A progresszív napirend hatalmi célokat szolgál

  •  
  •  

A progresszivizmus a marxizmushoz hasonlóan névleg az egyenlőségért küzd, terminológiájában ragaszkodik az elnyomó-elnyomott dichotómiához, de a merev gazdasági aspektuson alapuló marxizmusba olyan dimenziókat emel be, mint a nemiség, szexuális orientáció és rassz kérdése. Az elmélet követői szerint társadalom szélére szorult csoportok „felszabadítása” elhozza a társadalmi egyenlőség utópiáját is. A progresszív ideológia valójában a társadalom alapjául szolgáló norma- és értékrendszer lebontására, a család és a nemzetállam dekonstruálására törekszik. Annak ellenére, hogy a progresszivizmust az „uralmi struktúrák” megdöntésének hevülete jellemzi és támogatói az elnyomott csoportok felszabadítását propagálják, az akadémiai szféra, a filmipar, a Szilícium-völgy és a multinacionális vállalatok nagy része is az ő narratívájukat képviseli.

A XXI. Század Intézet elemzése azt bizonyítja, hogy a társadalmi egyenlőség nevében küzdő progresszív mozgalom célja a hagyományos társadalmi és politikai rend szétverése, és egy új hatalmi struktúra kialakítása.

Marxizmus nem vész el, csak átalakul!

Az 1920-as években a Frankfurti Iskola a korábban marxista-módra gazdasági alapon felosztott elnyomó-elnyomott narratívát elkezdte alkalmazni a szociális élet más dimenzióira is, például a rassz, osztály vagy nemi identitás területén. A ’60-as évektől kezdve az iskola által képviselt morális relativizmus immár az amerikai ellenkultúra egyik fő szellemi forrásává vált. Ebben az időszakban kezdtek el tanítani az akadémiai szektorban Theodor Adorno és Herbert Marcuse neomarxista tanítványai, továbbá megjelentek az egyetemi kampuszokon a progresszív, ideológia-vezérelt aktivisták. A kulturális marxizmus, mint az ellenkultúra képviselője, innentől fogva végérvényesen gyökeret vert az amerikai egyetemeken. Az 1968-as párizsi diáklázadás évét tekinthetjük a kulturális paradigmaváltás fordulópontjának, hiszen a neomarxizmus végérvényesen megszilárdult az egyetemek, filmstúdiók és kutatóintézetek megszállásával.

Egy évtizeddel később az egykori lázadók beilleszkedtek a rendszerbe: ők maguk lettek a kulturális hatalmat gyakorló establishment.

A posztmarxizmus, mint kifejezés 1985-ben tűnt fel először Ernesto Laclau és Chantal Mouffe Hegemony and Socialist Strategy című munkájában. Érvelésük szerint a hagyományos marxista diskurzus az osztályharcra és a kapitalista rendszer ellentmondásaira épült, azonban az osztályharc koncepciója módosításra szorul, amiben a nőjogi, etnikai és szexuális kisebbségi mozgalmakat egyetlen szocialista harc ernyője alatt kell egyesíteni. Ezáltal ezek az új „politikai szubjektumok” alkották meg a „kihasznált” személyek új osztályát, akik az intézményesen szexista, patriarchális és rasszista rendszer áldozatai. A marxista forradalom aktora eleinte a munkásosztály volt, a ’60-as években a diákok és harmadik világ, a ’90-es évektől az életmódkisebbséget.

Mindez annak a jelenségnek a keretében kezelendő, hogy a felvilágosodás óta az úgynevezett politikai baloldal „egyenlőségi listája” végtelen, és egyre csak bővül. A baloldal szerint a forradalom mindig a küszöbön áll, főként válságok idején. Ha pedig nincs krízis, a baloldal mesterségesen létrehoz valami hasonló szembenállást a társadalombon belül – állapította meg a magyar katolikus filozófus, Molnár Tamás. Ezáltal az elnyomás-narratívában felkarolt csoportokat egy újabb osztályharchoz lehet mobilizálni.

