„Úgyhogy a dolognak az lett a vége, hogy őszintén szólva eléggé szétvertük az országot.” – Kuncze Gábor.

Várjuk ki a végét: ezzel a címmel jelentette meg könyvét Kuncze Gábor. A könyvből nem derül ki, hogy minek a végét kéne kivárnunk. Kuncze politikai pályája lezárult, pártja, az SZDSZ, aminek országgyűlési képviselője, frakcióvezetője és elnöke, illetve pártja képviseletében belügyminisztere volt, megszűnt, sőt Kuncze rövid életű rádiós és tévés karrierje is befejeződött.

Azért vettem meg a könyvet, mert Kunczéval rokonszenveztem, sőt tiszteltem. A jó humorú, realista, nem teljesen elborult agyú politikai szereplőt láttam benne. Azt reméltem, hogy egy évtizeddel aktív pályafutása befejezése után képes saját és pártja szerepéhez reflektíven viszonyulni, van mondanivalója a rendszerváltoztatásról, és arról a szerepről, amit benne az SZDSZ, és személy szerint ő vitt.

Csalódnom kellett.

Kuncze végig a felszínen mozog, mondanivalójának sem mélysége, sem távlata nincs. Saját és pártja szerepét képtelen a helyén értékelni. Ahhoz, hogy ezt megtehette, jelentős segítséget nyújtott beszélgetőpartnere, aki egyetlen lényegi kérdést sem tett fel, ám minden alkalmat megragadott, hogy ideológiai elkötelezettségét kinyilvánítsa és alá- illetve rájátsszon Kuncze amúgy is rendkívül elfogult és sekélyes kinyilatkoztatásaira. Mihancsik lefelé húzta, pontosabban mondva, lefelé nyomta beszélgetőtársát. Kár érte.

A könyv megértette velem, mi volt az az öncsaló mechanizmus, ami elfogadtatta az SZDSZ-szel és személy szerint Kuncze Gáborral azt a jóvátehetetlen árulást, hogy a rendszerváltoztató erőknek hátat fordítva, őket megtagadva, az utódpárthoz kötötték szekerüket és végérvényesen belesimultak a posztkommunista táborba.

A trükk a következő. A Fideszből próbáltak kommunistákat csinálni, az MSZP-t, illetve a belőlük kiszakadt DK-t pedig rendszerváltoztató, nyugatias demokratákká maszkírozták át. A szabaddemokraták és a mögöttük, körülöttük álló holdudvaruk, értelmiségi- és médiaelitjük meggyőzte magát arról, „hogy nem a pártállam, hanem Orbán Viktor fenyeget pártállami visszarendeződéssel”, hogy ezzel igazolják maguknak és másoknak a rendszerváltoztatás elárulását. Értelmiségi táboruk több mint negyedszázada tolja ezt az önáltató, önfelmentő mantrát, amit legplasztikusabban a Sztálint és Rákosit is imádó, tipikus SZDSZ-es értelmiségi, Eörsi István fogalmazott meg. „Nincs bocsánat azért sem a történelem, sem a választóink részéről, ha morális igazságaink újra hatalomra juttatnák Orbánt.” (195. o.)

Kuncze ma is ezzel menti magát. Ő és társai még mindig nem látták be, hogy azzal, hogy elárulták a rendszerváltoztatást és a posztkommunista oldalra soroltak be, nemcsak eredetmítoszukat zabálták fel, és a küldetésüket üresítették ki, de a méltóságuk utolsó maradéka is odalett.

Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.