A válság biztos jele: magyarellenesség

  •  
  •  

Az elmúlt időszakban Ukrajnában és Romániában is tapasztalható volt a magyarellenes megnyilvánulások fokozódása, miközben mindkét ország vezetése politikai gondokkal küzd. Romániában gyakorlatilag állandó jelenséggé vált a kormányválság, Ukrajnában pedig a tavaly kirívó győzelmet arató Nép Szolgája párt népszerűsége szakadt be. Ezzel szemben Szerbiában és Szlovákiában, ahol korábban szintén erősen jelent volt a magyarellenesség, a magyarok elleni atrocitások számának csökkenése figyelhető meg, bizonyára nem függetlenül attól, hogy a két ország Budapesttel való viszonya is sokat javult az elmúlt években.

A XXI. Század Intézet elemzésében arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen összefüggés mutatkozik a szomszédos országok politikai stabilitásának hiánya és a magyarokkal szembeni fellépés között.

Aggasztó tendenciák Romániában és Ukrajnában

A Ceauşescu-rezsim bukását követően annak erőteljes románosítási törekvéseihez képest jelentősen javult a magyar közösség helyzete, azonban már az 1990-es marosvásárhelyi „fekete március” is egyértelműen jelezte, hogy a magyarellenesség nem tűnik el a román politikából, sőt a többségi nemzet pártjai – gyakran ideológiai hovatartozásuktól függetlenül – és a titkosszolgálatok nem restek ki is használni a „magyar kártyát”. Az 1990-es években és az ezredfordulón olyan politikusok fémjelezték a jórészt a magyarok ellen irányuló román nacionalizmust, mint Gheorghe Funar kolozsvári polgármester vagy Corneliu Vadim Tudor író, a szenátus 2004–2008 közötti alelnöke (mindketten a Nagy Románia Párt posztkommunista–soviniszta képviselői voltak). Azonban olykor az ország vezető pártjainak – liberálisok (PNL), szociáldemokraták (PSD), illetve korábban a demokraták (PD) és a Parasztpárt (PNȚ-CD) – képviselői is szeparatizmussal riogattak a székely autonómia törekvések kapcsán.

A magyar kérdést egyes román politikusok a mai napig alkalmasnak tartják arra, hogy politikai tőkét kovácsoljanak belőle, ami a legfelsőbb szintekre is igaz.

Jellemző példája ennek a szász származású Klaus Iohannis elnök idei áprilisi megjegyzése, amelyben gunyorosan magyarul „köszöntötte” a rivális szociáldemokrata pártot, arra utalva, hogy azok titokban a magyarok kezére juttatják Erdélyt, míg ő a koronavírus ellen küzd, később pedig – igaz, közvetetten – az RMDSZ-t is a járvány elleni védekezés szabotálásával vádolta.

Iohannis kijelentéseit már elhangzásukkor azzal hozták összefüggésbe, hogy Romániában az idén önkormányzati és parlamenti választásokat is tartottak, a PSD és az RMDSZ elleni támadásokkal az államfő párttársa, Ludovic Orban kisebbségi kormányának válságkezelési kudarcairól kívánta elterelni a figyelmet. Mondhatni, nem is teljesen alaptalanul, hiszen az előzetes előrejelzések ellenére az Orban vezette PNL vereséget szenvedett a szociáldemokratáktól, és bár – a brüsszeli körökhöz és a Soros-hálózatokhoz közeli USR–PLUS pártszövetség (a Momentum ottani testvérszervezete) támogatásával – vélhetően ismét a liberálisok alakíthatnak majd kormányt, Orban a választásokat követően bejelentette lemondását.

A magyarellenesség végül azok malmára hajtotta a vizet, akik egyben a legélesebben kritizálták Iohannis és Orban koronavírus-járvánnyal kapcsolatos intézkedéseit, és be tudták csatornázni az ezek miatt kialakult elégedetlenséget.

