A háború elfeledtette a Nyugattal Ukrajna problémáit

Az orosz–ukrán háború 2022. február 24-ei kitörése óta tapasztalható, hogy a nyugati politika a fősodratú médián keresztül azt a hamis látszatot kelti, mintha „a Jó és a Rossz küzdelme” folyna. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb. Mi sem szemlélteti ezt jobban, minthogy a háború kitörése előtt maga a nyugati fősodratú média élt rendszeres kritikával Ukrajnát illetően az egyre befolyásosabbá váló neonáci mozgalmak, a túlzott nacionalizmus, a rendszerszintű korrupció, valamint a jogállamisági és demokratikus deficit miatt. Az orosz agressziót követően azonban ezek az aggályok a múlté lettek, s mára a nyugati médiumok narratívája – korábbi álláspontjukat meghazudtolva – Ukrajnát mintademokráciaként igyekszik láttatni.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a nyugati fősodratú médiaorgánumok írásai alapján – a teljesség igénye nélkül – Ukrajna példáján keresztül szemlélteti, hogy milyen drasztikus mértékben és gyorsasággal változott meg a Nyugat viszonya többek között a nacionalizmushoz, a szuverenitáshoz, a jogállamisághoz, a demokráciához, valamint a korrupcióhoz.

Új értelmet nyert nacionalizmus

A nyugati sajtó drasztikus véleményváltása Ukrajna esetében több tekintetben is tetten érhető a háború kitörése óta. Elsők között kiemelendő a nyugati fősodratú média nacionalizmusról és az azt szélsőségesen és elfogadhatatlan módon megtestesítő neonáci Azov zászlóaljról való változékony megítélése. A háború előtt az olyan fogalmakat, mint a nacionalizmus, a szuverenitás vagy az állami határok tiszteletben tartása, elmaradottnak és a globalista erőcsoportok által kifejezetten megszüntetni kívánt eszméknek tekintették, míg az orosz agressziót követően váratlan fordulatként az ukrán ellenállás szimbólumaivá, és ezáltal ünnepelni való értékekké váltak.

A háború kitörését megelőzően az ukrán nacionalizmus súlyosan negatív megítélés alá esett Nyugaton. A The New York Times mindössze két héttel a háború kitörése előtt (!) még arra figyelmeztetett, hogy „a felfegyverkezett nacionalisták Ukrajnában lényegében kétélű kardként nemcsak Oroszországra, de a kijevi kormányra is veszélyt jelentenek”. 2022 októberében azonban az amerikai médium vezércikkírója már a következőképp vélekedett: „Valójában kétféle nacionalizmus létezik: az egyik a Vlagyimir Putyin és Donald Trump által képviselt illiberális, múltba meredő, kirekesztő és autoriter nacionalizmus, míg a másik a Volodomir Zelenszkij által vallott liberális nacionalizmus, amely előre tekintő, befogadó, a jogállamisági normák alapján építi a társadalmat, és nem a vezető személyes hatalma köré.”

A háború kitörése óta megfigyelhető, hogy összehangolt nyugati kampány indult az Azov zászlóalj tisztára mosása érdekében is, mely neonáci mozgalom „külföldi terrorista szervezetté” való nyilvánítását még az amerikai kongresszus is komolyan fontolgatta 2019-ben.

Szembetűnő példaként szolgál minderre, hogy 2014 szeptemberében a The Guardian arról írt, hogy az Azov zászlóalj tagjai szélsőjobboldali, sok esetben neonáci nézeteket vallanak, s mindezt Kelet-Ukrajnában készített interjúkkal támasztották alá. A médium tudósítása ekkor még sérelmezte, hogy az ezred szimbóluma a nácik és egyik SS-hadosztályuk által használt ún. Wolfsangel, valamint kiemelték, hogy a zászlóalj tagjai között elterjedt volt a nézet, miszerint „egy erőskezű diktátor hatalomra jutására van szükség, aki vérontásra is képes, ám ezzel a nemzetet is egyesíti”. A brit globalista-baloldali lap akkor még úgy vélekedett, hogy ez a megközelítés távol áll azoktól az európai eszméktől és demokráciától, amelyek a Majdanon lezajlott tüntetéseket kiváltották. A médium egy másik 2019-ben jegyzett cikkében az Ukrajnában egyre növekvő szélsőjobboldali csoportokról írt, az Azov dandárt „ultrajobboldali paramilitáris, fehér felsőbbrendűséget valló csoportnak” nevezve.

