Békés Márton: Nem vagyunk egyedül

  •  
  •  

Van magyar lényeg, a létezésnek egy speciálisan magyar módja. Ennek fenntartására, megőrzésére és továbbadására esküdtünk mi össze egymással.

Minden politikai csoport valamilyen végső kérdésre keresi a választ. A nemzetiek stratégiai kérdése nem más, minthogy mi a magyar? Nem az, hogy ki a magyar, hanem az, hogy mi teszi a magyart, azaz mitől magyar a magyar? Vagyis, hogy mi szövi meg köztük az összetartozástudat finom szálait, amelyek erős kötélként fonják közösséggé az egyéneket.

A hétköznapi tapasztalat sekély horizontján stand up comedy-ktől kezdve hűtőmágnes-bölcsességeken át a szuvenírboltokban árusított, Magyarországról szóló használati utasításokig bezárólag el lehet olvasni sokhelyütt, hogy ki a magyar. Nézzük először ezt!

Eszerint magyar az, akinek van otthon egy zacskója, amelyben további zacskók vannak, a közkeletű – és nem is igaztalan – felfogás szerint a magyarok középről kezdik el enni a kakaóscsigát. Mi, magyarok, a minket kívülről figyelők szerint bármit be tudunk panírozni és hasonlóképpen vagyunk a pálinkával is, hiszen mindenből elő tudjuk állítani. De a sertésből sem hagyunk meg semmit: minden részét feldolgozzuk egy törzsi rítus keretében, amit „disznóölésnek” hívunk. Mi, magyarok, a külső megfigyelők szerint csodás képességekkel rendelkezünk: utoljára lépünk be a forgóajtón és mégis elsőként jövünk ki belőle, családnevünk megelőzi utónevünket, amelynek rendszeresen megült névnapot is szentelünk.

A nálunk járó külföldiek számos furcsaságot tulajdonítanak nekünk. Ilyen például az operett, a medvecukor, a Pilóta-keksz, a mákos guba, a szaloncukor, a túrórudi, a gyümölcsleves és a rögös túró vagy a belőle készített körözött. De szintén egyedivé tesz minket a külföldiek szemében dallamos, semmihez sem hasonlító nyelvünk, amelyen felmérések szerint a turisták szerint ez a két szó hangzik a legszebben (melyek jelentését nem ismerik): „cipőfűző” és „nemibetegség”. Aligha érti bárki is, aki nem itt, közöttünk nőtt fel, hogy mit jelentenek az olyan, lefordíthatatlan szólásmondásaink, mint hogy „máshol sincs kolbászból a kerítés”, „kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás” és „kutyából nem lesz szalonna”. A nyugatiak számára talán ijesztőnek hat, de az egyik leggyakoribb magyar férfinév az Attila.

Ennél jóval komolyabbra fordítva a szó, a továbbiakban három pontban foglaljuk össze a magyar egyediség okait és eredetiségünk ismérveit.

Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.