a Kommentár új számában. Csejtei Dezső filozófiatörténész és Karácsony András jogfilozófus az eszmeáramlat múltját és főbb ismertetőjegyeit mutatja be, de külön tanulmányok foglalkoznak egyes vezető alakjaival is: Szalai Zoltán Oswald Spengler politikai fiziognómiájáról, Hudy Árpád nyelvész, újságíró, valamint Pető Zoltán eszmetörténész pedig Ernst Jünger munkásságáról írtak.

A konzervatív forradalom sohasem alkotott egységes politikai mozgalmat, főképp nem pártot, és nem alakított ki konkrét elképzeléseket az állam és társadalom pontos berendezkedését illetően.

A konzervatív forradalomhoz sorolt gondolkodók a napi politikai élet mögött álló értékek világában fejtették ki tevékenységüket.

Konzervativizmusuk forradalmisága abban állt, hogy nem a múlt, hanem a jövő felé fordították tekintetüket, nem visszafordulni akartak, hanem Armin Moeller van den Bruck sokat idézet mondatával élve úgy vélték, „konzervatívnak lenni annyit tesz, hogy olyan dolgokat alkotunk, melyeket érdemes megőrizni.” A konzervatív forradalmárok nem akartak visszatérni a Második Császárság időszakába, de a weimari köztársaságot létrehozó forradalmat sem támogatták. De miért érdekes ma számunkra egy olyan eszmeáramlat, amely a maga korában tett szert közvetlen politikai befolyásra, hiszen, ahogy Karácsony András idézi tanulmányában Alexander Rüstowot, a „konzervatív forradalom nem történt meg”?

Nem csupán azért, mert, amint Csejtei Dezső összefoglaló írása is rámutat, ez az áramlat maradandó értékeket is teremtett, bár ez sem kevés. Csejtei szerint az konzervatív forradalom pozitívumai közé tartozik, hogy felhívták a figyelmet a korukban végbemenő változások romboló tendenciáira (eltömegesedés, nivellálódás, primitivizálódás stb.); megőriztek olyan, lassan szitokszóvá váló, de komoly erkölcsi tartalmat hordozó kifejezéseket, mint a tekintély, rend, fegyelem vagy kötelesség; részben nekik is köszönhető, hogy a weimari rendszerben megformálódhatott valamiféle törékeny politikai egyensúly; rámutattak arra, hogy nem csak balról, de jobbról is lehet, sőt kell is konfrontálódni a nemzetiszocializmussal. Csejtei szerint azonban jelenünk számára is fontos tanulságokkal szolgál a konzervatív forradalom, azzal, hogy rámutat a jó értelemben vett patriotizmus értékeire, és azzal, hogy „ez a mozgalom jelölheti ki azt a képzeletbeli pontot is, ahol konzervativizmus és forradalmiság újból egymásra találhat.”

Konzervatív reneszánsz

Mindez pedig nem csak a korábban vázolt, előttünk álló válságos időszak fényében fontos számunkra, de amiatt is, mert Közép- és Kelet-Európa és benne Magyarország helyzete különösképpen „rímmel” a konzervatív forradalom alapgondolatára. Ennek lehetősége először 1989/90-ben merült fel. Békés Márton történész, a Kommentár főszerkesztője mutat rá Konzervatív forradalom Magyarországon címet viselő írásában arra, hogy ettől „kezdve nem volt mihez ragaszkodni a közelmúlt tekintetében, de jócskán akadt olyan visszaállítanivaló, ami örök értéket jelenthet a jövőben.”

“A helyzeti energia tehát határozottan forradalmi-konzervatív volt: nincs mit megőrizni, nincs mi elé visszatérni, következésképpen új kezdetet kell indítani.”

Ez azonban nem következett be, mert a térség országai saját útjuk helyett a nyugati modellt kezdték másolni, ez pedig Magyarországon egy húsz évig tartó posztkommunista – mondhatni, reakciós – időszakot jelentett. Ilyen körülmények között született Lánczi András Konzervatív kiáltvány című könyve húsz évvel ezelőtt, amely Békés szerint a konzervatív korszak alapító nyilatkozatának is tekinthető, amelyben a szerző már felhívta a figyelmet arra, hogy céljai elérése érdekében a konzervatív jobboldalnak radikálisan kell fellépnie, és nem lehet a múlt foglya, hiszen a közelmúlt nem a sajátja.

A gyakorlatban ez 2010 után kezdhetett megvalósulni, amikor „valódi forradalom történt”, amely „egy új korszak megnyitását, azaz új történelmi kezdetet jelentett.”

Békés szerint a „Nemzeti Együttműködés Rendszere értéktartalmát és működési módját tekintve forradalmi-konzervatív jelenség”, ezt pedig már ellenfelei és kritikusai is kezdik felismerni.

Karácsony András szintén rámutat a ma zajló folyamatok konzervatív forradalmi jellegére: az európai politika színterén a szuverenitás forradalmáról ír, de Magyarországon is rámutat a konzervatív oldalon történt radikális változásra. Karácsony szerint ez egyrészt abban áll, hogy a konzervatív gondolkodók felismerték, a radikális törekvésekkel radikálisan kell szembeszállni, másfelől pedig abban, hogy nem fogadják el a baloldali-liberális látásmód által kijelölt értelmezési kereteket.

A világban tehát egy konzervatív reneszánsz (Békés Márton) figyelhető meg, amely Magyarországon talán erősebb is, mint másutt, hiszen, felismerve, hogy „a ma konzervativizmusa nem a tegnap liberalizmusa, […] a magyar modell mindenestül új világot teremtett.”