Brüsszeli harapófogó

  •  
  •  

Január 15-én az Európai Bizottság annak ellenére utasította el a Minority Safepack elnevezésű polgári kezdeményezést, hogy a szervezők összegyűjtötték a megfelelő mennyiségű aláírást, sőt az Európai Parlament múlt decemberben nagy többséggel támogatta azt. Az Európai Bizottság ideológiai-politikai elveket érvényesítve tagadta meg az összetartozás-tudattal, közös hagyományokkal és nyelvvel rendelkező őshonos, európai nemzeti közösségek identitásának védelmét. A föderatív álmokat dédelgető Európai Unió brüsszeli bürokratái pusztán szelektív esetekben hajlandóak nyomást gyakorolni a tagállamokra, és szemmel láthatóan a valós etnikai kisebbségeket ért jogsérelmének esetén kínosan – ám rendkívül kétszínű módon – ügyelnek a tagállamok szuverenitásának tiszteletben tartására.  A kettős mérce alkalmazása nem idegen az uniós berkektől, így az Európai Bizottság döntése várható volt a kérdésben. Ennek fényében az sem meglepő, hogy a nemzeti identitások leépítése érdekében Brüsszel politikai harapófogóba szorította a nemzeti közösségeket, ahol a nemzeti szint fölötti föderalista struktúrák, illetve az alatta lévő, gender-ideológián és LMBTQ-lobbin alapuló konstruált csoportok rendre elsőbbségét élveznek.

A XXI. Század Intézet elemzésében arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen hangsúlyt kap a konstruált identitások védelme a valóságban létező, őshonos etnikai-nemzeti kisebbségek jogaival szemben az Európai Unióban.

Kisebbségvédelmi dilemmák

Az Európai Unió területén élő minden tizedik állampolgár, vagyis több mint 50 millió ember tartozik valamilyen nemzeti kisebbséghez vagy a többségtől eltérő, kisebbségi nyelvi közösséghez. Ennek ellenére az emberi jogok kérdésére más esetekben oly érzékeny Európai Unió nem rendelkezik átfogó és egységes kisebbségvédelmi szabályozással.

Legalábbis az Európában őshonos etnikai-nemzeti csoportok esetében nem.

Az európai kisebbségvédelem ügyét leginkább az emberi jogok letéteményeseként működő, az EU-tól független Európa Tanács képviseli, amely szervezet 1994-ben fogadta el a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt. Az 1998-ban hatályba lépett szabályozás az egyetlen, jogi kötőerővel bíró átfogó nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés, ennek ellenére nem aratott elsöprő sikert az uniós tagállamok között. Többek között Franciaország sem írta alá – noha az elvekkel egyetértett – arra hivatkozva, hogy területén nem élnek kisebbségek. Az ottani, létező kisebbségi nyelveket (okcitán, elszászi, breton, korzikai) francia tájszólásként értelmezik, és mivel minden francia állampolgár a francia nép teljes jogú tagja, így francia álláspont szerint nem minősülnek kisebbségnek. Ez különösen problémás azokban az esetekben, ahol a franciától eltérő kisebbségi nyelv (baszk, német) nem is a latin nyelvek valamelyik változata.

Hasonló megfontolásból vonakodtak a keretegyezmény aláírásától a balti államok (Észtország, Lettország és Litvánia) is. A Szovjetuniótól való függetlenedés után az általuk alkalmazott értelmezés szerint csak állampolgársággal rendelkező kisebbségeket illeti meg a védelem, vagyis az egyébként nagylétszámú orosz kisebbség nem jogosult rá. Végül a sikeres EU-csatlakozás érdekében mindhárom ország ratifikálta az egyezményt, azonban az orosz kisebbség tagjai továbbra is jogfosztottságot kénytelenek elviselni számos területeken. Legsúlyosabb mértékben ez olyan formában nyilvánul meg, hogy a baltikumi oroszok nagy része vagy orosz állampolgár maradt, vagy egyáltalán nem rendelkezik állampolgársággal.

