„Tényleg volt egy túlnövése az SZDSZ-nek”

A Szabad Demokraták Szövetségének megalakulása a „demokratikus ellenzék” és lapja, a Beszélő párttá szerveződését jelentette, amelyre vezetői a „szürkeállomány pártjaként” hivatkoztak, pártprogramjának pedig egyszerűen A rendszerváltás programja címet adták. 1990-ben az SZDSZ még a szavazatok több mint ötödét kapta, 1998-tól azonban tartósan tíz százalék alatt maradt a támogatottsága, 2010-ben pedig kiesett a parlamentből. Három ciklusban vitte a kisebbik koalíciós partner szerepét, de fő erőssége a kulturális hatalom volt. Az SZDSZ történetéről szólt a Mozgásban, amelynek vendégei ezúttal Fodor Gábor, az SZDSZ 2008–2009 közötti elnöke, valamint Horn Gábor, az SZDSZ 2002–2009 közötti kampányfőnöke voltak.

„Az SZDSZ mindig is két párt volt”

Horn Gábor a beszélgetés elején leszögezte, hogy az SZDSZ-t alapító értelmiségi kör már a rendszerváltoztatás előtt is egy baloldali-liberális gondolatot dédelgetett, majd ők indították el a pártot is, ami ezáltal „a demokratikus ellenzék gyermeke” volt. Ennek egyik velejárója volt, hogy az SZDSZ „mindig két párt volt”, hiszen a szociálisan érzékeny liberális és a gazdaságilag liberális szárny kettősége mind a személyekben, mind a párt ideológiájában megmutatkozott. Fodor Gábor kiegészítésképp annyit fűzött hozzá ehhez, hogy (noha ő személyesen akkor még a Fidesz egyik alapító tagja volt) az SZDSZ következetesen liberális alapállását jelezte, hogy 1989-ben a Fidesszel együtt nem írták alá az ellenzéki kerekasztal záródokumentumát, illetve a négyigenes népszavazást is kezdeményezték, mivel mindkét párt kompromisszumok nélküli rendszerváltoztatást akart.

Az SZDSZ 2002–2009 közötti kampányfőnöke az 1994-es választás kapcsán azt fejtette ki, hogy noha eleinte azt gondolták, hogy „Horn Gyulával soha nem lépnek koalícióra”, miután az MSZP 54 százalékot szerzett a parlamentben, az SZDSZ pedig közel 20 százalékot, valamint ajánlatot kaptak Horntól a koalíciókötésre, úgy érezték, hogy ezzel a lehetőséggel kötelező élniük. Nem látták okát, hogy miért ne léphettek volna koalícióra az MSZP-vel, ha már felajánlották egy rendszerváltoztató pártnak, hogy vegyen részt a kormányban, ami által lehetőségük nyílt a pártprogram megvalósítására is.

„Számomra se akkor, sem most nem okozott lelkifurdalást ez a döntés” – fogalmazott Horn Gábor.

Az SZDSZ 2008–2009 közötti elnöke azzal magyarázta a koalíciókötés szükségét, hogy az ország a gazdasági csőd szélén állt, eldurvult viszonyban állt a szomszédos államokkal, valamint komoly külföldi tőkebevonásra volt szükség, hogy a gazdaság működhessen. Mivel az MSZP szűk többséggel nem tudta volna ezt kezelni, az ország érdeke volt, hogy koalícióra lépjen az SZDSZ-el, amely pártnak noha ez nem volt érdeke, mégis komoly politikai és morális érvek szóltak amellett, hogy az SZDSZ vállalja a közös kormányzást. Érdekesmód úgy vélekedtek, hogy a Bokros-csomag szükséges volt, de a koalícióból annak végrehajtása után ki kellett volna lépni.

Az SZDSZ bukásának okai

Fodor Gábor szerint a hibát akkor követték el, amikor 1996-ban nem léptek ki a koalícióból. Hangsúlyozta, hogy kétségtelenül van egy szimbolikus része a kommunista–antikommunista szembenállásnak, amely törésvonalon az SZDSZ átlépett, és ma ezt fontosabbnak gondolja, mint akkoriban. Az SZDSZ-nek meg kellett volna húznia azt a határt, hogy mégiscsak az MSZMP utódpártja az MSZP, ráadásul sok tekintetben tapasztalták is, hogy „a Kádár-rendszer visszaköszönt” a közös kormányzás időszaka alatt – fejtette ki.

Horn Gábor ezzel szemben úgy vélekedett, hogy ha kiléptek volna a koalícióból, akkor sem lettek volna meghatározó nagy párt, mivel a magyar társadalomra jellemző világnézetet figyelembe véve „6–8 százalék a realitás egy olyan párt számára mint az SZDSZ”. Az 1998-as választás után elillant az az illúzió, hogy a magyar társadalom többsége liberális lenne, ezáltal pedig „az SZDSZ is a helyére került” – hangsúlyozta. Emellett kiemelte, hogy a koalícióban folyamatos konfliktusok voltak az MSZP-vel, azonban bizonyos gazdasági, oktatási és egészségügyi reformok, valamint a megszorító csomag irányának és mértékének terén volt egy „túlnövése az SZDSZ-nek”, amelyek a liberális demokrácia irányába tolták az országot, amit az MSZP nem feltétlen tett volna meg magától. Az SZDSZ 2002–2009 közötti kampányfőnöke szerint 1998-ban kellett volna kilépni a koalícióból, amikor Horn Gyula a Bős–Nagymaros-ügyben a választási győzelem érdekében azt gondolta, hogy „Kádár népe, az ő népe”, ami már a kilépést igazoló identitáspontnak minősült – ahogyan egyébként 2006 is.

A beszélgetés végén az SZDSZ bukásának okaként Fodor Gábor azt jelölte meg, hogy a 2000-es években a liberális identitást már nem látta az SZDSZ-ben, ami az MSZP szatellit-pártjává vált, ezáltal pedig húzóereje sem maradt.

Horn Gábor szerint a belső önmeghasonlás és identitásvesztés, valamint az egymás ellen fordulás okozta a párt vesztét, nem pedig a politikai teljesítmény, bár kétségtelen, hogy sokféle politikai hibát elkövettek. Fodor Gábor azzal zárta a beszélgetést, hogy az így kialakult vezetési válság azt eredményezte, hogy kétezres évek elejére kiüresedett az SZDSZ, utána pedig már csak az agónia maradt.