Az orosz–ukrán háború kitörése után nem sokkal, 2022. május 8-án a The Guardian szerkesztősége már egészen más narratívát képviselt az immár az ukrán hadsereg reguláris kötelékében harcoló neonáci különítmény kapcsán. Cikkében az orosz propagandát vádolta meg azzal, hogy „neonácinak bélyegzi az ezredet”, sőt részben ezzel indokolja az Ukrajna elleni agresszióját. A brit médium korábbi beszámolóin finomítva már úgy fogalmazott, hogy az „Azov-harcosok szerint a tagok sokszínű politikai véleménnyel rendelkeznek, és noha néhány vezető köztudottan szélsőjobboldali elveket vall, ám miután 2015 óta az ukrán hadseregbe integrálták az ezredet, ezáltal már nem csak [!] a szélsőjobboldaliakat vonzza.” Május 17-én Mariupol védői korunk hősei: a csata, amely megragadta a világot címmel számoltak be az Azovsztal acélgyár környékén folyó véres harcokról.

A Reuters 2018 márciusában egyenesen Ukrajna neonáci problémája címmel jelentetett meg terjedelmes cikket, méghozzá az Azovval kiemelten foglalkozva, amelyben arra hívták fel a figyelmet, hogy „a szélsőjobboldali igazságtevők, akik a megfélemlítést és akár erőszakot is hajlandóak alkalmazni napirendjük érvényesítése érdekében, egyre nagyobb problémát jelentenek a kijevi kormány számára”. 2022 májusára azonban már a Reuters is jelentősen tompította minősítéseit, és az Azov hivatalos álláspontját ismételte meg szinte minden – korábban egyébként általuk is – felvetett kritika kapcsán. A hírügynökség szemmel láthatóan igyekezett pozitív színben feltüntetni a zászlóaljat azáltal is, hogy többek között úgy fogalmazott, hogy „Ukrajnában az Azov testesíti meg sokak számára azt az eltökéltséget, amivel az ország harcba száll Oroszországgal szemben, amely Zelenszkij szerint az ország elpusztítására törekszik.”

Az amerikai The New York Times 2014 decemberében megjelent cikkében még szintén komoly kritikát fogalmazott meg az amerikai külügyminisztérium felé, amiért nem lép fel kellőképpen az ultranacionalista Azov zászlóaljjal szemben, amelynek tagjai náci üdvözléseket és jelvényeket használnak. 2022 júliusában viszont már az orosz médiát vádolta azzal, hogy „eltúlozza, hogy az Azov tagjai milyen mértékben képviselnek neonáci nézeteket”. A német Die Zeit egy 2014 októberi cikkben az ukrán nacionalizmus árnyoldalairól értekezett hosszan, sajnálkozva afölött, hogy az orosz agressziótól való félelem miatt az ukránok kvázi szemet hunynak „a jobboldali erőszak, az önkéntes zászlóaljak bevetése, valamint a soraikban harcoló félbűnözők és nácik fölött”. 2022 márciusában már kissé mentegetőleg úgy fogalmaztak Sztepan Bandera – az ukrán szélsőséges nacionalizmus teoretikusa, a II. világháború alatti ukrán kollaboránsok vezére – kapcsán, hogy „noha náci kollaboráns volt, annak oka, hogy egyesek ünneplik, a történelmi feledéssel és Vlagyimir Putyinnal függ össze”.

Látható tehát, hogy az orosz–ukrán háborúban, azaz a nyugati felfogás szerint a „Jó és a Rossz” küzdelmében, a nacionalizmus pozitív felhajtóereje is új értelmet nyert. Ennek megfelelően a korábban a nacionalizmus minden formáját démonizáló nyugati fősodratú média az ukránok esetében már a hazaszeret, nemzetté válás és szuverenitás kikezdhetetlen kovászaként tekint a nacionalizmusra, sőt odáig megy, hogy a neonáci mozgalmakat is relativizálja, de legalábbis megértéssel kezeli.