Ennek egyik megjelenési formája napjainkban a posztmarxista alapú identitás-ideológia, amely a társadalmat elnyomókra és elnyomottakra osztja fel. Az elnyomás és kizsákmányolás hierarchiájának csúcsán azonban a burzsoázia szerepét a fehér, heteroszexuális férfiak vették át, míg a kisemmizett, kihasznált és szisztematikusan elnyomott proletariátus helyébe az LMBTQ-csoport tagjai, a nők és a nem fehérek kerültek, akiknek a „közösségeit” folyamatosan megkonstruálják. Az elnyomott kaszt minden szenvedéséért a fehér, patriarchális, heteroszexuális, „cisz” rendszer okolandó, éppen ezért a posztmarxista harcosok szerint a rendszer haszonélvezőit meg kell fosztani hatalmuktól, és igazságosan kell szétosztani a kisebbségi csoportok között. Mindez azonban, akárcsak a szovjet rezsim és a munkások relációjában, nem az elnyomottak felszabadításáról szól, hanem a hatalomról.

Harc a kultúráért

A kulturális hatalom megszerzését előirányzó „kulturális hegemónia” fogalmát az olasz Antonio Gramsci alkotta meg, aki a végrehajtás módját is kidolgozta. Gramsci szerint az osztályharcnak tartalmaznia kell a kulturális küzdelmet is, mivel a kulturális intézmények feletti hatalomátvétellel a társadalmi változások – hosszabb távon ugyan, de – könnyebben és eredményesebben, kivitelezhetők. Rudi Dutschke, a nyugat-német ’68-asok vezetője szerint a fennálló rendszer megváltoztatását csak a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” (Marsch durch die Institutionen) hozhatja el, ami által a munkásosztály kitermelheti saját intellektuális hátországát és leválthatja a burzsoázia által gyakorolt kulturális hegemóniát. Végül nem a – kapitalista alapú fogyasztói társadalomba már integrálódott – munkásosztály, hanem a neo- és posztmarxisták vitték sikerre a kulturális intézmények elfoglalását.

Ennek szellemében nem meglepő, hogy az akadémiai szféra elfoglalása által a társadalomtudományokban olyan vadhajtások keletkeztek, mint a queer studies, a „feminista tanulmányok” vagy a „kritikai rasszelmélet tanulmányok”; az ezekhez hasonló kurzusok mind azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy a korábban rögzült bizonyosságokat lerombolják. A folyamat végrehajtása után kerülhet sor a saját ideák beépítésére, amik az új felépítmény alapjául szolgálnak.

Ez a szisztematikus indoktrináció vetése napjainkban érett be.

A hatalomért folytatott versengésben fontos harcszíntér lett a nyelvért folytatott küzdelem (ennek uralmáért már a kommunista mozgalom is a kezdettől fogva harcolt), amelynek átalakítása talán a legfőbb baloldali törekvésnek tekinthető. Évtizedeken át tartó pozíciófoglalással megszilárdult az orwelli szocialista „újbeszél” (new speak), mely folyamat beteljesedése a napjainkban elburjánzott politikai korrektség (political correctness) jelensége. A létrehozott műszavak, betiltott kifejezések és jelzők, valamint eltorzított címkék rögzültek a politikai nyelvben és általa a közgondolkodásban, így a tudományos és politikai ellenfelek megbélyegzésével és kiszorításával létrejött egy progresszív konszenzus, mégpedig az, hogy a szavak megváltoztatásával a valóság is megváltoztatható. A totalitárius nyelv nem hajlik a kompromisszumra, hiszen a haladáspárti erőket az ártatlanok csoportjára, míg a velük nem egyetértőket a bűnösök csoportjára osztja. A szubjektivitást, a relativitást és az irracionalitást azon célból hirdetik, hogy kizárják azoknak a véleményét, akik a régi tekintélyekben és objektív igazságokban hisznek.

Napjaink tapasztalatai azt mutatják, hogy az egalitárius-fundamentalista progresszivizmus totalitáriussá vált és semmiféle eszköztől nem riad vissza saját hatalmának megszilárdítása, sőt kiterjesztése érdekében. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy amennyiben az alkalmazott soft power-eszközök – a kulturális hatalom kisajátítása, az akadémiai szféra megszállása, a nyelvpolitikai fegyver kíméletlen forgatása – nem kielégítők, a progresszív erők az erőszaktól sem riadnak vissza, ahogyan az szembetűnővé vált a 2020 májusától kezdődő BLM-tüntetések (Antifa, Black Lives Matter-mozgalom) városokat lángba borító tüntetései során.

A valódi cél a polgári rendet kialakító, a nyugati társadalom alapjául szolgáló norma- és értékrendszer lebontása, ami magában foglalja az olyan intézményeket is, mint a család vagy a nemzetállam.

