Schmidt Mária: Európa 2021

  •  
  •  

2004-ben lelkesen, tele reménnyel, és de azért szorongva váltunk az Európai Unió tagjaivá. Eddigi tapasztalataink alapján azért egyfajta számvetést készíthetünk.

1.) A csatlakozást már akkor is megkésettnek tartottuk. Csalódtunk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a kilencvenes évek elején egyesíteni kellett volna Európa mesterségesen szétszakított keleti és nyugati felét. Ehelyett versenyeztettek minket egymással és egy olyan csatlakoztatási folyamatnak vetettek alá, ami hosszadalmas csuklóztatást jelentett. Amikor az egykori szocialista országokkal együtt tíz ország egyszerre vált az Unió tagjává, egyértelművé vált, hogy a bővítés – így hívták, vagyis még véletlenül sem egyesülésnek, vagy egyesítésnek – a német geopolitikai érdekeknek megfelelően, az ő határozott döntésük alapján történt.

2.) 17 éve vagyunk teljes jogú tagok, de még mindig „újonnan csatlakozott országokként,” illetve „fejlődő országokként”(ahogy az afrikai országokról) beszélnek rólunk. A „fejlettek” klubjába nem vettek fel minket, továbbra is csak az előszobáig jutottunk. „A 2016-os adatok szerint az európai piac egy francia állampolgár számára évente 1074 euró többletjövedelmet ad, egy németnek 1046 eurót, egy szlováknak 537 eurót, egy magyarnak pedig 408 eurót. Ha a V4-országokba az EU-transzfereken keresztül beáramló pénzt összevetjük a tőlünk kivitt profit- és osztalékjövedelemmel, szembeötlő hogy milyen súlyos veszteségeket szenvedünk el. Magyarország esetében a különbség 80 százalék, Szlovákia esetében pedig több mint 90 százalék. A központilag kezelt uniós programoknál, például a Horizont 2020, (ami a Kutatás+Fejlesztés+Innováció ösztönzésére szolgál) a 2004 óta csatlakozott országok a támogatásnak 5,1 százalékát kapták, miközben lakosságunk az unió több mint 20 százaléka. A földrajzi egyensúlytalanságot orvosló javaslatainkat leverték. (nyilván azért, mert Európának ebben a részében nem nőtt ki az emberek agya.) Az első mobilitási csomag bántó, sértő hátrányba hozta a fuvarozási vállalatainkat.” – írta Orbán Viktor nyílt, 7-es számú szamizdat levelében Mikuláš Dzurinda volt szlovák miniszterelnöknek. Ehhez hozzájön még az agy,- és munkaerőelszívás, a kötelező migránselosztási kvótákra irányuló nyomás, és az ellenünk fordított kettős mérce, ami az állandó jogállamizásban, sajtószabadság-féltésben, fékek és ellensúlyok, és egyéb kiüresített ideológiai furkósbotok lóbálásában és az állandó korrupciózásban nyilvánul meg.

3.) 1990-óta – és ezen a nyugati neoliberális modellnek az a kudarcsorozata sem változtatott, amit 2008, 2015, 2020 fémjelez – az az elvárás velünk szemben, hogy visszakérdezés nélkül teljesítsük a számunkra kijelölt feladatokat, engedjük át a „fejletteknek” a piacainkat, fizessük meg „szakértelmüket” és olcsó, de képzett munkaerővel lássuk el szociális és egészségügyi intézményeiket, gyáraikat, üzemeiket, valamint szállítsunk idénymunkásokat a mezőgazdaságuk számára. A pandémia alatt a német és osztrák fejlettek, akik a lengyel, magyar és román munkaerő otthonmaradása miatt még úgy is munkáskezek nélkül maradtak, hogy országaikba hatalmas migránstömegeket fogadtak be, az utazási korlátozások felfüggesztését követelték tőlünk és diplomáciai nyomást fejtettek ki annak érdekében, hogy az ápolónők és a szociális munkások a vesztegzár ellenére visszatérhessenek munkahelyeikre. A nagy kavarodásban még arra is fény derült, hogy a jogállami normákra oly kényes németek százezer számra feketén foglalkoztatják őket. Ez azonban cseppet sem akadályozza őket abban, hogy minden adódó alkalommal kioktassanak, neveljenek és ledorongoljanak minket.

