Nagy Ervin: Scruton, a tőrőlmetszett reneszánsz ember

  •  
  •  

Scruton egy olyan időszakban mutatta meg, hogy a józan ész és konzervativizmus szöges ellentétben áll korunk kulturális konvencióival (a liberális hegemóniával és egalitárius társadalmi utópiákkal), amikor ez Európában „akadémiai kiközösítéssel” járt.

De vállalta ezt a sokszor igaztalan küzdelmet, mert fontosabb volt számára a valóság leírása, az igazság bemutatása, mint a mainstream elit kínálta talmi dicsőség vagy egy akadémiai pozíció, sok-sok „celebkedéssel” a „progresszív” médiában. Azt is fontos elmondani róla, hogy – a legtöbb filozófussal szemben – aktív közéleti szerepet vállalt, gondolkodó közösségeket alapított, folyóiratokat szerkesztett, politikai publicisztikákat írt és „mozgalmárkodott”; bátran küzdött eszméiért, ha kellett, a saját testi épségét is veszélyeztetve, a rendszerváltoztatás előtti időkben, a keleti tömb országaiban, leginkább Csehországban – szamizdat irodalom terjesztésével.

Sokan és sokfélét írhatnak és írnak is most Scrutonról, hisz magas szinten foglalkozott sok mindennel, többek közt filozófiával, politikával, zenével és építészettel. Mi, magyarok, leginkább mint politikai gondolkodót ismerjük és elsőre az juthat eszünkbe, hogy a hatvanas években elhalványodott konzervativizmusnak adott egy ma is használható és alkalmazható fundamentumot, egy új logikát, amely annyira aprólékos, gondos és szerteágazó, hogy teljes megértése és továbbörökítése még előttünk álló, türelmes feladat. De amennyire nehéz, olyannyira fontos feladat is ez, mert talán egyetlen konzervatív gondolkodó sem ragadta meg a történelmi, politikai és kulturális valóságot az évezred fordulóján, mint ő.

Amiről valószínűleg ma (még) kevesebbet írnak, amikor megemlékeznek róla és az életművét méltatják, hogy évekkel ezelőtt már rámutatott arra, hogy a környezetvédelemmel és a klímaváltozással kapcsolatos problémák megoldását nem a politikai baloldalról, de nem is a nagy kormányzati szervektől vagy az unió intézményeitől kell várnunk, hanem a felelősen gondolkodó és cselekvő, a múltjuk értékeit őrző (konzervatív), lokálpatrióta egyénektől és közösségektől. „Ha a konzervativizmusnak lenne szlogenje, valahogy így hangozna: Érezz lokálisan, gondolkozz nemzeti szinten” – írja Sir Roger Scruton a Zöld filozófia című művében, mely esszében – korát jócskán meghaladva – a filozófus felvázolja a „jobboldal” lehetséges válaszát korunk égető, a „baloldal” által kisajátított metapolitikai kérdésére, a klímaválságra. A könyv legfontosabb fogalma a „kötődés” (oikophilia) az otthonunkhoz, a családhoz, a tájhoz, a nemzethez és a saját – keresztény – kultúránkhoz. Ha pedig a saját közösségeinkhez való kötődés erős, és a megőrzés igénye hatja át a cselekvéseinket, akkor minden felülről lefelé irányuló megoldás (amit a baloldal rendszeresen ajánl) problematikussá válik. A felelős egyén pedig, őrizve kötődését a természetes közösségeihez, képes lesz arra, hogy megváltoztassa az egyre inkább felgyorsult negatív folyamatokat.

Scruton – a konzervatív alapállása mellett – a magyarok barátja, az új baloldal kérlelhetetlen (és talán a legszórakoztatóbb) kritikusa volt; a liberális hegemóniában, a politikailag korrekt közbeszéd kulturális diktatúrájában, ellenszélben dolgozó konzervatív generációnak utat mutató gondolkodóként áll – halála után is – előttünk. Egy olyan embert láthatunk, aki az akadémiai karrierjét adta fel azért, hogy a keresztény kultúra egyre nehezebbé váló megőrzésének és a konzervatív gondolkodásnak néha extravagáns, de mindig aprólékosan kidolgozott új, a korát meghaladó szellemi építményét adja át nekünk. „Scruton professzor olyan ember, aki mindig a valóság és az igazság oldalán állt. A magyarok barátja, mert mellettünk áll jóban-rosszban” – mondta róla decemberben Orbán Viktor miniszterelnök, amikor Áder János köztársasági elnök magyar állami kitüntetésben részesítette a rendszerváltoztatás előtti mozgalmi munkájáért, illetve a folyamatos politikai útmutatásiért.

Saját bevallása szerint akkor lett igazi konzervatív, amikor 1968-ban, Párizsban tartózkodva megdöbbenve nézte az akkori baloldali egyetemi lázongást, és felismerte, hogy ez nem más, mint a rombolás kultusza, ő pedig építeni szeretett volna és megőrizni valamit azokból az európai értékekből, amelyek az életünket jobbá és boldogabbá teszik. Nélküle ugyan sem jobb, sem boldogabb nem lett az életünk, de gondolatai még jó pár évtizedig fognak irányt mutatni az egymást követő konzervatív generációknak. És nekünk, magyaroknak is.

A cikk eredetileg a Magyar Hírlapban jelent meg.