„Minden évtized jelent valamit.” (Oswald Spengler)

A francia forradalom hármas eszméje közül kétszáz éven át a liberalizmus privatizálta a szabadságot, a szocialista baloldal államosította az egyenlőséget, a testvériség képviselete pedig a konzervativizmusra marad, amely kezdettől fogva mindkét előbbi, egymással néha taktikai szövetségre lépő ideológiával szemben állt. Eötvös József úgy írt, hogy a „19. század uralkodó eszméi” immár a szabadság, egyenlőség és a nemzetiség, s utóbbit az egyszerre több ideológiát is áthatni képes nacionalizmus monopolizálta. A 20. század három nagy háborúját (I. és II. világháború, hidegháború) – melyek valójában egy közel egy évszázadon keresztül tartó, egyetlen világháború különböző állomásai voltak – akár úgy is olvashatjuk, mint a konkrét geopolitikai összeütközéseken túl felfegyverzett ideológiák küzdelmét. Mégpedig az amerikai liberalizmus és az egymással is háborúban álló európai kollektivizmusok (nacionalizmusok, nemzetiszocializmus–kommunizmus) között.

A Bastille ostroma után kétszáz évvel döntötték le a berlini falat, de Európa nem újraegyesült, hanem nyugati feléhez hozzácsatolták a korábban szovjet megszállás alatt álló középső részét (az EU-bővítéseket sem a kontinens újraegyesülésének, hanem „keleti bővítésnek” nevezték). Ekkoriban komolyan fennállt annak a veszélye, hogy a 20. századi internacionalizmus bukásával csak annak totalitárius változata lett népszerűtlen. Amint Soros György 1993-ban Temesvárott egy újságírónak fogalmazott: „nyugodtan írja csak azt, hogy a korábbi szovjet birodalomból Soros-birodalom lett”. A nemzeti törekvések akadályozása a neoliberális világrend és a vele egy húron pendülő „nyílt társadalom” közös érdeke volt, amihez kapóra jött a kommunizmus által lefojtott etnikai–vallási konfliktusok kiolvadásának számos borzalmas következménye (örmény–azeri, csecsen–orosz, szerb–albán konfliktus, délszláv polgárháború).

Békés Márton teljes írása a PestiSrácok oldalán olvasható el.