Ennek nyomán pedig Ukrajnát nem csupán saját területi integritásának védelmezőjeként, hanem a Nyugaton uralkodó politikai rendszer, „a liberális demokrácia védelmezőjeként” tünteti fel.

„Életképtelen államból” mintademokrácia

A demokratikus és jogállamisági alapelvek, valamint a korrupcióval kapcsolatos kérdések mindig is a nyugati sajtó akut témái közé tartoztak. Azok értelmezése azonban egészen más fénytörésben jelent és jelenik meg az orosz–ukrán háború 2022. február 24-ei kitörése előtt és után, amely Ukrajna példáján keresztül látványosan szemléltethető. A vállalati és politikai korrupció mértékét nemzetközi színtéren rendszeresen monitorozó Transparency International Ukrajnát még Európa második legkorruptabb országaként azonosította 2021-ben, míg a Freedom House 2020-as jelentésében szintén lesújtó értékelést adott az ukrán demokrácia állapotára vonatkozóan.

A háború előtt a nyugati médiaorgánumok rendszeresen aggodalmas hangot ütöttek meg akkor, amikor Ukrajnáról esett szó.

A nemzetközi sajtóban számos cikk született a működő piacgazdaság és a jogállamiság hiányáról Ukrajnában. 2014-ben a Les Echos francia pénzügyi napilap nagyon bizonytalan demokráciával rendelkező, csőd szélén álló országként írta le Ukrajnát, amelynek állapota akár a kelet-ukrajnai háborút megszakító megállapodást is ellehetetlenítheti. A Financial Times egy 2019-es publikációjában rámutatott, hogy az állami cégek csaknem 30 gazdasági ágazatban vannak jelen, és az érintett piacok több mint felében jelentős piaci részesedéssel rendelkeznek, majd arra sürgette az országot, hogy mihamarabb számolja fel a monopóliumokat, így teret engedve a piaci versenynek és a jogállamisági alapelvek érvényesülésének. A The Wall Street Journal korábban a Nemzetközi Valutaalap Ukrajna elhalasztott mentőcsomagjának korrupciós okairól, valamint a „csalás, pénzmosás és lopás által megrongálódott pénzügyi rendszere” megtisztításának szükségszerűségéről értekezett. A svájci Le Temps napilap nemes egyszerűséggel úgy fogalmazott, hogy Ukrajna problémáinak eredője a demokráciadeficitje, amelytől régóta szenved.

A The Economist brit hetilap alig hat évvel ezelőtt még szinte semmi esélyt nem látott arra, hogy Ukrajna a korrupt elitjén keresztül képes legyen megreformálni magát és érvényre juttatni az országban a jogállamiságot. Sőt, írásukban egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a helyzet olyan súlyos, hogy „Ukrajna államként való életképessége forog kockán”. A Le Monde francia napilap 2019-ben ezt megerősítve arról írt, hogy Ukrajnának komoly hiányosságai vannak, nem képes mélyrehatóan megreformálni magát, és a régi rendszer elitje még mindig túlsúlyt képez a politikai és gazdasági döntésekben. A háború kitörése után egy évvel a The Guardian hasonlóképpen a korrupció felszámolását „szó szerint élet-halál kérdésnek” tekintett Ukrajna szempontjából; de ezúttal kiegészítve azzal a meglátással is, hogy az a narratíva, mely szerint Ukrajna megreformálhatatlan és teljesen korrupt, csupán a Kreml propagandáját sulykolja. Érvelésük szerint, ahogyan sokan alábecsülték az ország képességét arra, hogy ellenálljon az orosz inváziónak, azok ma szintén rosszul mérik fel az Ukrajnában tevékenykedő független média és civil szervezetek korrupcióellenes mozgalmának erejét, továbbá az elmúlt nyolc év változásának mértékét.