Meglepetésre ugyanis bejutott a parlamentbe a Szövetség a Románok Egységéért (AUR) nevet viselő, tavaly év végén alapított soviniszta párt, amely tiltakozik a Romániában bevezetett korlátozó intézkedések ellen. A párt egyik társelnökének, George Simionnak a választásokat követően az egyik első ígérete az volt, hogy kezdeményezni fogja az etnikai alapon szerveződő pártok betiltását. Az AUR parlamentbe jutásával tehát a Tudor-vezette Nagy Románia Párt 2004-es harmadik helyezést követően került ismét a román képviselőházba nyíltan magyarellenes erő, kihasználva a liberális kormányzatnak a jelenlegi válság során elkövetett hibái, valamint a PSD elmúlt években tapasztalható bomlása következtében fellépő választói elégedetlenséget. Mindez azonban nem független a román állam általános destabilizálódásától, amely jelentős részben Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) működése és a rekordméretű kivándorlás miatt van.

Ukrajnában hosszú időn keresztül Romániához képest konfliktusmentes volt a magyarság és az ukrán és orosz nyelvű többség együttélése. Bár a választási reformok során a magyar többségű választókörzet megszűnt, és a kijevi vezetés a magyar többségű járás gondolatát sem támogatta, a 2012-es nyelvtörvény biztosította a széleskörű nemzetiségi nyelvhasználatot.

Az ukrajnai viszonylatban csekély létszámúnak tekinthető kárpátaljai magyar közösség helyzete az ukrán–orosz konfliktus kirobbanását követően kezdett romlani.

A 2014-es Majdan során hatalomra jutó erők egyik első intézkedése az említett nyelvtörvény eltörlése volt, az ezt követő években pedig olyan új oktatási és nyelvtörvényt hoztak, amelyek célja a kisebbségi nyelvhasználati jogok korlátozása volt. Ezek a törvények elsősorban az orosz nyelv Ukrajnában betöltött pozícióinak megtörésére irányultak – amely nyelv befolyása egyébként jócskán túlmutat a magát orosz nemzetiségűnek vallók körén –, azonban természetszerűleg hátrányosan érintette az országban élő számos más kisebbséghez tartozó közösséget, köztük a magyart is.

Az országa keleti felén zajló háborút lezárni nem tudó, a korrupció elleni küzdelem és a gazdasági reformok terén eredményeket el nem érő Petro Porosenko elnök 2019-es elnökválasztási kampányának jelszavává a „Hadsereg. Nyelv. Hit.” (Armija. Mova. Vira) hármast tette, ötéves kormányzása legfőbb eredményei között az oktatási és nyelvtörvényt mutatva fel. A nemzetközi tiltakozások, elsősorban a magyar kormány következetes kiállása eredményeként Kijev ugyan tett bizonyos engedményeket az Európai Unió hivatalosnak számító nyelveit illetően, a Porosenko elnöksége alatt hozott, és utódja, Volodimir Zelenszkij alatt is változatlanul hagyott törvények így is komoly visszalépést jelentenek a kárpátaljai magyarság számára a korábbiakhoz képest.

A két ország között a nyelv- és oktatási törvények miatt zajló vita az addig az országos ukrán politikában korábban gyakorlatilag nem létező magyar kérdést az ország külpolitikájának egyik vissza-visszatérő kérdésévé tette.

A soviniszták számára a téma különös intenzitással jelent meg az őszi önkormányzati választásokat követően. Az ígéretei teljesítésében és a jelenlegi válság kezelésében egyaránt leszereplő kormánypárt, a Nép Szolgája a helyi érdekű választásokon is nagyot bukott, polgármesterjelöltjeik minden megyeszékhelyen vereséget szenvedtek, és a legtöbb megyei tanácsban is lecsúsztak az első helyről – a tavalyi parlamenti választásokon elért egyedüli többségnek pedig a közelébe sem kerültek.

Kijev a KMKSZ jelöltjeinek támogatása miatt az ország belügyeibe történő beavatkozással vádolta meg Budapestet, és kitiltott két magyar tisztviselőt is az országból, majd november végén házkutatást tartottak Brenzovics Lászlónál, a KMKSZ elnökénél és több magyar intézménynél is. A kárpátaljai magyarság elleni fellépést Ukrajnán belül többen is a helyi megyei tanácson belüli koalíciós tárgyalásokkal hozták összefüggésbe, mondván, a választásokon gyengén szereplő kormánypárt így próbálja rákényszeríteni az együttműködésre a magyar pártot. Más elemzők szerint azonban Ukrajna magyarokkal szembeni fellépésének akár a magyar kormány és Soros György, valamint az EU közötti konfliktushoz is köze lehet, hiszen az amerikai milliárdos ukrajnai befolyásának kiterjedtsége közismert, és mindez afféle zsarolóakció lenne.

