Az európai integráció eredeti célja az volt, hogy a kontinensen a hatalmi nyomásgyakorlás és a geopolitikai konfliktusok logikáját felváltsa az intézményi együttműködés és a kölcsönös tisztelet rendszere. Brüsszel az orosz–ukrán háború kapcsán ezt a célt teljes egészében feladta. Miközben Ukrajna politikai nyomásgyakorlással és fenyegető retorikával lép fel Magyarországgal szemben, az Európai Unió döntött: Ukrajna számít és nem a tagállamok. A kialakuló helyzet nem csupán az uniós bővítési politika hitelességét kérdőjelezi meg, hanem közvetlen hatással van Magyarország politikai mozgásterére is. A közelgő választások ugyanis sorsdöntőnek tekinthetőek: képes marad-e Magyarország arra, hogy megőrizze biztonságát és érdekérvényesítő képességét az egyre válságosabb geopolitikai környezetben, vagy hazánkra is az önfeladás vár.

Petri Bernadett, a XXI. Század Intézet kutatója Ukrajna nyomásgyakorlását tekintette át uniós szempontból.

Az európai integráció eredeti célja: a hatalmi politika meghaladása

Az európai integráció történelmi alapgondolata az volt, hogy a kontinensen évszázadokon át visszatérő fegyveres konfliktusok logikáját végleg meghaladja. A XX. század első felében Európa két világháborút élt át, amelyek alapvetően a nagyhatalmi rivalizálás, a geopolitikai zsarolás és a katonai erőre épülő politikai gondolkodás következményei voltak. Az európai integráció válasza erre az volt, hogy a konfliktusok kezelésének teljesen új modelljét hozta létre. Az 1950-es Schuman-nyilatkozat, amely az európai együttműködés alapdokumentumának tekinthető, kifejezetten azt a célt fogalmazta meg, hogy az európai államok gazdasági és politikai összekapcsolása révén „a háború nemcsak elképzelhetetlenné, hanem anyagilag lehetetlenné váljon”. Ez az elv szimbolikus és gyakorlati értelemben is azt jelentette, hogy a korábban egymással háborúzó államok olyan intézményi és diplomáciai rendszert hoznak létre, amely kizárja a katonai konfliktus visszatérését, mivel az európai közösség egy olyan politikai keretet jelent, ahol a szembenállás logikáját az együttműködés módszere váltja fel.

Az 1990 utáni bővítések – különösen Közép-Európa integrációja – szintén ezt az elvet követték. Az Európai Unió a korábban geopolitikai törésvonalakkal és történelmi konfliktusokkal terhelt régiókat olyan együttműködési térbe vonta be, amelyben a politikai viták rendezésének nem elfogadott eszköze a fenyegetés, zsarolás vagy erődemonstráció.

Úgy tűnik, hogy az orosz-ukrán háború kapcsán a békére törekvés elvét Brüsszel végleg feladta, most pedig visszatért Európába az a politikai hozzáállás is, amely a legrosszabb múltbeli időket idézi és amelyet az európai integráció éppen azért próbált meghaladni, hogy a kontinens történelmi konfliktusai ne ismétlődhessenek meg.

Amikor ugyanis az ukrán elnök, egy EU és NATO tagságra törekvő állam politikai vezetője, az energiaellátás korlátozásával zsarolja Magyarországot és katonai erők bevonásával fenyegeti meg Magyarország miniszterelnökét, az Közép-Európa számára különösen tragikus történelmi emlékeket idéz fel: azt a korszakot, amikor a kommunista totalitárius rendszerben a politikai vitákat válogatott nyomásgyakorlási módszerekkel, megfélemlítéssel és fizikai kényszerrel próbálták eldönteni. A rendszerváltás egyik legfontosabb történelmi eredménye éppen az volt, hogy a térség országaival együtt magunk mögött hagytuk ezt és csatlakoztunk ahhoz az európai együttműködési rendhez, amely akkor még a kölcsönös tiszteletre és az intézményi megoldásokra épült.