A legnagyobb országos német napilap, a Süddeutsche Zeitung 2021 februárjában Korrupt, mint mindig címmel jelentett meg cikket, amelyben Zelenszkijt illették éles kritikával, többek között azért, mert „nem hajlandó valódi reformokat vállalni, és folytatja azt a posztszovjet-típusú uralmi rendszert, amely elfogadja a korrupciót és a törvénytelenséget a hatalomért cserébe”. 2021 októberében többek között a BBC, a Guardian és a Washington Post is beszámolt arról, hogy a magát oligarcha-ellenesnek valló ukrán elnök, Volodomir Zelenszkij több offshore céget is birtokolt. A kiszivárgott Panama-iratok szerint a kiterjedt offshore-hálózatnak társtulajdonosai voltak régi barátai és üzleti partnerei, akik közül többeket a politikai vezetésbe is bevont 2019-es megválasztása után. A Panama-iratok konkrétan például fényt derítettek arra, hogy két héttel az ukrajnai választások első fordulója előtt Zelenszkij átadta a Maltex offshorecégben lévő részesedését egy közeli barátjának, Szerhij Shefirnek, aki azóta is az elnök főtanácsadójaként dolgozik. Az akták a Guardian szerint rávilágítottak arra, hogy az ukrán elnök azon stratégiája, hogy „lerombolja a hagyományos oligarchikus rendet”, nemcsak megbukott, de Zelenszkij a korrupció tekintetében sem különbözik elődeitől.

Mindezen sarkos véleményeket a háború kitörése után hiába keressük, sőt 2022 decemberében akkorát fordult a világ, hogy mind a Time magazin, mind a Financial Times „Az év emberének” választotta Zelenszkijt.

Kettős mérce

Mindez azonban nem meglepő, miután szemmel látható módon a nyugati világban az orosz agresszió következtében drasztikus változás állt be mind Ukrajna, mind Zelenszkij elnök megítélésében. Az új narratíva következtében pedig Ukrajna a liberális demokrácia védelmezőjévé vált, ahogyan arra Yuval Noah Harari izraeli történész megfogalmazása is rávilágít egy általa írt véleménycikkben: „a történelem, az őrlő szegénység és a leküzdhetetlennek tűnő akadályok ellenére az ukránok demokráciát hoztak létre”. Ezzel összhangban a Le Monde úgy véli, hogy az állampolgárok harckészségét az orosz agresszióval szembeni ukrán ellentámadásban pont e demokratikus rezsimükből eredő alapvető értékek táplálják. „Ukrajna a tekintélyelvűség és a demokrácia közötti konfliktus fő frontjává vált, amelyet polgárai az életük árán is megvédenek” – fogalmaz a Le Journal de Montréal. Mindeközben a Politico azzal a címmel jelentetett meg cikket, hogy „Ukrajna uniós tagsága győzelmet jelentene Európa számára”, azzal az alátámasztással, hogy „ha Ukrajna nyer, akkor maga a demokrácia is nyer”.

Ukrajna jövőbeli európai uniós tagsága napjainkban a közvélemény meghatározó témája. S habár annak alapvető feltételeiről – stabil demokrácia, jogállamiság megléte és működő piacgazdaság – a nyugati sajtó korábban minimum kétes hangnemben nyilatkozott, ha nem egyenesen temette a felvetést Ukrajna kapcsán, az orosz–ukrán háború tavalyi kitörése óta fordulat állt be. A konfliktus ugyanis „felnyitotta” a nyugati fősodratú média szemét, amely ma már mintademokráciaként tekint Ukrajnára, így szélsőséges módon nem csupán elképzelhetőnek, de szükségszerűnek is tartja az ország európai uniós közösséghez való csatlakozását – mind Ukrajna, mind Európa szempontjából.

Mindez jól reprezentálja, hogy a Nyugat és a nyugati sajtó a politikai széljárásnak megfelelően változtatja a jogállamiságról és demokráciáról alkotott képét. Ukrajna ugyanis háborúban álló országként valószerűtlen, hogy alig egy év leforgása alatt teljes mértékben felszámolta volna azokat a rendszerszintű problémákat, amelyek ezidáig jelentős mértékben gátolták az ország EU-s csatlakozását (és akkor még a nemzeti közösségek jogainak tiszteletben tartásáról nem is eset szó).

Csupán a Nyugatnak a konfliktusban való érintettsége által immár konkrét érdeke fűződik Ukrajna euroatlanti integrációjához.

Biró András–Halkó Petra