Kultúrharc a múlt ellen

  •  
  •  

A nyugati világ jelentős részét elárasztó kulturális konfliktusok azzal fenyegetnek, hogy leválasztják ezeket a társadalmakat a múltjukról.

Az identitásról, a faji, a nemi kérdésekről és a családi életről zajló viták egymást erősítik, össze is fonódnak, s egyesített energiájuk egyetlen közös célpontra, a nyugati társadalmak múltjára irányul. Ennek az igyekezetnek édeskevés köze van ahhoz a tiszteletreméltó törekvéshez, hogy az ember tanuljon a múltból.  Jelennek igyekszik tekinteni a múltat, és úgy ítélkezik történelmi személyiségek és intézmények felett, mintha kortársaink lennének. A kultúrharcosok ennek révén próbálják kifejezésre juttatni, hogy erkölcsileg magasabb szinten állnak, mint felháborodásuk századokkal ezelőtt élt célpontjai. Ez a keresztes háború paradox módon úgy akarja leválasztani a jelent a múltról, hogy e célból lebontja a kettő közötti határvonalat.

Nem mellékes tényező, hogy a múlt elleni kultúrharc nem merül ki régi emlékművek és szobrok megrongálásában. A nyugati hatalmak gonosz tetteit és Jeffersont, Gladstone-t vagy Churchillt, valamint más történelmi személyiségeket elítélő tüntetéssorozat valójában csupán a Nyugatot elárasztó kulturális elbizonytalanodás legtapinthatóbb és legszembeszökőbb tünete. A múlt ellen vívott háború legfontosabb vonása az, hogy a kulturális intézmények és vezetőik cinkosságot vállalnak azokkal, akik a társadalmat el akarják idegeníteni hagyományaitól és történelmétől. Nem csak az egyetemeken tapasztalni, hogy a nemzeti történelem olyasvalaminek számít, ami miatt szégyenkezni illenék. A kulturális elit igen jelentős része magáévá tette azt a felfogást, hogy a jelenkor kulturális intézményei felelősséget viselnek az elődök bűneiért. Forgatókönyvük szerint a Nyugat történelmét az erőszak és a kapzsiság határozza meg. Nem léteznek »régi szép idők«, amelyekből erkölcsi erőt meríthetnénk, s ahová visszavágyhatnánk.

A ma uralkodó irányzat nemhogy nosztalgiát nem táplál a múlt iránt, hanem »régi csúf időknek« minősíti a múltat, amellyel kapcsolatban csakis a bűntudat, a szégyen és az öngyűlölet érzése jogosult. A történelemnek ez a roncsoló szemlélete bocsánatkérő rituálékért kiált. E mozgalom egyik legjelentősebb tette éppen az, hogy a múlt eseményei iránti lelkifurdalást rituális formába öntötte. Az Egyesült Királyságban nem kisebb személyiség, mint maga a canterburyi érsek mutatott példát arra, miként kell bűntudatban fetrengve elítélni a múltat. Justin Welby püspök ugyanis bejelentette, hogy »igen gondos felülvizsgálatnak« vetik alá a legnagyobb templomok szobrait, hogy eldönthessék, vajon egyáltalán »helyük van-e ott«. Mint kifejtette, még a Canterbury Székesegyház és a Westminsteri Apátság sem kerülheti el, hogy egyes szobrokat eltávolítsanak templomteréből.

Frank Füredi teljes írása a Látószög blogon olvasható.