Nagy Ervin: ha a vírus megváltoztatja világunkat…

  •  
  •  

A ránk váró világban előtérbe kerülnek a patrióta eszmeiség adta gazdasági, társadalmi, kulturális válaszok, a globalizmust a lokalitás szellemisége váltja fel.

A járvány felszínre hozza és megmutatja valódi énünket, felnagyítja az emberben megbúvó jót és rosszat egyaránt. Láthatóvá teszi a szeretetet, a szolidaritást, az empátiát, az önzetlenséget, a segítőkészséget, a jószívűséget és az alázatot, de számtalan pillanatban kézzelfoghatóvá teszi lelkünk sötét oldalát is, leginkább a birtoklási vágyunkat és az ezzel kéz a kézben járó végtelenített anyagi igényeinket – sokszor túl a szükségesen.

Sokan úgy gondolják (köztük jómagam is), hogy a járvány után valami nagyon más életforma és ennek keretet adó társadalmi, együttélési keret következik a „nyugati civilizációban”, Európában és Észak-Amerikában.

A ránk váró világban mindenképpen nagyobb szerepe lesz a természetes és hagyományos, a beleszületett vallási, családi és nemzeti közösségeinknek. Előtérbe kerülnek a patrióta eszmeiség adta gazdasági, társadalmi, kulturális válaszok, a globalizmust a lokalitás szellemisége váltja fel – ez pedig üdvösebb lesz az egyén boldogságára nézve. A közösségeink felé fordulás enyhíti az elidegenedés okozta szorongásainkat, segít meghozni sorsfordító döntéseinket. A „nyugati ember” kevésbé lesz bizonytalan, mikor cselekednie kell, hisz ismét lesznek rajta kívül álló – a közösség adta – normák, amelyek iránytűként segítik a helyes út megválasztásában.

Az viszont még nem világos, hogy ennek a változásnak valódi alakítói is vagyunk-e, vagy „csupán” a történelem vak sodrása, az isteni akarat megvalósulása, vagy bármilyen más, az emberen kívüli (túli) tényező okozza most a szemünk láttára történő fordulatot? És az sem, hogy a ránk váró világban jobb vagy rosszabb lesz-e a benne élő ember – szigorúan a moralitást nézve.

Üdvösebb világ vár ránk, biztonságosabb számunkra, de – véleményem szerint – nem olyan társadalmi-együttélési keret fog következni, amelyben az ember szándéka és cselekvése feltétlenül a jó felé mutat majd. A jó és a rossz közötti választás ugyanis az ember szabad akaratából eredő egyéni döntéseken múlik, amely egy kozmopolita világban, illetve egy patrióta szellemiséggel áthatott létezési keretben is ugyanúgy adott. Az egyén számára az, hogy milyen világ veszi őt körül, nem változtat morális alapállásán – vannak jó és rossz emberek, vannak jó és rossz szándékok és cselekedetek. Nem vagyunk morálisan egyenlők, és ezen az sem változtat, hogy mikor, hol élünk, milyen társadalmi keretek között születünk és halunk meg.

Ha ma, a koronavírus okozta krízis korában körbenézünk, akkor feltárulkozik előttünk lényünk jó és rossz oldala is. Növekszik önzetlenségünk, de megjelenik egyes esetekben ennek ellentéte, az önzőségünk is. A tükörből ilyenkor egy beteges, „éhező”, önsorsrontó arc bámul vissza ránk, mert félünk a hiánytól, és ha megtehetjük, akkor még többet szerzünk meg az anyagi javakból – jóval többet, mint amit a szükség indokolna. Nincstelenként születünk, de torzó sziámi ikerként velünk jön világra a birtoklás és a tékozlás szelleme is. Ha csak arra gondolunk, hogy a birtoklás hiányától remegő emberek milliói csupaszították le az elmúlt hetekben az európai üzletek polcait, akkor láthatjuk, hogy milyen könnyen a másikkal versenyt futó, önző lényekké tudunk válni.

Konrad Lorenz a civilizált emberiség egyik halálos bűneként emlegeti ezt a gazdasági-társadalmi versenyfutást: „Igen rövidlátó a kapitalista uralkodó osztály, ha továbbra is folytatja a fogyasztók megjutalmazását életszínvonaluk növelésével, miközben arra idomítja őket, hogy továbbra is folytassák a vérnyomásnövelő, idegőrlő versenyfutást társaikkal.”

A fogyasztói társadalmat a klasszikus liberalizmus által felerősített individualizmus tartja ma még lélegeztetőgépen. A szabadság hazug ígérete a boldogságról igen kecsegtető lehetőség, amit az anyagi javak megszerzése és birtoklása tett igazán kívánatossá. A 20. századot és az ezredfordulót az őrült fogyasztási láz jellemezte, amely egyre csak felemésztette világunkat. Itthon – a másik szélsőség – a kommunizmus kollektivizmusa egy időre megszakította ezt a folyamatot, de a rendszerváltozás után annál intenzívebben ömlött a nyakunkba a szabadság, a verseny és az ehhez kapcsolódó fogyasztási láz.

A kérdés tehát az, hogy az előttünk álló világban, amelyben vélhetően megerősödnek a nemzetállamok, előtérbe kerülnek a hagyományos közösségek, a család és a különböző lokális együtté­lési formák lesznek a meghatározók (szemben a globális folyamatokkal), tudunk-e változtatni a szerzési, illetve a birtoklási vágyainkon? Mert ugyan a biztonságosabb, ezáltal a boldogabb létezés lehetősége megadatik majd a mainál sokkal inkább lokális együttélési formában, de pusztán attól, mert a hagyományos közösségeinket erősítjük, még nem szűnünk meg bizonyos helyzetekben önzőnek lenni – leginkább, ha az anyagi világ birtoklásáról van szó. Ennek mértékén áll vagy bukik majd a „húszas évek” emberének morális alapállása, erre kell hát vigyázó szemünket vetnünk, ha nem csupán sodródni akarunk, hanem alakítani is jövőnket.

Nagy Ervin írása a Magyar Hírlapban jelent meg.