Stratégiai aszimmetria Magyarországon

A kormányzó pártszövetség és a magyarországi baloldalt alkotó féltucat ellenzéki párt között akkorák a szervezeti, szellemi és személyi különbségek, hogy mennyisége és minősége új kifejezést kíván. Ez a stratégiai aszimmetria, amely arra utal, hogy a két pártcsoport közötti szervezeti-intézményes, intellektuális és vezetési, tudásbéli egyenlőtlenségek egyenként is drámaivá váltak, de együttes hatásuknak köszönhetően minden bizonnyal maradandók lesznek. Ez egyfelől azt jelenti, hogy Magyarországon a rendszerellenzékiség folytathatatlanná vált, másfelől pedig, hogy akadálytanul megnyílik a Fidesz–KNDP előtt az a középtávú politikai tervezési időszak, amely 2022–2030 stratégiai horizontját alkotja.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatójának írása a 2022-es választás után kialakult kormány–ellenzék viszonyról szól, egy új fogalom, a „stratégiai aszimmetria” mentén.

Stratégiai aszimmetria

A stratégiai aszimmetria röviden nem más, mint a hadviselő felek közötti, már nem csak taktikai, hanem stratégiai különbségek strukturális hátránnyá összegződése. Például egy rosszul vezetett, kis létszámú, alacsony harci morállal rendelkező, rossz védelmi pozícióba szorult, elavult fegyverekkel rendelkező hadsereg, amely pontosan olyan, mint a mai magyarországi baloldal.

Az ókori keleti hadművészet legfőbb különbsége a nyugati hadtudósok által lefektetett modern elvekkel szemben abban ragadható meg, hogy a katonai stratégiát az aszimmetriára építi fel. Ebben járt élen a kínai filozófus-hadvezér, Szun-ce, aki vagy egy meglévő aszimmetriát javasolt kihasználni, vagy olyan egyenlőtlenséget tanácsolt kialakítani, amely könnyen győzelemre fordítható. Mint írta: „A stratégiai hatalom[gyakorlás] nem más, mint hogy ellenőrizd a hatalom taktikai egyenetlenségeit, és az előnyökhöz igazodva valósítsd meg [az akaratodat].” A számos szabály közül, melyeket lefektetett, erre vonatkozik például, hogy cselekkel vonjuk számunkra kedvező harci terepre az ellenséget vagy időben húzzuk el a háborút és ezzel őröljük fel erejét.

A szemben álló hadviselő felek természetesen sohasem teljesen egyenlők, ám az állami hadseregek által vívott 19–20. századi háborúkban mégis ritkaságnak számított, hogy minden téren – haditechnikailag, létszám tekintetében, a csapatok földrajzi elhelyezkedése szempontjából és a harckészséget illetően egyaránt – valamelyik oldalon döntő fölény alakuljon ki. Az I. világháború lövészárokharcainak négy évig tartó elhúzódását például éppen az váltotta ki, hogy a központi hatalmak és az antantországok nagyjából hasonló haderőt vetettek be.

A stratégiai aszimmetriát az okozza, hogy az egyik fél a főbb harci jellemzők közül az összesben hátrányban van, a másik pedig mindben fölényt élvez.

A magyarországi baloldali pártok taktikai hátrányai, amelyek 2010-től kezdve, a második Orbán-kormány alatt már kialakultak, a harmadik ciklus idején fokozódtak, a negyedik ciklus idején pedig összekapcsolódtak egymással, 2022-re stratégiai hátránnyá álltak össze. Az így kialakult stratégiai aszimmetriát felszámolni nem egy vagy két év munkája, a kormányzó pártok viszont folyvást mindent meg tudnak tenni annak érdekében, hogy ezt a helyzetet konzerválják, sőt előnyüket tovább növeljék, valamint az ellenfél egyébként is hiányos képességeit még tovább rombolják. Ez azt jelenti, hogy a stratégiai aszimmetriát pozitív és negatív értelemben is ki tudják használni, hiszen már meglévő fölényüket továbbra is tudják érvényesíteni és az ellenfél gyengeségeit kreatív eszközökkel még jobban fokozni tudják.