Az ukrán kormány pedig kihasználhatta a számára kedvezőnek tűnő nemzetközi helyzetet arra, hogy átvegye a kezdeményezést a Budapesttel való konfliktusában, azzal a céllal, hogy a sorozatos, az egészségügy, a gazdaság, a kelet-ukrajnai harcok, valamint a korrupció területét érintő kudarcok és botrányok közepette legalább ezen a téren erélyes fellépést tudjon felmutatni támogatói egyre szűkülő táborának.

A stabil országokban csökken a magyarellenesség

Az említett államokkal szemben, azokban a szomszédos országokban, ahol a stabil kormányoknak köszönhetően a jelenlegi válság kevésbé érezteti a hatását, az elmúlt évek során a magyarok elleni atrocitások számának csökkenése figyelhető meg.

Jó példa erre Szlovákia és Szerbia is, ahol az utóbbi évek stabil kormányainak köszönhetően csupán elvétve találkozhatunk magyarokat sértő megnyilvánulásokkal (azokkal sem kormányszintről), holott a korábbi évtizedekben mindkét országban jellemzőek voltak a külhoni magyarsággal szembeni intézkedések és felszólalások.

Szlovákia esetében elmondható, hogy a felvidéki magyarokat a rendszerváltoztatás után sokáig erős asszimilációs politika sújtotta. A Szlovákia 1993. január elsejei Csehországtól történő elszakadása után alakult, Vladimir Mečiar által vezetett kormány ideje alatt megszületett nyelvtörvény, és az ezzel párhuzamosan folytatott, erősen magyarellenes politikai retorika egyértelműen a felvidéki magyarság megfélemlítését és asszimilációját célozták. Bár az ezt követő Dzurinda-kormányok ideje alatt valamelyest javult a felvidéki magyarság helyzete, a 2006-os választások után alakult első Fico-kormány alatt ismét számos magyarellenes politikai intézkedés meghozatalára került sor (2007-ben a Beneš-dekrétumok megerősítése, 2009-ben a nyelvtörvény szigorítása). A szociáldemokrata Smer által vezetett kormánykoalícióban a magyarellenes kijelentéseiről ismert Ján Slota (SNS) is helyet kapott, ezzel párhuzamosan pedig a magyarok elleni erőszakos cselekmények is gyakoribbá váltak (Malina Hedvig nyílt utcán történő bántalmazása, a 2008-as DAC–Slovan futballmérkőzésen történt magyarverés, Sólyom László 2009-es kitiltása az országból).

A felvidéki magyarság helyzete 2012 után kezdett el ismét javulni. A regnáló Fico-kormányok politikai és gazdasági stabilitása, valamint a 2012 és 2018 közötti időszakban, Magyarországgal kiépített – V4-ek keretében való – stratégiai és gazdasági partnerség és az ezzel párhuzamosan kialakított jó kormányközi kapcsolatok jelentősen csökkentették a felvidéki magyar–szlovák ellentéteket. A felek közti jó viszony a 2020-ban hatalomra került populista jobboldali Igor Matovič (OL’aNO) kormányzása alatt is megmaradt. A februárban megválasztott kormányfő az elmúlt hónapokban több olyan gesztust is tett a felvidéki magyarság felé (a legutóbbit éppen Trianon száz éves évfordulója előtt), amelyek példaértékűnek számítanak, és amelyek tovább javíthatják a magyar–szlovák kapcsolatokat a jövőben.

Mindez jól tükrözi a kormány stabilitását, hiszen, bár a koronavírus-járvány okozta egészségügyi és gazdasági válság a jelenlegi szlovák kormányt is komoly kihívások elé állítja, a fennálló helyzet ellenére is a magyar–szlovák viszony javulása figyelhető meg.

Hasonló a helyzet Szerbiában is, ahol korábban szintén több ízben fordultak elő magyarellenes megnyilvánulások, mára azonban sokat javult a vajdasági magyarság helyzete az országban.