Ennek szellemében keletkeznek azok az „antidiszkriminációs” törvények, amelyek az áldozatok felszabadítását propagálják, aminek segítségével az „uralmi struktúra” megdönthető és a „szisztematikus rasszizmuson alapuló elnyomás” megszüntethető. Az elmélet értelmezése szerint így szabadulnak fel a marginalizáltnak nevezett csoportok, vagyis nők a férfiak elnyomása alól, a homoszexuálisok és a transzszexuálisok a homofóbia nyomása alól [a nemi probléma egyáltalában vett megteremtése és a saját nemükhöz vonzódó embereknek a szexuális devianciákkal való összemosása különösen lelkiismeretlen és veszélyes lépés – a Szerk.], a feketék a rasszizmus alól vagy a muszlimok az iszlamofóbia alól stb. A folyamatot olyan cenzúra-bizottságok felügyelik, amelyeknek célja a társadalom átfogó átszervezése, atomizálása és polarizálása. A „társadalmi igazságosság” szellemében a posztmodern egalitarizmus képviselői többé nem a törvény előtti egyenlőséget képviselik, hanem az általuk tradicionalistának, vagyis egyenlőség-ellenesnek titulált szokások és intézmények dekonstrukcióját, majd a saját hatalmukat keretbe foglaló intézmények kialakítását.

Noha a „kognitív kapitalizmus” diszfunkciói egyre inkább szemmel láthatóvá válnak (például fogyasztásközpontúsága és családellenessége révén), ennek ellenére kijelenthető, hogy a nyugati civilizáció több évezredes történelme során soha nem éltünk egyenlőbb társadalomban. Hiába szűnt meg– nagyon is üdvös módon – a faji szegregáció minden formájában létezni, hiába küzdötték ki – igen helyesen – a női egyenjogúságot, hiába válik egyre inkább egyeduralkodó doktrinális mozgalommá az LMBTQI-kurzus s hiába teremtették meg könyörtelen kulturális hegemóniájukat a progresszívek, amihez az akadémiai szféra, a filmipar, a Szilícium-völgy, és a multinacionális vállalatok is asszisztálnak – mégis folyamatosan új elérendő célokat fogalmaznak meg. A multinacionális nagyvállalatok és a progresszió közös leszármazottja a woke-baloldal.

Egyenlősítő kvóták hatalmi praktikái

A társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok megszüntetése céljából alkalmazott kvóták valójában nem bírnak orvosló erővel, sőt sokkal inkább új keletű konfliktusokat és egyenlőtlenségeket hoznak létre, illetve a már létező törésvonalakat mélyítik el.

A kvóták alkalmazásával együtt járó problémákra Allan Bloom amerikai filozófus az 1987-ben megjelent The Closing of the American Mind című könyvében próbált rávilágítani. A ’80-as években intézménnyé erősödött „pozitív diszkrimináció” gyakorlata alapján Bloom kifejti, hogy a kvótaalapú pozitív diszkrimináció a többségi és kisebbségi társadalom között nem felszámolta, hanem elmélyítette a szembenállást. Míg a társadalom többsége ugyanis azt kifogásolta, hogy a kedvezőtlen feltételek megszabása miatt hátrányos helyzetbe hozták őket, addig a kisebbségek a rendszerszintű lesajnálást és lenézést sérelmezték, ami érzésük szerint azon elgondolásból eredt, hogy képtelenek olyan teljesítményt nyújtani, mint a többségi társadalom tagjai.

A probléma gyökere abból fakad, hogy az egyenlősítés érdekében megalkotott kvótákat nem tudás és rátermettség alapján, hanem az egyéneken kívül álló karakterjegyek (bőrszín, szexuális orientáció) alapján határozzák meg. Bár az egalizálni hivatott kvóták kapcsán kialakult társadalmi feszültségek leginkább az Egyesült Államokban vannak jelen, Nyugat-Európában is megjelentek a különböző kisebbségek felülreprezentálásért küzdő csoportok.

A pozitívan diszkrimináló gyakorlat a progresszív napirend szerves része, amely a társadalom közösségi szövetének megbontására irányul. Vagyis kerülőúton szolgál hatalmi célokat, nem más, mint jól kitalált politikai fegyver. 