Ezáltal nyílik meg a stratégiai horizont az Orbán Viktor vezette Fidesz–KDNP-pártszövetség előtt, hogy a 2010-es évek után a 2020-as éveket is birtokba vegye, és a 2010 óta tartó kormányzás meghosszabbítása belpolitikai szempontból egészen 2030-ig biztosítva legyen. Jelen pillanatban időben eddig látunk el élesen a korszak tekintetében, amelyben benne élünk.

A három SZ válsága: szervezeti, szellemi, személyi

A hadviselő felek közötti aszimmetriát három területen jelölhetjük meg, ez a három M: mennyiségi, minőségi és mentális. Ezek alatt a rendelkezésre álló fegyverrendszerek korszerűségét és számosságát, az azt üzemeltetők létszámát, tudását és felszereltségét, illetve harcképességét értjük. Ha egy ország hadserege létszámában csekély, fegyverei elavultak és azokból is kevés áll rendelkezésre s még harcolni sem akaródzik, biztosra vehetjük, hogy vereséget szenved.

A magyarországi baloldali pártok válságát ehhez hasonlóan három SZ-szel írhatjuk le, ezek: 1) szervezeti vagy infrastrukturális, 2) szellemi-ideológiai, 3) személyi, azaz a párteliteket és vezetői képességüket érintő. Ez a három válság egyenként is kudarcra ítéli a szereplőket, a legutóbbi években azonban a különböző krízisek konvergálni kezdtek egymáshoz és a 2022-es választás idejére, különösen pedig azóta, stratégiai hátránnyá értek össze.

Kiderült, hogy a hat baloldali párt összefogása leginkább egyenkénti gyengeségeik összeadódását eredményezte.

A kormánypártok és az ellenzéki frakciók között így kialakult strukturális egyenlőtlenségek mértéke 2022 nyarára érte el azt a magasabb szintet, amit már stratégiai aszimmetriának nevezünk.

A 2022. április 3-i választások kimenetele katasztrofális vereséget jelentett az egyik és történelmi győzelmet a másik oldalnak. Ennek eredményeképpen a korábbi három kétharmados parlamenti felhatalmazásnál is nagyobb arányú győzelmet arattak a kormánypártok, bekerült a parlamentbe a Mi Hazánk, a baloldali pártok pedig minden korábbinál töredezettebb képet mutatnak. Az Országház összetétele a következően alakult: a kormánypártok mandátumszáma 135-re emelkedett (Fidesz: 117, KDNP: 18), ez után következik a Demokratikus Koalíció (DK) 15-tel, az MSZP, a Jobbik és a Momentum frakciója egyenként tíz-tíz fős, utoljára jön a Párbeszéd (6 fő) és az LMP (5 fő), a Mi Hazánknak szintén 6 képviselői helye van. Ennek következtében a centrális erőtér évtizede (2010–2019) után a domináns pártrendszer alakult ki és megkezdődött a nemzeti blokk korszaka.

Nézzük most a három, egyenként is stratégiai lemaradást okozó területet, amelyek egymással összeadódva a magyarországi baloldal szuperhátrányát okozzák! Gyorsan tegyük hozzá azt is, hogy az elmúlt öt hónapban a helyzet mindhárom területen még rosszabb lett, vagyis a baloldali pártok egyenkénti és az összellenzéki színtéren is megnyilvánuló szervezeti, szellemi és személyi válság egyre csak mélyült.

A szervezeti válság már a 2010-es évek közepe óta érződik, amelyre a 2018-as országgyűlési, a 2019-es önkormányzati és európai parlamenti választások kellően rávilágítottak, a 2022-es katasztrofális vereség pedig ellentmondást nem tűrően bizonyított. Ha ez nem lett volna elég, akkor a 2022-es időközi választások ismét nyomatékosították, hogy az ellenzéki pártok, mint modern tömegpártok, egyszerűen felszámolódtak. Nincsenek helyi szervezeteik, politikai termékként nem vonzóak, üzeneteikkel nem lehet országos méretekben azonosulni, káderállományuk létszámban-tudásban hanyatlik vagy már nincs is, ifjúsági szervezeteik komolytalanok, legfeljebb médiakapcsolataik maradtak úgy-ahogy intaktak. Egy szó, mint száz: a baloldali pártok a szervezeti-intézményi és szociológiai-kulturális értelemben vett pártok – különösen a modern tömegpártok, európai néppártok – ismérveit már nem teljesítik. Jellemzőnek kell tartanunk rájuk, hogy a 15 fős DK-frakció mellett összesen 41 mandátummal rendelkeznek olyan képviselőcsoportok, melyek pártjai közül három jóideje szervezeti leépülésben van (Jobbik, LMP, MSZP), kettőben pedig már vagy még ki sem épült klasszikus pártinfrastruktúra (Momentum, Párbeszéd).

