Brüsszel: tájkép csata közben

  •  
  •  

Most dől el, hogy kik vezetik az Európai Uniót (EU) a következő öt évben. Az, hogy milyen irányba vezetik, csak később derül majd ki. Az állam- és kormányfők nehezen fogant személyi javaslatát még az Európai Parlamentnek (EP) is el kell fogadnia, ám az idő – és a nemzetközi helyzet fokozódása – a most elfogadott kompromisszumnak dolgozik.

Nézzük előbb a szimbolikus teret! Az állam- és kormányfők határozottan visszautasították az EP csúcsjelölti (Spitzenkandidat) hatalomkiterjesztési kísérletét, és megakadályozták, hogy az EP-frakciók csúcsjelöltjei közül a legerősebb automatikusan az Európai Bizottság (EB) elnökévé váljon. Korai ezt, a Martin Schulz által kitalált modellt temetni. Macron francia elnök biztos felmelegíti korábbi javaslatát, miszerint 2024-ben már transzeurópai listákra szavazzunk, ami valódi értelmet és nagyobb legitimációt adna a csúcsjelölti rendszernek.

Sokan örülnek annak, hogy Ursula von der Leyen és Christine Lagarde személyében rögtön két nő kerülhet vezető uniós pozícióba. A genderbalance itt inkább szimbolikus. Mindössze annyi változik, hogy a sok azonos kvalitású jelölt közül eztán a nőknek nagyobb lesz az esélye. Hiába nők, ha nem az elvárt politikát követnék, esélyük sem lenne új tisztségükre.

Fontos megjegyezni, hogy a visegrádiak egysége egy újabb próbán ment át. Minden megosztási kísérlet és V2+2 vágyálom ellenére Közép-Európa a térdéről a sarkára állt, és megakadályozta a karrierista Manfred Weber és a Soros-katona Frans Timmermans ambícióját. A Macron elnökkel, Merkel kancellárral folytatott V4-konzultációk és színfalak mögötti együttműködés térségünk európai emancipációjának és erejének jelei.

Most mindenki azt találgatja, hogy milyen irányba megy az EU? A válasz adott. Berlin és Brüsszel folytatná az integráció visszafordíthatatlanná tételét, nem akarnak még egy brexitet. Kilépés – a balliberális propagandasajtó híreivel ellentétben – nem térségünkben, hanem Franciaországban és Olaszországban várható. Minimum a népszerűtlen és a lassú elszegényedésért felelőssé tett eurózónából.

A föderalisták – mint az 1960-as években – most is egy német bizottsági elnök alatt akarnak egyre több területen áttérni a többségi szavazásra. Akkor de Gaulle francia elnök akadályozta ezt meg, most is számíthatunk Macronra, aki a 2022-es franciaországi elnökválasztás előtt megszorítások, vagyis strukturális reformok nélkül szeretné országát vezetni. Minden föderalizációs lépés támogatásáért eurótízmillárdos árat fog kérni, amit az eurózóna északi része egyre kevéssé hajlandó és képes megfizetni.

Mivel az eurózóna finanszírozása ilyen reformok, vagyis megszorítások (pl. nyugdíjkorhatár emelése) nélkül gazdaságilag nehezen biztosítható, és az Európai Központi Bank (EKB) élére egy neoliberális gondolkodású elnök került, a fókuszba a bizottság került.

Ahogyan arról már itt írtunk, a nemzeti szuverenitás megvédése körül zajló kelet-nyugat konfliktus mellett zajlik egy észak-dél konfliktus is az euro értéke és jövője körül. Ebben a meccsben Macron vesztésre áll, mivel 2017. szeptemberi javaslatait a németek (finoman, de határozottan) elutasították.

Az eurózóna parlamentje és pénzügyminisztere helyett így az EKB és az EB elnöke, valamint eurókommiszárja lesz a három legfőbb eurófelelős, ennek következtében pedig a bizottság irányítása felértékelődik. Az még nem látszik, hogy a harmatgyenge politikus, és tanácsadói szerződések tucatjait kiosztó Ursula von der Leyen vajon a sarkára áll-e? Az viszont biztos, hogy az eurózóna parlamentjének puha „politikai megrendelése” helyett továbbra is a maastrichti konvergenciakritériumok vonatkoznak a tagországokra.

Ebben a környezetben egy többfrontos harc alakul ki, ami kedvez az eurózónán kívüli országoknak, így Magyarországnak. Minden év, amelyet az eurózónán kívül töltünk, és minden év, amelyben sikerül a kötelező betelepítési kvótát megakadályozni, erősíti Magyarországot és erodálja a föderalista berlini, brüsszeli politikusok hatalmát.