Közép- és Kelet-Európa számára jelentős kihívást jelent, hogy az országok többségének élén egymást sűrűn váltó, sokpárti koalíciós kormányok helyezkednek el, amelyek így értelemszerűen nem képesek a tartós nemzeti érdekek megfogalmazására és a hatékony érdekérvényesítésre. Kiemelten nehézséget okoz mindez az Európai Unión belül a nagyobb nyugati államokkal szemben. Az elmúlt 13 évben Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek csak a V4-en belül eddig összesen 15 új kormányfővel kellett együttműködnie, amely egyúttal rávilágít arra is, hogy hazánk kivételt képez e regionális jelenség alól. A politikai stabilitás Magyarország egyik legnagyobb versenyelőnye, amely komoly fenyegetettséggel bír a globalista erők szempontjából. Nem véletlen, hogy utóbbiak a 2022-es országgyűlési választáson is egy hatpárti koalíciós kormány felállítását támogatták jelentős összegekkel.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a politikai stabilitás állapotát vizsgálja a közép- és kelet-európai térségben, kiemelt tekintettel annak hatásait az Európai Unión belüli politikára.

A politikai stabilitás, mint szuverenitáskérdés

Az Európai Unión belüli viták során gyakran tapasztalható, hogy ugyan több közép- és kelet-európai ország is egyetért Magyarország álláspontjával, politikai vezetőik az Európai Tanácsban történő szavazások során tartózkodnak vagy a többségi állásponttal sodródva akár a saját nemzetük érdekeivel és elvárásaival ellentétes intézkedéseket is megszavazzák.

Jó példa erre az Európai Tanács október 4-ei ülése, amelyen a tagállamok képviselői látszólag megállapodásra jutottak az egységes európai menekültügyi és migrációs politika utolsó eleméről, amely lényegében felhatalmazná Brüsszelt, hogy a „kötelező szolidaritás” nevében eldöntse, mely uniós tagállamnak mikor és mennyi migránst kellene befogadnia. Érdekesség, hogy a döntést mindössze 13 perc alatt hozták meg annak ellenére, hogy nem volt egyhangúság az ügyben: a magyar és a lengyel kormány nem támogatta az előterjesztést, míg Szlovákia, Csehország és Ausztria tartózkodott, minősített többségi szavazás útján mégis átvitték az álláspontot. Az utóbbi három közép- és kelet-európai ország úgy tartózkodott, hogy habár a lakosság többsége nem támogatja Brüsszel bevándorláspárti lépéseit, a koalíciókon belüli ellentétek miatt a kormányok nem tudtak egy egységes álláspontot kialakítani a kérdésben és hatékonyan képviselni az országuk érdekeit az uniós viták során.

Ennek legfőbb oka, hogy a sokpárti koalíciós kormányok jellemzően egymástól eltérő ideológiai háttérrel rendelkeznek, amelynek következtében eltérő nézetet vallanak egy-egy vízválasztó kérdés kapcsán, és így képtelenek közös nevezőre jutni. Ráadásul az ilyen mértékben változatos összetételű kormányokat általában gyengekezű, erőteljesen korlátozott mozgástérrel rendelkező kormányfők vezetik, hiszen egy esetleges határozottabb állásfoglalás azonnal koalíciós feszültségeket eredményezhet, amely akár az adott kormányt is magával sodorhatja. Ez a fokú politikai instabilitás egyértelműen fokozza a közép- és kelet-európai országok kiszolgáltatottságát.

Mindez a V4-ek együttműködésében világosan tetten érhető: stabil és a nemzeti érdekek megfogalmazására képes politikai vezetőségek alatt, a Visegrádi Együttműködés tagországai az uniós viták során önállóan és együttesen is eredményesen léptek fel. Ám miután sokpárti koalíciós kormányok váltották őket, az együttműködés gyengült és több ország is közülük nagyobb hajlandóságot mutatott a nyugati diktátumok, mintsem az országuk és a közép- és kelet-európai térség érdekeinek kiszolgálására.

Magyarország szuverén külpolitikája és sikeres nemzeti érdekérvényesítése annak köszönhető, hogy egy azonos értékrendű tagokból álló pártszövetség alkotja a kormányt, vagyis stabil, nem feszítik szét koalíciós viták, képes a nemzeti érdekek gyors és egyértelmű megfogalmazására. Mindez láthatóan a függési viszony kialakításában érdekelt globalista körök és nyugati nagyhatalmak számára visszatetszést kelt, éppen ezért a kampány során azokat a fragmentált és szervilis politikai erőket (hatpárti balliberális összefogás) támogatták – mind politikailag, mind pénzügyileg (többmilliárd forint értékben) –, amelyek esetleges hatalomra kerülése esetén lényegesen könnyebben tudtak volna befolyást gyakorolni az ország belügyeire.