Nem csoda, ha a 2022-es választás után három hullámban tartott időközi önkormányzati választásokon a baloldali pártok – egyenként és összességében – úgyszólván rajthoz sem tudtak állni. Nagy Ervin, a XXI. Század Intézet elemzőjének összefoglaló megállapítása szerint a minden szempontból (160, méretben és földrajzi fekvésben különböző település, összes vokstípus) reprezentatívnak tekinthető választás-sorozaton a jobboldal ott is győzni tudott, ahol eddig nem (Budapest, Dunaújváros) és nem volt ritka a kétharmados, sőt 85 százalékos szavazattöbbség sem.

Ám a legmegdöbbentőbb az a nemtörődöm apátia volt, amellyel a baloldal pártvezetői az egymás utáni, lesújtó vereségeket fogadták.

A baloldali pártok a 2022 nyarán felmerülő problémákat nem csak, hogy képtelenek voltak becsatornázni magukhoz, de az elégedetlenkedők nem is kértek ebből. A kata-törvénymódosítás elleni tüntetések és a fakitermelés szabályzásának átalakítása jó példák erre, tekintve, hogy előbbire csakhamar rátelepedett az anarchista-nihilista Kétfarkú Kutya Párt, utóbbi pedig azonnal a néhány évvel korábbról ismert „zöld” divattüntetések folytatásává vált. A politizálási próbálkozások, akár parlamenten belül, akár azon kívül, rendre kudarcba fulladtak: a baloldali képviselők felszólalásai (Fekete-Győr András, Jámbor András, Vajda Zoltán) és a népszavazási kezdeményezések (Karácsony Gergely, Újhelyi István) megrázó politikai tudáshiányt árulnak el. A helyzetkép így fest: a jogszabályokat nem ismerő, de közhatalmat gyakorolni akaró emberek veszekedése.

Ám a pártok vezetőcseréi se segítettek, de az sem, hogy ahol elnökcsere következett be (Jobbik, Momentum), logikus módon rögtön frakcióvezető-váltás is történt. Tovább folytatva e két párt negatív spirálját, a Momentum egyik elnyert parlamenti helyét máig nem sikerült betölteni (Hadházy Ákos miatt), a Jobbikét pedig megőrizni (Jakab Péter kiválása), amivel összefüggésben áll, hogy két újabb ellenzéki párt van a láthatáron: az egyik Márki-Zay Péter körül, a másik Jakab révén. Ez azzal fenyeget, hogy a mérések szerint egyébként is három kispártból (LMP, MSZP, Pártbeszéd) és három, nagy jóindulattal is csak közepesnek tekinthetőből (DK, Jobbik, Momentum) álló baloldali térfél további két mikropárttal bővül.

A szellemi válság is régóta egyértelmű, főleg, hogy a magyarországi baloldal szellemi értelemben már 2006-ban lejtmenetbe került, az itthoni liberalizmus pedig a 2010-es évek első felében veszítette el vezető folyóiratait (Beszélő, Holmi), a második felében pedig korelnökeit (Esterházy, Konrád, Heller). Régi értelmisége manapság legfeljebb saját emlékművének építésével van elfoglalva (lásd Kis János), új generáció pedig sehol sincs a láthatáron. A magyarországi baloldalnak nincs önálló gondolata, egységes ideológiája, se megnevezhető ideológusa, a korábbiakhoz képest pedig arra is képtelen, hogy politikai eszméket importáljon, vagy legalább külföldi igazodási pontot válasszon magának. A balliberális értelmiséggel kapcsolatban egy képességhiányos komprádorcsoportról van szó.