A 2009-ben életbe lépett Lisszaboni szerződésben szintén megjelenik a kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelme, azonban a kifejezés óvatos megfogalmazása nem értelmezhető kollektív jogként, ezáltal a kisebbségi csoportokat sem ismeri el.

Szemmel láthatóan az unió tagállamai is ódzkodnak a kisebbségek számára kollektív jellegű nemzetiségi jogok megítélésétől, hiszen ennek kimondása a gyakorlatban felerősíthetné a függetlenedési törekvéseket.

Éppen ezen uniós kisebbségvédelmi hiányosságok korrigálása érdekében indult a Minority Safepack elnevezésű európai polgári kezdeményezés, amely eszköz 2012 óta áll az uniós polgárok rendelkezésére s elméletben lehetővé teszi, hogy részt vegyenek az EU politikájának alakításában. Egymillió aláírás összegyűjtésével, legalább hét tagállamban, tagállamonként megszabott lakosságarányos kvóta teljesítése esetén bármely uniós vonatkozású ügyben új jogszabály alkotására lehet kérni az EU-t.

A Minority Safepacket az aláírásgyűjtés lezárultával végül 1 123 422 európai polgár támogatta, sőt a minimálisan elvárt hét ország helyett tizenegy országban járt sikerrel a támogató aláírások összegyűjtése. Ezen számok jól mutatják, hogy ha nem is teljeskörű a támogatás, ám valamiféle szolidaritás mindenképpen övezi a nemzeti kisebbségekhez és kisebbségi nyelvi közösségekhez tartozó személyek védelmét, a kulturális és nyelvi sokféleség erősítését. Ennek ellenére – az Európai Parlament elsöprő támogatása mellett – az Európai Bizottság jogalkotási jogkörének hiányára hivatkozva elutasította a kezdeményezést.

A határon túli magyar kisebbségek helyzete

Az őshonos kisebbségek helyzete az utóbbi években nem sokat javult, sőt magyar szempontból bizonyos esetekben még rosszabbodott is. A kisebbségek elleni jogsértésekben élen jár az EU-tag Románia, illetve az EU-val társulási megállapodással rendelkező Ukrajna. Mindemellett Szlovákiában a mai napig érvényben vannak a Beneš-dekrétumok, annak ellenére, hogy azok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával. A Bizottság álláspontja már a közép- és kelet-európai államok csatlakozási tárgyalásának idején is egyértelmű volt; az egykori Csehszlovákia területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítő dekrétumok sem gördítettek akadályt a cseh és szlovák EU-tagság elé.

Romániában és Ukrajnában a határon túli magyarok identitásának korlátozása olyan gyakorlatok során nyilvánulnak meg, mint a magyar zászló közintézmények falára való kihelyezésének tiltása, a magyar himnusz éneklésének megtiltása, a magyar nyelv tanulásának és tanításának korlátozása, vagy a magyar kisebbségek érdekképviseletének ellehetetlenítése. A nemzeti és nyelvi kisebbségek ellen irányuló uszítások, gyűlölet-bűncselekmények és a gyűlöletbeszéd riasztó mértékű – akár kormányzati pozícióból is történő – terjedése aggodalomra ad okot, ahogyan ez láthatóvá vált az úzvölgyi katonai temetőbéli román provokáció (2019. június 6.) vagy a magyar intézmények ukrán belbiztonsági szolgálat általi vegzálása kapcsán is (2020. november 30.).

Az Európai Bizottság indoklása szerint a kisebbségi jogok kérdése tagállami hatáskörbe tartozik, így a Bizottság jogalkotó képességgel nem rendelkezik a területen.

Továbbá az EB szerint nem szükséges új jogi aktusok előirányzása sem, mivel a hatályos jogszabályok már védik az őshonos kisebbségeket. Brüsszel értelmezése szerint a romák védelmére vonatkozó új stratégiai keretterv, az Erasmus+ program kisebbségi közösségekre vonatkozó ajánlásai, illetve az EB rasszizmus elleni cselekvési terve önmagában elegendő védelmet nyújt a kisebbségek számára.

