A posztliberális jelenidő

  •  
  •  

Egyre több jel enged arra következtetni, hogy a neoliberális globalizáción alapuló rendszer felbomlóban van, azonban a közelgő összeomlás ellenére a liberális demokrácia képviselői utolsó rohamra indulnak. A 2010-es évek, mint a „lázadás évtizede” komoly politikai és ideológiai kihívásként érte a fennálló, világméretű liberális rendet, amelynek legkomolyabb része a szuverenista erők részéről érkezett. Most, a 2020-as évek kezdőpontján a nemzetközi és a nemzeti erők harcában új harcterek kapcsolódnak be a küzdelembe. Ezen a ponton tekinti át a csatateret a Kommentár folyóirat 2020/4. száma, amelynek központi témája a liberális világrend egyeduralmának alkonya.

Vége a „történelem végének”

Francis Fukuyama sokat idézett, 1989 nyarán megjelent tanulmánya – amely 1992-ben könyv formájában is megjelent – szerint a történelemnek vége szakad, mivel a liberális demokrácia maradt az egyetlen működőképes modell, vetélytársai ugyanis sorra-rendre vereséget szenvedtek. Fukuyama „szuperelmélete” az elmúlt évtized(ek) során megdőlt. Most a „liberalizmus és a demokrácia” szétválásának korában vagyunk, amely a konzervatívok számára biztosít versenyelőnyt – vélekedik Csizmadia Ervin politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

Új alternatívaképzés lehetősége merült fel, ami alapjaiban veti el a liberalizmus és demokrácia közötti elválaszthatatlan kapcsot.

Ez a folyamat a liberális demokrácia fellegváraként számon tartott Egyesült Államokban is bekövetkezett, mégpedig Donald Trump megválasztásával. A liberalizmuson alapuló wilsonizmus elmúlt évszázados uralma 2017-től véget ért: az elmélet gerincét alkotó „világkormány”-szemlélet, a fegyveres dominanciára épülő demokráciaexport és intervencionizmus gyakorlatának leépítése, és ezáltal Wilson liberális Amerikájának felszámolása, Trump érdemének tekinthető – írja a lapban Varga Gergely vezető elemző (Külügyi és Külgazdasági Intézet) és Nagy Gergely történész (Terror Háza Múzeum) egy-egy tanulmánya.

Az illiberális ellendiskurzus megjelenése – Trump 2016 végi megválasztása mellett – olyan okoknak köszönhető, mint a 2008-as gazdasági válság és a szintén 2016-os Brexit-népszavazás eredménye. A korábban univerzálisnak hitt liberális értékek ezáltal megkérdőjeleződtek és szemmel láthatóvá vált, hogy a globalista–neoliberális status quo repedezni kezdett. Most a posztliberalizmus korszaka kopogtat az ajtón, bebocsátásra várva.

Klasszikus liberalizmus, neoliberalizmus, illiberalizmus

A liberalizmus transzformációja nem pusztán politikatörténeti szempontból ment végbe, az ideológia önfelszámolásában jelentős szerepet játszottak filozófiai és eszmetörténeti változások is. A globalista, liberális elit tagjai az elmúlt évtizedekben rendszerszinten megkezdték az államok, határok, nemzeti közösségek, az állami szuverenitás, sőt újonnan a biológiai nem dekonstrukcióját is. Majd a posztmodern liberalizmus többfrontos háborút hirdetett azon államokkal szemben, amelyek a felsorolt értékeken alapulnak és elutasítják a „nyílt társadalom” eszméjét – ezt már Nagy Ervin filozófus (XXI. Század Intézet) írja.

A konzervatívok egyre több helyen illiberálisként kezdték meghatározni saját magukat, ezáltal is érvényre juttatva szembenállásukat a fennálló liberális világrenddel.

Végeredményben a mai liberalizmus-variáció kritikusai váltak az olyan klasszikus liberális alapelvek őrzőivé, mint a szólás- és vallásszabadság, vagy a népszuverenitáson alapuló demokrácia intézménye – éppen ezért Gerő András történész (Habsburg Történeti Intézet) inkább a régimódi liberalizmus megőrzését, mintsem egy „illiberális alternatíva” kidolgozását javasolja. A magyar klasszikus liberalizmus – természeténél és történelmi kontextusánál fogva – ugyanis nemzeti szemléletű és szabadelvű volt.