A Vajdaságban élő magyarok helyzete már Slobodan Milošević hatalomra kerülése után sem volt jónak mondható, a politikus bukásával azonban a magyar–szerb viszony tovább romlott. A kétezres évek során több olyan magyarellenes atrocitás is történt, amelyeket sokan máig „puha etnikai tisztogatásokként” tartanak számon. Az ellenséges politikai megnyilvánulásokon túl a Vajdaság több településén is magyarellenes, fenyegető jelmondatok jelentek meg (2004-ben többek között Zentán, Temerinben, Szabadkánt), ezzel párhuzamosan pedig a magyarok elleni erőszakos cselekmények is felerősödtek. A két fél viszonya 2011-ben érte el a mélypontját, amikor az országban elfogadták az úgynevezett kárpótlási törvényt, amelynek értelmében kollektív bűnösként tekintettek a vajdasági magyarokra. A törvény elfogadásának hatására jelentősen romlottak a magyar–szerb kormányközi kapcsolatok, annak megváltoztatására pedig végül csupán erős nemzetközi nyomásra került sor.

A fordulatot végül a Szerb Haladó Párt (SNS) 2014-es győzelme hozta el, a párt élén álló Aleksandar Vučić már a kormányzása legelejétől kezdve a jó kapcsolatok kialakítására törekedett a vajdasági magyarokkal.

Az elmúlt évek stabil kormányzatának köszönhetően a Szerbiában uralkodó magyarellenes hangulat látványosan visszaszorult, emellett pedig a magyar–szerb kormányközi kapcsolatok is minden korábbinál jobbnak mondhatók.

Bár 2020-ban a koronavírus-járvány kapcsán az SNS és a ma már köztársasági elnökként tevékenykedő Aleksandar Vučić elleni tüntetések is felerősödtek az országban (amelyek hellyel-közzel 2018 vége óta napirenden vannak), a sok esetben kívülről támogatott demonstrációk ellenére Szerbia továbbra is stabil országnak tekinthető, a vajdasági magyarság helyzete pedig továbbra is jónak mondható az elmúlt évekhez képest. Olyannyira, hogy a két hullám között tartott parlamenti választásokon a vajdasági magyarok érdekképviselete minden korábbinál erőteljesebb támogatást ért el.

Magyarellenesség, mint politikai eszköz

A Romániában, Ukrajnába, Szlovákiában és Szerbiában élő külhoni magyarok már több évtizede kénytelenek elviselni a magyarellenes megnyilvánulásokat és atrocitásokat, amelyek időről időre felerősödnek az említett országokban. Ezeket hol az adott ország posztkommunista elitje, hol az azzal össze-összeérő soviniszta pártok tüzeltek, pusztán hatalmi érdekből.

Mind a négy ország esetében elmondható azonban, hogy a „magyar kártya” kijátszása minden alkalommal politikai és/vagy gazdasági instabilitáshoz köthető (Szlovákia függetlenedése utáni időszak, Milošević bukása utáni időszak, 2008-as gazdasági válságot ideje, román kormányválságok, ukrán politikai instabilitás, koronavírus-járvány), amelyet a politikusok általában a valódi politikai és/vagy gazdasági problémák leplezésére, vagy az arra irányul figyelem elterelésére használnak.

Ezt igazolják a jelenleg Romániában és Ukrajnában zajló folyamatok is, ahol láthatóan a nem-működő-államok szintjét megközelítő politikai és gazdasági problémákat igyekeznek tompítani a „magyar kártyával”.

Ezzel szemben Szlovákia és Szerbia esetében – bár a magyarság helyzete továbbra sem tökéletes – a stabil kormányoknak köszönhetően jelentősen csökkent a magyar kisebbségekkel szembeni atrocitások száma az elmúlt években. Mindehhez azonban a hatékony és öntudatos magyar kormányzati érdekképviselet, a határon túli magyarság jelentős támogatása és Budapest európai és immár nemzetközi szintéren való erősödő tekintélye is kellett, akárcsak a visegrádi szövetség felújítása és a nyugat-balkáni szövetségépítés.

Kosztur András – Matyi Tamás