A Bizottság érvelése azonban kétségbe vonható, hiszen köztudottan alkalmaz az értékelvűség és jogállamiság önjelölt patrónusaként politikai nyomásgyakorló eszközöket az általa renitensnek tartott tagállamokkal szemben.

Szelektív értékközösség

Az utóbbi években kicsúcsosodó – szándékosan homályos fogalmi kerettel bíró – jogállamisági viták tükrében felmerül a kérdés, hogy az identitásválasztás szabadságának kérdése jogállamisági kérdésnek minősül-e. Az elhúzódó viták világossá tették, hogy az EU elkezdte tartalommal megtölteni a jogállamiság fogalmát, aminek egyik jelentős alkotóeleme az ún. LMBTQ-közösség jogainak védelme.

Az LMBTQ-mozgalom egy olyan baloldali ideológiából eredeztetik, ami a társadalom többségére jellemző heteroszexuális identitástól eltérő egyéneket szándékozik egy (érdek)csoportba gyűjteni, és egyfajta „elnyomott osztályként” a többségi társadalommal mesterségesen szembefordítani. Mindez azt is jelenti, hogy a többféle szexuális orientációból egy mesterséges identitáscsoportot hoz létre, leértékelve ezzel az emberi méltóságot és kiszolgáltatva a csoport tagjait a politikai és gazdasági lobbiérdekeknek.

Az elmúlt évtizedekben a társadalmi nemek (gender) elméletével szemben kritikus kutatók egyes nyugati országokban valóságos boszorkányüldözésnek vannak kitéve.  A tudományos diskurzus ellehetetlenítésével pedig egy olyan dogmatikus ideológia jött létre, amely nem tűri a vitát. Így a mozgalom képes volt egy olyan mesterséges csoportszolidaritást létrehozni, ahol a heteroszexuális identitástól eltérő szexuális identitású csoportokra rátelepedve igyekszik a szexuális orientáció túlhangsúlyozásával új törésvonalakat létrehozni, és ezáltal a társadalom további polarizálását elérni.

A szexualitás mentén létrejött törésvonalak végső soron a nemzetek megosztására és identitásának szétfeszítésére is alkalmasak oly módon, hogy a konstruált közösségek jogainak védelmezőjeként a nemzetállamokkal szemben a nemzetek feletti struktúrákat jelölik meg. Így nem meglepő, hogy a föderatív álmokat dédelgető Brüsszel korlátlan támogatásáról biztosítja az LMBTQ-törekvéseket.

Brüsszel csak az általa jogállami ismérvnek tartott LMBTQI jogok védelme terén vállal konfrontációt a tagállamokkal, az őshonos kisebbségek védelme terén erre nem hajlandó.

Ez a fajta képmutatás megfigyelhető a magyar családjogi törvény, vagy egy lengyel gyakorlat kapcsán kialakult viták terén is. Miután Lengyelországban több város csatlakozott az úgynevezett „LMBTQ-mentes zóna” kezdeményezéshez, az EU az uniós pénzek megvonásával válaszolt. Az uniós kormányzati szerv ezen vita során nem fújt visszavonulót, ellenkezőleg: kemény politikai nyomásgyakorlást helyezett kilátásba, amit végül be is váltott. Noha mindkét kérdés egyértelműen tagállami hatáskörbe tartozik, a bürokraták a „közös európai értékek” nevében ez esetben nem hajlandóak engedni követeléseikből.

A konstruált identitások számítanak

2020 novemberében az Európai Bizottság kidolgozta az LMBTQI Egyenlőségi Stratégiát, aminek célja a szexuális kisebbségek jogainak védelme. A javaslat arra irányult, hogy a homofób gyűlölet-bűncselekményeket az úgynevezett Eurocrimes-listára lehessen sorolni. Ezen lista minimum szabályokat állít fel olyan súlyos bűncselekmények esetén, mint például terrorista cselekmények elkövetése, gyermekek és nők szexuális kizsákmányolása, ember-, drog- és fegyvercsempészet. A törvény kodifikációjához szükség van a Tanács egyhangú támogatására, illetve az Európai Parlament előzetes beleegyezésére is.