A diverzitási kvóták elterjedtsége a nyugati világban sokfelé megfigyelhető a multinacionális cégek és liberális-baloldali kormányzatok esetében is. Ennek egyik elemeként vált Nyugat-Európában gyakorlatilag konszenzussá, hogy a politikában a nők emancipációját pozitív diszkrimináció által kell segíteni. Az üzleti világban ugyanezen tendencia rajzolódik ki, hiszen egyre több multinacionális nagyvállalat vezetői szintjén alkalmassági vagy pályázati kritérium helyett pozitív elbírálásban részesülnek a női nem képviselői, pusztán a biológiai nemük okán. Németországban például a kétezernél több alkalmazottat foglalkoztató cégek esetében a felügyelőbizottságok tagjainak 30 százaléka nő kell, hogy legyen, 2021-től pedig minden nagyvállalatnak minimum egy női tagot kell delegálnia a vezetőségébe. De az Európai Unió Bizottságának bürokratái is a nemi alapú, immár kötelező kvóták alkalmazása felé hajlanak, ami abban nyilvánul meg, hogy tőzsdei cégeket köteleznének arra, hogy igazgatótanácsaikban legalább a 40 százalékot érje el a nők aránya. Mindemellett a Bizottságnak a „nemi sokszínűség elve” iránti elkötelezettséget jól mutatja, hogy 13 női és 14 férfi biztost neveztek ki. (Mindez párhuzamos azzal a folyamattal, ahogyan Brüsszel a föderalizálással és az életmódkisebbségekkel mintegy harapófogóba fogja a nemzeteket.)

Az egyre radikálisabb feminista, sőt immár egyenesen faji attitűddel áthatott kvóták létezése életünk minden területén érezhetővé vált. Példának okáért a sportban: az angol elsőosztályú labdarúgó bajnokság hosszútávú célkitűzése nem csupán az, hogy munkavállalói 40 százalékát nők tegyék ki, hanem az is, hogy valamely etnikai kisebbséghez tartozó személyek aránya a szervezeten belül legalább 30 százalékot érjen el. Az egyenlősítés szele a progresszió által régóta bekebelezett filmgyártást is elérte, hiszen 2024-től Oscar-díj jelölést „a legjobb film” kategóriában csak azok a filmalkotások kaphatnak, amelyekben a stáb tagjai és a film szereplői között is „megfelelő arányban” (?) szerepelnek különböző faji/etnikai/szexuális kisebbségek. Az egyenlősítő törekvésekben élen járnak a BBC, az HBO és a Netflix alkotásai, vagyis a szórakoztatóipar, a televíziózás és Hollywood is végrehajtja a progresszív napirendet.

Ennek egyik legszembetűnőbb formáját a BBC képviseli, amely cég amellett, 2020-tól kezdve közel 4,3 milliárd forintnak megfelelő összeget fektet az elkövetkező három év során abba, hogy kellően „sokszínű és befogadó” tartalmat gyártson, kötelező 20 százalékos kvótát szabott a háttérmunkákban részt vevő „alulreprezentált csoportok” alkalmazása esetén. A 2019 októberében „kreatív diverzitási igazgató” pozícióba kinevezett June Sarpong biztosította, hogy a képernyőre kerülő produkciókban többek között a nők aránya 50 százalék, a feketéké 15 százalék, míg az LMBTQ-csoport aránya 8 százalék legyen. Mindemellett a gyártás során vezető pozíciót betöltő nők arányát 50 százalékra, továbbá a fekete, ázsiai és más etnikai kisebbségek arányát 15 százalékra ígérte emelni.

Az is szembetűnő, hogy az említett vállalatok produkcióiban a cancel culture-nek és a kvótáknak való önkéntes megfelelés szellemében, sokszor történelemhamisító attitűddel történelmi vagy mitológiai személyeket alakítottak fekete színészek. Az ironikusan blackwashing-nak nevezett jelenség áldozatául esett többek között Akhilleusz, Anjou Margit, Boleyn Anna, Carl Gustaf Emil von Mannerheim, Guinevere, Jeanne d’Arc, Robert de Beaumont, Sir Lancelot, Tuck barát és Zeusz is, sőt a Vikingek című sorozat folytatásaként készülő Valhalla sorozatban Jarl Haakon norvég királyt egy fekete színésznő, Caroline Henderson fogja alakítani. A folyamat leglátványosabb példája a szándékosan multikulturális összetételűnek (!) ábrázolt brit arisztokrácia volt, a Netflix Napóleon korában játszódó a Bridgerton című szériájában.

A felsorolt esetekben jól megfigyelhető, hogy a kvóta-alapú egalitárius törekvésekben az ideológia és a sokszínűség nem csupán az alkalmasság és teljesítmény elvárását írta felül, de magát a valóságot is.