Az ellenzék szélsőbaloldala szerint a választási vereségben komoly szerepe volt annak, hogy „okosabbak nálunk a fideszesek, több nemzetközi szakirodalmat olvasnak, jobban behozzák azokat a tudásokat, amik a világban keletkeznek a magyar politikába, sokkal nagyobb kitekintésük van”. A helyzet rájuk nézve azonban még ennél is rosszabb, hiszen az irány éppen fordított: külföldről jönnek a jobboldaliak Magyarországra tanulni, amelyre jó példa, hogy idén négy hónap alatt két alkalommal szerepelt Orbán Viktor az amerikai konzervatívok legnagyobb rendezvényén fő szónokként, amikor májusban Budapesten, augusztusban pedig Dallasban szólalt fel a CPAC közönsége előtt.

A vigyázó szemeket ma a Karmelitára vetik.

A gondolati válság odaát drámai méretű. Az összellenzéki kulturális stratégia felelőse, az egykori utolsó Kádár-kori főcenzor, manapság a CEU könyvkiadójának vezetője, Inkei Péter is úgy értékelte saját teljesítményüket, ráadásul még a választások előtt, hogy az ellenzéki pártok eleve kis érdeklődést tanúsítanak a kulturális terület iránt, és emiatt „nincsenek meg azok a határozott karakterek, akik kultúrpolitikai törekvésekkel állnának elő”. Generális problémára hívta fel a figyelmet – minden felelősségvállalás és a saját hibáival való elszámolás nélkül – az egyik bukott pártelnök, amikor kiútkereső cikksorozata egyik részében azt írta, hogy „a sikerhez meg kell újítanunk az ellenzéket, és ennek az egyik legfontosabb lépése a szellemi megújítás”. Hogy ehhez honnan vesznek szellemi tőkét és kik fogják azt kamatoztatni, örök rejtély marad.

A személyi válság szintén nagyon egyértelműen látszik, ha megnézzük, hogy a hat baloldali pártnak összesen kilenc elnöke van. Három párt társelnöki rendszerben működik (LMP, MSZP, Párbeszéd), melyek közül kettőnek sikerült megújítania az elnökségét: az egyiknél a korábbi garnitúrához képest rosszabb politikai-szolgálati beágyazottságú szereplőkkel (Szabó Rebeka–Tordai Bence), a másiknál egyetlen, bár kétségtelenül minőségi cserével (Schmuck Erzsébet, Ungár Péter). A másik három, egyszemélyi vezetésű párt (DK, Jobbik, Momentum) közül kettőben bár elnökcsere következett be, ám ismertségben, illetve koncepcióban még az eddigieknél is szegényesebb formában (Gelencsér Ferenc, Gyöngyösi Márton). Egyedül a DK az, ahol sem Gyurcsány Ferenc pártelnököt nem váltották le, sem az ismertségével nincs probléma, bár ott a gondot éppen ez utóbbi okozza, tekintve, hogy régóta ő a legelutasítottabb politikus Magyarországon.

Mindez komoly, maradandó strukturális válságra utal, amely a hat baloldali párt közül csak egyetlen egyre, a Gyurcsány-pártra nem jellemző maradéktalanul (ugyan a szellemi innováció ott is hiányzik, de pártszervezeti és vezetési válság valóban nincs). A további öt párt (Jobbik, LMP, Momentum, MSZP, Párbeszéd) mindegyike közös problémában szenved, sőt mindhárom válságjelenség mindegyiknél megvan. E pártok a krízisek konvergenciapontjára ráadásul együtt, egy időben értek el, teljesen függetlenül attól, hogy társelnökség van-e az élükön (LMP, MSZP, Párbeszéd) vagy egyszemélyi vezetésűek (Jobbik, Momentum), de attól is, hogy 32 éve vannak-e a parlamentben (MSZP) vagy 12 esztendeje (Jobbik, LMP), esetleg ennél rövidebb ideje (Momentum, Párbeszéd). Mindez végérvényes bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a magyarországi rendszerellenzékiség rendszerszintű válságban van.