A magyar nemzet reformkori nagyjai, köztük Deák Ferenc, Eötvös József, Széchenyi István és Kossuth Lajos által meghonosított nemzeti liberalizmus olyan tartalmi örökséget hagyott ránk, amit konzervatívként is bátran képviselhetünk. Ez pedig bizonyítja, hogy nem mi változtunk, hanem a világ körülöttünk. Ezzel pedig visszatérünk a startvonalra, amit Karácsony András jogfilozófus (ELTE ÁJK) és Lánczi András filozófus (a Corvinus rektora) ír: volt szabadság a liberalizmus előtt is, és lesz utána is.

Demokrata, de nem liberális

Jól megfigyelhető a globalista, liberális elit képviselőinek azon szándéka, hogy a hatalom forrását, vagyis a választói felhatalmazás érvényét csökkentsék és nemzetek fölötti struktúrákhoz szervezzék ki, ezáltal pedig az államok által felügyelt területiség jelentőségét is mérsékeljék. Ezzel párhuzamosan a progresszív liberalizmus képviselői az identitáspolitika keretein belül harcolnak – szubjektív követeléseik alapján – az egyéni életmódok politikai elismertetéséért. Ez már azoknak a liberálisoknak is sok, akik szabadság-elvűek, de a társadalom mikrocsoportokra való széttöredezését káros folyamatnak tartják – közülük az egyik, Pogonyi Szabolcs filozófus (CEU) szintén írt a szóban forgó lapszámba.

A liberalizmus tehát végzetesen tévútra tévedt, ugyanakkor a baloldalt is magával rántotta – ez már Galló Béla szociológus (XXI. Század Intézet) írásából derül ki, aki ennek tulajdonítja, hogy a hagyományos szociáldemokrácia a privatizáció és a dereguláció útját járja, szemben a nemzeti erőkkel. Eközben a vitát lehetetlenné tévő politikai korrektség jelensége, a hagyományos tekintélyek lecserélésével együtt, végső soron behódolást vár az emberektől. Mivel a liberalizmus dogmatikussá vált, már a vitát is képtelen elviselni.

A globális ökológiai, gazdasági és civilizációs válságok egyre inkább összeérnek, és felerősítik egymás hatását. Mindemellett az egész világra kiterjedő migrációs, terrorizmussal kapcsolatos, illetve a fogyasztói társadalmat érintő krízisek is felerősödnek, amik szintén a neoliberális világstruktúra bomlását segíthetik elő, legalábbis Békés Márton történész (Terror Háza Múzeum), a lap főszerkesztője szerint.

A liberális demokráciák rendszerszintű válsága és inkompetenciája a válságok kezelésében egyre inkább szembetűnővé válik.

Eszmetörténeti szempontból vizsgálva, a korábban globális paradigmává összeálló gondolatrendszer, vagyis a liberális demokrácia narratívája fokozatosan veszít magyarázó erejéből, ezáltal kimerülni látszik. A „történelem vége” – ahogyan Fukuyama jósolta – és a liberális demokrácia győzelme nem következett be, éppen ellenkezőleg: a liberális status quo repedező hegemóniája esélyt kínál a fennálló világrend megváltoztatására. Az egész világon végigsöprő koronavírus-járvány szembetűnővé tette, hogy a globalizáció jelenlegi formájában nem fenntartható, mivel a pandémia miatta és általa alakult ki.

Noha a mostani koronavírus-járvány újabb szögeket verhet a liberalizmus koporsójába, a világrend még korántsem nem dőlt össze. Mindazonáltal az omladozó neoliberális rendszer új alternatívák megfogalmazását teszi lehetővé, így előbb-utóbb aktuálissá válik a kérdés, hogy az ajtón kopogtató posztliberális korszakon immár túlra tekintve, milyen rendszeralternatívában gondolkodjunk – ebben segít a Kommentár folyóirat legújabb, 2020/4. száma, középpontjában a POSZTLIBERALIZMUS című blokkösszeállítással.