A 2008-10-es gazdasági megtorpanás, a neoliberális gazdasági modell látványos kipukkadását hozta. Nagy csalódást és elbizonytalanodást okozott ez a nyugati világban, ahol a nyolcvanas évek óta ez volt az egyetlen elfogadott gazdasági modell, amivel kapcsolatban még csak kételyek sem fogalmazódhattak meg. Amikor ezzel egyidőben a szocialista gazdaságok végérvényesen becsődöltek, a politikai paletta minden oldalára ott is neoliberális közgazdászok, politológusok, megmondóemberek ültek. Nem volt más ajánlat, senki nem dolgozott ki más forgatókönyvet. 2008-2010-ben ez a sikerrecept odakozmált. A Nyugat ennek ellenére továbbra is változtatás nélkül ragaszkodott hozzá. 2010-ben a kétharmados támogatást szerzett Orbán-kormány azzal szembesült, hogy a szociálliberális Gyurcsány-kormányzat újra csőd közeli állapotba lavírozta a magyar gazdaságot, ami felett az Unió elvtársi alapon szemet hunyt. Az új kormánytól a régi beidegződéseknek megfelelően megszorításokat követelt és semmilyen támogatást nem adott. Még a 3%-os hiánycél időleges figyelmen kívül hagyásához sem járult hozzá (Mert mi nem vagyunk Franciaország, kaptuk meg az indoklást Junckertől, a Bizottság egykori elnökétől, aki súlyos alkoholbefolyásoltsági állapotában gyakran kimondta a frankót.). Orbán a már évtizedek óta változatlan ötleteit felmelegítő IMF-t hazaküldte, a begyöpösödött nyugati elit által erőltetett elavult gazdaságpolitikai elveket újakra cserélte. Ez azt jelentette, hogy politikai kormányzásra állította át a gazdaság elsőbbségét valló korábbi hozzáállást. Vagyis, a többség érdekeit figyelembe vevő politikát folytatott, amivel nyíltan szembe ment az európai balliberálisok elitista felfogásával. Ezt bélyegzik populizmusnak, amit érdemes ugyanolyan büszkén vállalni, mint a nacionalizmust. Mindkettő alapvetően pozitív fogalom, amit a globalista balliberális élcsapat hatalmas elánnal próbál a negatív értelmezési tartományba áttolni. (A populizmust a demagógia szinonimájává igyekszik tenni, holott az mindig az elitellenes erők mozgalma volt, ami a nép akaratának közvetlen érvényesítését kísérelte meg. A nacionalizmus pedig a francia forradalom szülöttje, a szabadság, egyenlőség, testvériségből ez utóbbi kiterjesztése az egy nemzethez tartozókra.) A pénzközpontú gazdaság helyett Orbán a munkaalapú gazdaságra állt vissza, olyan adó- és támogatási rendszert vezetett be, ami a munkát nem büntette, hanem jutalmazta (flattax). Az adórendszert leegyszerűsítette, egyenlővé és igazságossá tette (söralátét, ma a NAV csinálja). A családokra támaszkodott és őket támogatta. A válság terheit az unortodox gazdaságpolitika az éveken keresztül extra haszonra szert tevő bankokra és telekommunikációs cégekre is ráterhelte (különadók). Ezzel olyan precedenst teremtett, amit azóta sokan lemásoltak. Saját erőnkből újra talpra álltunk, húsz év alatt másodszor, és ez önbizalommal tölt el bennünket. Nem nézünk többé a tanítvány csodálatával nyugati mestereinkre, mert nincs már miért. Ők a végelgyengülésben kimúlt, kudarcos világot akarták tartósítani. Mi képesek voltunk megújulni.

A teljes szöveg a Látószög blogon olvasható.