Brüsszel elsődleges feladata a tagállamok védelme lenne

Brüsszelnek a jelen helyzetben alapvető kötelessége lenne megvédeni azokat az alapelveket, amelyekre létrejött. Ha nem reagál, azzal maga is cinkossá válik, hiszen elárulja az európai együttműködés alapértékeit és hozzájárul ahhoz, hogy az európai politika logikája visszasüllyedjen azokhoz a hatalmi reflexekhez, amelyektől a kontinens csak nagyon sok idő és még annál is több áldozat árán tudott megszabadulni. Az Európai Unió vezetése azonban mindeddig azonban mindeddig csak üres szlogenek puffogtatásáig jutott, pedig a jogszabályok egyértelműen kijelölik azokat a lépéseket, amelyeket az uniós intézményeknek mielőbb meg kellene tenni – nemcsak az ügy rendezése, hanem hosszú távon az európai terv megmentése érdekben.

Ukrajna európai uniós csatlakozási folyamata az Európai Unió alapító szerződéseiben rögzített szabályokra épül. Alapját az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke adja, amely szerint egy európai állam akkor kérheti felvételét az Unióba, ha tiszteletben tartja az Európai Unió alapvető értékeit, mint a demokrácia, a kisebbségek védelme, a tolerancia és az igazságosság. Ráadásul az EU–Ukrajna társulási megállapodás több ponton is rögzíti a lojális együttműködés szerződéses alapelvét és hangsúlyozza a kölcsönös tisztelet és a szuverenitás tiszteletben tartásának fontosságát is. A társulási megállapodás politikai fejezetei külön hangsúlyozzák azt is, hogy Ukrajna vállalja a konfliktusok békés rendezését, a regionális stabilitás erősítését és az európai biztonsági rend támogatását. Ezek az elvek nem pusztán általános politikai deklarációk, hanem a partnerségi viszony alapját képező, számonkérhető kötelezettségek.

A csatlakozási folyamat tehát nem csupán jogharmonizációs feladat.

Ukrajna részéről Zelenszkij elnök pedig ezt az értékrendet és ezeket a működési elveket helyrehozhatatlanul megsértette. A bővítési politika logikája szerint ugyanis a tagjelölt állam viselkedése már a csatlakozás előtt jelzi, hogy képes-e a későbbi tagállami együttműködésre, amit tagjelöltként elvárnak tőle, azt lehet majd tagként is.

Az Európai Uniónak éppen emiatt bőven lenne intézményi és politikai eszköze arra, hogy világos jelzést küldjön Ukrajna számára, mégsem teszi. A bővítéspolitika alapja az érdemalapúság és a feltételesség elve: a tagjelölt országok előrehaladása a csatlakozási folyamatban attól függ, hogy mennyiben tartják tiszteletben az Európai Unió értékeit és a tagállamokkal való együttműködés szabályait. Az Unió ezért dönthet a csatlakozási tárgyalások ütemének lassításáról, egyes tárgyalási fejezetek megnyitásának vagy lezárásának elhalasztásáról, illetve az uniós támogatások feltételeinek szigorításáról vagy akár azok felfüggesztéséről is.

Ukrajna kettős mércét jelent a bővítéspolitikában

Az egyik legismertebb példa e téren Törökország csatlakozási folyamata. Törökország 2005-ben kezdte meg hivatalosan a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval, a folyamat azonban hamarosan jelentős politikai akadályokba ütközött. 2006-ban az Európai Unió Tanácsa úgy döntött, hogy nyolc tárgyalási fejezet megnyitását felfüggeszti, mert Törökország nem teljesítette a Ciprussal kapcsolatos kötelezettségeit. Az EU elvárta, hogy Törökország megnyissa kikötőit és repülőtereit a ciprusi hajók és repülőgépek előtt az EU–Törökország vámunió keretében. Mivel Ankara ezt nem tette meg, a Tanács politikai döntéssel befagyasztotta több tárgyalási fejezet előrehaladását. Ez a lépés jól mutatja, hogy az Európai Unió a bővítési folyamat során képes intézményi eszközökkel reagálni a vállalt kötelezettségek megszegésére – csak most éppen nincs szándékában.

Egy másik fontos eset Észak-Macedónia. Az ország hosszú időn keresztül nem tudta megkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat a Görögországgal fennálló névvita miatt. Görögország úgy vélte, hogy a „Macedónia” név használata történelmi és területi követeléseket sugallhat. A konfliktus következtében Görögország éveken keresztül blokkolta a csatlakozási folyamat előrehaladását. Az Európai Unió végül csak a Preszpa-megállapodás után, 2018-ban tudta megnyitni az utat a tárgyalások előtt, amikor az ország felvette az Észak-Macedónia nevet. Ez az eset jól mutatja, hogy

A nyugat-balkáni bővítési folyamat során Horvátország csatlakozása is többször késedelmet szenvedett. Az Európai Unió a tárgyalások során kulcsfontosságú feltételként szabta meg a teljes együttműködést a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai nemzetközi törvényszékkel. A tárgyalások egyes szakaszait addig nem nyitották meg, amíg az Európai Bizottság és az EU tagállamai nem ítélték meg úgy, hogy Horvátország megfelelően együttműködik a törvényszékkel – Ukrajnának viszont nem kell felelnie a kényszersorozásokért, sem a kárpátaljai magyarokkal szembeni jogsértésekért, a Barátság kőolajvezeték korlátozásáról nem is beszélve.