V4-ek: egymást követik a sokpárti koalíciós kormányok válságai

Az elmúlt közel másfél évtizedben Magyarországot politikai stabilitás jellemzi, nem ez a helyzet ugyanakkor a Visegrádi Együttműködés további tagállamai esetében.

Szlovákiában 2018 óta gyakorlatilag permanens kormányválság van: egymást követték az aktuális koalíciós partnerek konfliktusai és belső viszályai, amelyek mellett külső tényezőkből adódó kihívások sorával is szembe kellett nézniük, mint például a koronavírus-járvánnyal összefüggő gazdasági krízissel, valamint az orosz–ukrán háború árnyékában kialakult szankciós-, inflációs- és energiaválsággal. 2010 óta Szlovákiát összesen 6 kormányfő vezette, ami azt jelenti, hogy átlagosan legalább 2 évente új miniszterelnöke volt az országnak. Könnyen belátható, hogy ilyen rövid idő alatt egyetlen egy miniszterelnök sem tud tartós irányt szabni egy országnak, a döntések hatása nem érvényesül, az ország vezetése instabil.

A szeptember 30-ai szlovák parlamenti választás változást hozhat mindebben. Egyrészt a tapasztalatokkal rendelkező Robert Fico tért vissza a kormányfői székbe, aki 2010 előtt már irányította az országot. Másrészt 150 főből 79-en ülnek a hárompárti – a Robert Fico vezette Irány (Smer-SSD), a Peter Pellegrini vezette Hang (Hlas-SD) és az Andrej Danko vezette Szlovák Nemzeti Párt (SNS) alkotta – koalíciós kormány képviselői közül a szlovák parlamentben. Harmadrészt szlovák viszonylatban ideológiai és politikai értelemben is stabilnak nevezhető kormányt sikerült felállítani. Ez a korábbi sokpárti, akár ötpárti koalíciós kormányokhoz képest várhatóan nagyobb politikai stabilitást biztosíthat északi szomszédunknak.

A harminc éve, 1993. január 1-je óta önálló Csehország politikai mintázata jellemzően ismétlődik: a miniszterelnök „fogyóeszköz”, a legritkább esetben tölti csak ki négyéves ciklusát, miközben folyamatosan konfliktusban áll a rendszerint tíz évig hatalmon lévő elnökkel. Az elmúlt 13 évben 5 kormányfője volt az országnak, a jelenleg hivatalban lévő Petr Fiala 2021 decembere óta tölti be a pozíciót egy ötpárti koalíciós kormány élén. A kormánynak tagja a Polgári Demokratikus Párt (ODS), amely a kormányfőt és öt minisztert ad, míg a Kereszténydemokrata Unió–Csehszlovák Néppártnak (KDU–CSL) három, a TOP 09 Pártnak két, a Polgármesterek és Függetlenek Pártnak (STAN) négy, a Kalózpártnak pedig három minisztere van. Ezen kormánypártoknak a 200 tagú parlamenti alsóházban 108 képviselője van.

Erősen kérdéses azonban, hogy a kormány kitölti-e a mandátumát, ugyanis a rendszeres kormányellenes tömegdemonstrációk mellett a társadalmi megítélése is meglehetősen negatív: egy áprilisban végzett reprezentatív felmérés szerint a csehek mindössze 24 százaléka elégedett a kormány munkájával, 71 százaléka pedig nem. Ennyire elutasítóan legutóbb 2013 februárjában Petr Nečas kormányát értékelték a csehek. Az akkori kormány 2013 közepén súlyos válságba került és a kabinet székhelyén tartott rendőrségi razzia után benyújtotta lemondását. A Nečas-kormányt követő Jiří Rusnok vezette ügyvezető kabinet, majd Bohuslav Sobotka szociáldemokrata többségű kormánya, illetve Andrej Babiš két kormánya is egyaránt jobb megítéléssel rendelkezett, mint a tavaly januárban beiktatott, Petr Fiala vezette ötpárti koalíciós kormány. A jelenlegi felmérésekben is messze az ANO nevű ellenzéki párt a legnépszerűbb formáció.