A kiút keresése ilyen körülmények között két irányban lehetséges. Vagy megfogadják G. Fodor Gábor, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatójának jótanácsát és úgymond belekonszolidálódnak a NER-be, ami a félreértések elkerülése végett pusztán annyit jelent, hogy végre elfogadják a közös nemzeti konszenzust és a kormány konstruktív parlamenti ellenzékeként, nem pedig az ország destruktív ellenzékeként viselkednek. Vagy pedig folytatják a rendszerellenzéki létet, amelyhez viszont fel kellene ismerni, hogy a hazai baloldali választói réteg (alig kétmillió ember) féltucat vagy még ennél is több pártot nem tud eltartani, aztán ki kellene találni, hogy ki legyen az ellenzék vezetője, majd azt, hogy mely pártok bázisán. Ez utóbbira utalt Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója, amikor azt írta, hogy egy „kétpárti ellenzéki verseny körvonalazódik” a baloldali szavazókért. Ez a DK–Momentum-szövetség formájában termelné újra az 1991 és 2009 között reálisan létező posztkommunista–liberális blokkot, vagyis az MSZP–SZDSZ-koalíciók modelljét. Nagy szervezeti, szellemi és személyi innovációnak azért ez sem nevezhető.

Stratégiai horizont: 2022–2030

Ebben a helyzetben az ellenzék célja, hogy felszámolja a stratégiai aszimmetriát, de legalább annak egy-egy elemét, s ezzel az egyenlőtlenséget taktikai aszimmetriává redukálja. A kormánypártok célja ezzel szemben, hogy a fennálló helyzetet stabilizálja, konzerválja és aztán saját előnyét tovább növelje, az ellenfél hátrányaival együtt. Nem nehéz kitalálni, hogy abban a harci helyzetben, amikor egy völgyből kardokkal rohamozó zászlóalj szembe találja magát a hegytetőre telepített géppuskás ezreddel, ki lesz a győztes.

A baloldal zárná a politikai ollót, a jobboldal pedig abban érdekelt, hogy az még jobban elnyíljon.

Az aszimmetrikus helyzet rosszabbik végén lévő félnek ahhoz, hogy változtasson, először ennek a helyzetnek az elismerésére lenne szükség, majd pedig annak kidolgozására, hogy melyik hátrányon mivel és milyen ütemben változtasson. Ez, elnézve, hogy a vereség utáni gyászmunka ötfázisú szakaszából eddig csak legföljebb az első kettőt teljesítették, amelyet súlyosbítottak a nyáron elszenvedett vereségek, évtizedekbe telhet. Éppen ezért állítja egy elemzésében Nagy Ervin, hogy egyfelől a „történelmi töredezettség”, másfelől a vízióhiány az, ami már „középtávon akadálya lesz a megújulásnak”. Így hát jó okkal gondolhatunk arra, hogy a baloldali ellenzék még valójában le sem ért a gödör aljára, csak szabadesése gyorsul. Mindent összevetve helyzetük vigasztalan és csüggesztő.

Az ellenzéknek ugyanis mindhárom területen fordítania kellene, különben csak taktikai elsőbbségekhez jutna, amelyből stratégiai kezdeményezés úgysem alakulhat ki. Mivel régóta fennálló, mélyülő és multiplikálódó problémákról van szó, amelyek strukturális természetűek, az önmagában nem segítene, ha felemelkedne egy új vezető, de minden maradna a régiben – erre ráadásul volt példa: pontosan ez vezetett Márki-Zay Péterrel az áprilisi katasztrofális vereséghez. De az sem jelentene megoldást, ha a másik két komponens egyike vagy másika változna, miközben az összes többi maradna a régiben. Vagyis egyedül az ideológiai innováció és akár egyetlen összellenzéki párt létrehozatala is kevés lenne. Bár sem előbbire nem mutatkozik igény, sem utóbbi nem valószínű a pozícióféltő szereplők (pártelnökök, frakcióvezetők, elnökségi tagok, választmányi elnökök tucatjai) miatt. Ilyen körülmények között az az illúzióvesztett vélemény még egészen józannak mondható, mely szerint „a vízióigény és az összefogásigény egyszerre nem elégíthető ki”.