Az abszurd az új normális

A radikális egyenlőségpártiság végérvényesen abszurddá vált, amire jó példa a radikális feministák és transzneműek között elmérgesedett viták jelensége. Az áldozatkultusz kisajátítása terén mindig adódik egy csoport, amelyik még inkább képes az áldozati kártya kijátszására! Ennek szellemében a „transz-nők” (vagyis a magukat nőnek érző-gondolók, de biológiailag nem nőnek, hanem férfinak számító emberek) nőiségét megkérdőjelező feministákat újonnan a „transzokat kirekesztő radikális feministák” (TERF= trans-exclusionary radical feminist) címkével látták el. A magukat nőnek valló, ám valójában biológiailag férfiak egy sor, korábban elképzelhetetlennek hitt problémát vetettek fel, ami valójában a nők jogait sérti. Az antidiszkrimináció szellemében Nyugaton több dokumentált eset is adódik arról, hogy a női börtönökbe került „transz-nők” megerőszakolták női cellatársaikat. A progresszív napirend legújabb verziója tehát oda jutott, hogy most már transzszexuális nőellenesség is létezik, a haladás nagyobb dicsőségére…

Az abszurditás mértékét jól mutatja, hogy a Joe Biden amerikai elnök által 2021. január 20-án kiadott, A nemi identitás vagy szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció elleni harcról és annak megelőzéséről című elnöki rendelet a gyakorlatban szövetségi szinten legalizálja a „férfinak született transznemű sportolók” részvételét a női sportokban, ezáltal teljesen ellehetetlenítve a női élsportot. Mindebben ismételten nem nehéz megpillantani a politikai érdek érvényesülését, nevezetesen a Trump elnök után újfent hatalomra került progresszív liberálisok globális napirendjének kikényszerítését.

A napokban újabb ellentmondásos történet látott napvilágot a Biden beiktatásán fellépő afroamerikai költőnő, Amanda Gorman verseinek fordítása kapcsán. Gorman beleegyezése ellenére, hogy a fehérbőrű holland, transznemű Marieke Lucas Rijneveld készítse el a fordítást, Rijneveld maga lépett vissza a fordítástól miután egy aktivista újságcikkben sérelmezte, hogy nem fekete fordítót választottak a feladatra. A „forradalom” élcsapatának értelmezésén lehetetlen kiigazodni, ti. hogy az afrikai nagyrasszhoz való tartozás, a transzneműség, vagy a biológiai nőiség a legmeghatározóbb szempont-e a kiválasztásnál – a bármilyen színű, nemű és szexuális orientációjú fordító nyelvtudása helyett.

Mindez rávilágít arra, hogy az egyenlőségért, de valójában a hatalomért folytatott küzdelemben ezen eszközökön keresztül bárki, bármikor, bármiért megszégyeníthető és félreállítható.

Ez a hatalomtechnikai eszköz többfrontos támadást lesz lehetővé, ahol a politikailag korrekt kánonból kibeszélők könnyen az „elnyomók” oldalán találhatják magukat, legyenek nők vagy férfiak. Ennek elterjedésében a közösségi média is jelentős szerepet játszik, hiszen a közfelháborodottság hangulatán keresztül képes azt a benyomást kelteni, hogy a többség – ám valójában egy hangos kisebbség – akaratát érvényesíti.

Progresszív politikai stratégia

Összességében megállapítható, hogy a progresszió feltűnően sikeresen alkalmazkodott a 21. századi kapitalizmus kihívásaihoz, aminek következtében az elnyomás-narratívát továbbra is képes tematizálni és segítségével a társadalmat polarizálni. Az új baloldali status quo pusztán az eszközt változtatta meg, a stratégiai cél – vagyis a hatalom megszerzése, majd konszolidációja – változatlan maradt. Az alkalmazott eszközök már szofisztikáltabb és indirektebb alakot öltenek, és nem totalitárius erőszakmonopóliumon alapulnak, bár adott esetben a fizikai erőszak megszervezésétől sem riadnak vissza. A megteremtett kulturális hegemóniából fakadó mozgástér ráadásul a politikai korrektséggel, a radikális egyenlőségpártisággal, az áltudományos indoktrinációval és a fősodrású média uralmával is kiegészült, ami a hatalmi rendszer fenntartását, sőt további kiterjesztését teszi lehetővé.

Bíró András – Troska Dániel

Cikkajánló


[pt_view id="574d475nxz"]