Nemrég tartottak választást Lengyelországban, amely Magyarország mellett eddig az egyik legstabilabb állam volt Közép- és Kelet-Európában. A várakozásoknak megfelelően szoros választások után lett ismét a Jog és Igazságosság (PiS) a lengyel parlamenti választások győztese. Noha a kormánypártnak nem sikerült megszereznie az önálló kormányzáshoz szükséges többséget, Andrzej Duda elnök – az elmúlt három évtized hagyományainak megfelelően – várhatóan a legjobb választási eredményt elérő politikai erő miniszterelnök jelöltjét, vagyis Mateusz Morawieckit fogja megbízni kormányalakítással. Egy konzervatív kormány felállását azonban nehezítheti, hogy a PiS természetes koalíciós partnerek híján van, míg az ellenzéki tömörülés pártjai (Polgári Koalíció, Harmadik Út, Lewica) Donald Tusk vezetésével parlamenti többséggel rendelkező kormányt lennének képesek alakítani. A választás jelentőségét jól mutatja a rekordnak minősülő 74 százalékos részvételi arány, ennek ellenére a koalíciós tárgyalások akár 2024-ig is elhúzódhatnak. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a létrejövő koalíciós kormány színezetétől függetlenül Lengyelország olyan politikai instabilitással lesz kénytelen szembenézni, amelyre az elmúlt nyolc évben nem adódott példa.

Ennek következtében Szlovákiában 6, Csehországban 5, Lengyelországban 4 új kormányfő váltotta egymást 13 év alatt. Az instabil politikai környezet egyértelmű negatív következményekkel járt az Együttműködés kiegyensúlyozottságára és a térség érdekérvényesítésére nézve egyaránt.

Van, ahol egy évet sem bírnak ki a kormányok

A térségben egyértelműen Romániában uralkodik a legsúlyosabb politikai instabilitás. Az ügyvezető kormányfőket is számolva összesen 19 miniszterelnök volt hivatalban Orbán Viktor 2010-es kormányra kerülése óta, ami azt jelenti, hogy átlagosan még egy évet sem bírnak ki a kormányok a keleti szomszédunknál. November elsején jelentették be a jelenlegi kormánykoalíció tagjai, hogy továbbra is kormányon marad a jobbközép Nemzeti Liberális Párt (PNL), de nem lép választási szövetségre koalíciós partnerével, a Szociáldemokrata Párttal (PSD), hanem önállóan indul a jövő évi választásokon. Az elmúlt bő egy évtizedben a sűrű kormányválságok következtében Romániára nem igen lehetett számítani a térség érdekérvényesítésében , még az ukrán gabonatilalom ügyében is kifaroltak a többi közép- és kelet-európai ország együttműködése mögül.

Hasonló a helyzet Bulgáriában is, ahol két év alatt ötször tartottak választást. Az országban 2021 és 2023 között egyszerűen képtelenek voltak a pártok kormányt alakítani, az ország kormányozhatatlanná vált. Az idén júniusban végül létrejött bolgár kormány is meglehetősen instabil, októberben például bizalmatlansági indítványt nyújtottak be ellene a törvényhozásban, amelyet ugyan túlélt, de az ellenzéki szocialisták vezetője jelezte: újabb bizalmatlansági indítványt nyújtanak be, ezúttal a kormány biztonságpolitikájával összefüggésben.

Szlovéniában is gyakoriak a kormányválságok, csak az elmúlt 4 évben 3 kormányfője volt az országnak: 2020 januárjában lemondott az addigi kormányfő, amelyet követően két évig Janez Janša lett az ország régi-új kormányfője. 2022-ben azonban egy újabb hárompárti koalíciós kormány került hatalomra, amely összesen 53 parlamenti képviselővel rendelkezik a 90 tagú törvényhozásban.

Ausztriában 9 kormány váltotta egymást az elmúlt 13 évben. Jelenleg az Osztrák Néppárt és a Zöldek alkotnak koalíciós kormányt, azonban a felmérések szerint az Osztrák Szabadságpárt a legnépszerűbb politikai erő, így legkésőbb jövőre várhatóan ismét új kormánya lehet nyugati szomszédunknak.

A stabil politikai környezet lehetővé teszi, hogy egy ország egységes álláspontot képviseljen a döntő jelentőséggel bíró kérdésekben, gazdasági felhajtóerőt képezzen és vízióval szolgáljon a nemzete számára.

Egészen addig, amíg a közép- és kelet-európai országok többsége hiányt szenved benne, komoly akadályokba ütközik a térség érdekérvényesítése is.