Az egyenletből ugyanakkor az ellenfél lépéseit se felejtsük ki! A kormánypártok célja, hogy a strukturális egyenlőtlenségek mindhárom téren megmaradjanak, sőt fokozódjanak: szervezeti, szellemi és személyi tekintetben egyaránt; hogy a sok, de kicsi és szervezetlen párt, a lehangoló gondolattalanság és a rátermettség teljes hiánya maradandó maradjon. Emellett feladat, hogy a kormánypártok még növeljék is támogatottságukat, mégpedig kormányzati kezdeményezéssel, konkrét intézkedésekkel, tematizációs előnyük megőrzésével, nyelvpolitikai fölény kialakításával, ütemes szellemi innovációval, a szervezeti kreativitás fokozásával, táboruk integrálásával, sőt további társadalmi rétegek bevonásával.

A 2010 óta eltelt tizenkét évben az Orbán Viktor vezette politikai közösség (jobboldal, kereszténydemokrácia, nemzeti tábor) hatékonyan érvényesíti a többség stratégiáját. Ez egy három fázisból álló fölépítési munkát jelent, amely az első nyolc évben 1) a politikai többség megszerzését jelentette, mégpedig a háromszor egymás után aratott kétharmados törvényhozási felhatalmazás formájában, aztán 2) 2022 áprilisára a társadalmi többségbe kerülést eredményezte, amikor a választók abszolút többsége, több mint 3 millió embert adta a szavazatát a Fidesz–KDNP-re, és végül a 3) kulturális többség kialakítását igényli, ami azt célozza, hogy a kormányzás „elnyerje az egyetemleges egyetértést” (Guglielmo Ferrero) a népesség részéről.

Ma Magyarországon a Fidesz–KDNP a domináns párt és a mögötte álló nemzeti-konzervatív gondolat a vezető ideológia.

Ezért nem túlzás arra gondolni, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének első tizenkét évét (2010–2022) a jövőben további két országos választási győzelemmel hosszabbítsák meg újabb nyolc évvel, egészen 2030-ig. Jelenleg a 2022 és 2030 közötti időszak alkotja azt az előttünk álló stratégiai horizontot, amely elérésének pártpolitikai feltétele a stratégiai aszimmetria végletekig fokozása.

 

Felhasznált irodalom

Békés Márton: Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Bolgár Judit–Krajnc Zoltán: Az aszimmetrikus hadviselés és lélektani tényezői. Honvédségi Szemle, 2009/6.

Guglielmo Ferrero: A hatalom – A legitimitás elve a történelemben. ford. Járai Judit, Kairosz, Bp. 2001.

Antonio Gramsci: Scritti sul partito. cura di Ruggero Giacomini, MarxVentuno Edizioni, Bari, 2020.

Rob Johnson–Michael Whitby–John France: Útmutató a győzelemhez. 25 hadászati stratégia az ókortól napjainkig. ford. Hegedűs Ildikó, Athenaeum, Bp. 2011.

Benedikt Kaiser: Die Partei und ihre Vorfeld. Antaios, Schnellroda, 2022.

Kiss Viktor: Dominancia és hegemónia. Politikai ideológiák a mai Magyarországon = Igazságosság, demokrácia, fenntarthatóság. szerk. Földes György–Antal Attila, Napvilág, Bp. 2022.

Krajnc Zoltán: Az aszimmetrikus hadviselés, fenyegetés alapkérdései. Repüléstudományi Közlemények [különszám] 2008. április 11.

Daniel Moran: A stratégiaelmélet és a hadviselés története = A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. szerk. John Baylis–James Wirtz–Eliot Cohen–Colin S. Gray, ford. Meszerics Tamás, Zrínyi, Bp. 2005.

Szun-ce: A háború művészete. ford. Tokaji Zsolt, Helikon, Bp. 2015.

Történelmi győzelem, történelmi vereség – A 2022-es országgyűlési választás eredményének tanulságai és okai. Alapjogokért Központ, Bp. 2022. május 3.

Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban. szerk. Csizmadia Ervin, Méltányosság Politikaelemző Központ, Bp. 2021.