Úgy tűnik, hogy az őshonos kisebbségek kapcsán egy hasonló stratégia kidolgozása és az EB által javasolt védelmi mechanizmusok törvénybe iktatása várat magára.

Ezáltal világossá vált, hogy az EU egyik fő végrehajtó és a „szerződések őreként” működő intézménye nem szándékozik az európai kulturális és nyelvi örökség megőrzése mellett állást foglalni.

Amellett, hogy az Európai Bizottság által gyakran hangoztatott tény, hogy Európának büszkének kell lennie a sokszínűségére, az őshonos nemzeti kisebbségek – kultúrájuk, nyelvük, hagyományaik megmaradásáért folytatott – küzdelmét nem hajlandó támogatni. A brüsszeli elit értelmezésében a sokszínűség kimerül az idegen kultúrájú, harmadik világbeli tömegek betelepítésében, valamint a mesterségesen kreált identitások terjesztésében, és szemmel láthatóan nem terjed ki Európa régióinak kulturális diverzitására.

Brüsszel harapófogójában

Věra Jourová, az Európai Bizottság alelnöke 2020. november 12-én egy brüsszeli sajtókonferencián így fogalmazott: „Megvédjük az LMBTQI embereket azokkal szemben, akik egyre nagyobb vágyat éreznek arra, hogy ideológiai nézőpontból támadják a közösséget. Ez a nézőpont az autoriter kézikönyv része, aminek nincs helye az EU-ban”. Ezzel szemben Jourová közel sem ilyen elkötelezettséggel foglalt állást az őshonos kisebbségek jogainak garantálása mellett, mondván: „Ez az ötödik sikeres európai polgári kezdeményezés demonstrálja, hogy az európai polgárok erősen elkötelezettek amellett, hogy részévé váljanak az EU politikai közbeszéd formálásának. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tisztelete egyike az unió alapértékeinek, és a Bizottság elkötelezett a cselekvési terv végrehajtása mellett.” Szavak, amelyek nem követték tettek.

A Minority Safepack elutasítása ismét rámutatott arra, hogy az Európai Bizottság kettős mércét alkalmaz, sőt az európai polgári kezdeményezés intézménye hiteltelen, hiszen a Bizottság az ötödik sikeres kezdeményezés során utasítja el a jogalkotást. Ez magával vonja a felismerést, hogy a brüsszeli intézményrendszer csak saját politikai érdekei érvényesítésében hajlandó konfrontációt vállalni. Mindez egy harapófogóra emlékezetet, amelynek egyik szára a föderális, nemzetekfeletti intézményrendszer mestersége identitása, a másik pedig egy nemzethez nem tartozó, konstruált szexuális identitás, amely kettős nyomás alá helyezi az európai népeket és nemzeteket.

Jól látható tehát, hogy a konstruált LMBTQI identitások védelme hangsúlyosabb védelmet kap az EU bürokratái részéről, mint az őshonos identitások megőrzése.

Az EU céljaival szemben áll az őshonos közösségek védelmének prioritása, hiszen a valós nyelvi, kulturális és közösségi összetartozás-tudattal rendelkező kisebbségek a nemzeti identitás hordozói. Az EU működési mechanizmusából és ideológiájából fakadóan egyrészt a nemzetek feletti globalizált keretekben, másrészt pedig a nemzetek alatti csoportok megerősítésében érdekelt. Ennek szellemében nem meglepő, hogy a valós kisebbségeket érő mindennapos jogsérelmek felett szemet hunynak, míg a mesterségesen létrehozott csoportok védelme túldimenzionált jelentőséget kap.

A „brüsszeli harapófogó” minden rendelkezésére álló eszközzel le kívánja bontani a valós alapokon nyugvó nemzeti identitásokat, és végül egy identitás nélküli, vagy konstruált identitásokon alapuló olvasztótégelyt állítana a helyére.

Biró András – Troska Dániel