A fentiekhez hasonló intézkedéseknek tehát a nyomait sem látjuk, ehelyett időről időre előkerül az egyre gyorsabb csatlakozás, a NATO tagság és persze a feltétel nélkül nyújtott pénzbeli támogatások végtelen sora. Utóbbi kapcsán szintén bőven lenne eszköz arra, hogy az EU számon kérje Ukrajna megfélemlítő, zsaroló magatartását, mégsem teszi.

Holott az Európai Unió külső finanszírozási eszközei – különösen a szomszédságpolitikát és a fejlesztési együttműködést szolgáló programok – nem feltétel nélküli támogatási mechanizmusok. A feltételesség elve ezekben a programokban is meghatározó szerepet játszik. A jelenlegi költségvetési ciklusban az EU külső támogatásainak jelentős része az Globális Európa: Szomszédsági, Fejlesztési és Nemzetközi Együttműködési Eszköz (NDICI – Global Europe (Neighbourhood, Development and International Cooperation Instrument) keretében valósul meg, amely kifejezetten kimondja, hogy az uniós finanszírozás a partnerországok politikai és intézményi teljesítményéhez, valamint az együttműködés alapelveinek tiszteletben tartásához kötött. Amennyiben ezek a feltételek nem teljesülnek, a támogatások felfüggesztésének, késleltetésének vagy átirányításának van helye az EU részéről.

Lenne lehetőség a pénzügyi fellépésre Ukrajnával szemben

A legismertebb példák közé tartozik Etiópia esete. A tigréi konfliktus idején az Európai Unió 2020–2021-ben felfüggesztette az ország számára tervezett költségvetési támogatás jelentős részét, összesen mintegy 88,5 millió euró értékben. A döntést az indokolta, hogy az EU megítélése szerint az emberi jogi feltételek nem teljesültek megfelelően. Az Európai Parlament és az Európai Bizottság egyaránt hangsúlyozta, hogy az uniós támogatások folyósítása csak akkor lehetséges, ha a partnerország tiszteletben tartja az együttműködés alapvető politikai feltételeit.

Hasonló logika érvényesült Belarusz esetében is a 2020-as elnökválasztást követően. Az Európai Unió ebben az esetben nem pusztán politikai nyilatkozatokkal reagált, hanem a finanszírozási együttműködés szerkezetét is átalakította. Az állami intézményekkel való együttműködést nagyrészt befagyasztották, és az uniós források jelentős részét a kormányt megkerülve a civil társadalom, média és társadalmi programok direkt támogatására irányították át.

Moldova esetében az Európai Unió 2018-ban felfüggesztette a makroszintű pénzügyi támogatás egy részét, miután a moldovai hatóságok egy vitatott bírósági döntéssel érvénytelenítették a chisinaui polgármester-választás eredményét. Georgia esetében 2021-ben az Európai Unió úgy döntött, hogy visszatart egy mintegy 75 millió eurós makroszintű pénzügyi támogatást, mivel a grúz kormány nem hajtotta végre azokat az igazságügyi reformokat, amelyeket korábban vállalt az EU-val kötött megállapodások keretében. Az Európai Bizottság egyértelművé tette, hogy az uniós pénzügyi támogatás szorosan kapcsolódik a reformkötelezettségek teljesítéséhez. Bosznia-Hercegovina esetében az EU több alkalommal késleltette az előcsatlakozási támogatások (IPA-alapok) egy részének folyósítását, mivel az ország politikai vezetése nem hajtotta végre a szükséges alkotmányos és intézményi reformokat.

A precedensek alapján tehát egyértelmű, hogy az Európai Unió rendelkezik olyan pénzügyi és intézményi eszközökkel, amelyekkel reagálni tud arra, ha egy partnerország vagy tagjelölt állam nem tartja tiszteletben az együttműködés alapelveit, márpedig Ukrajna kapcsán a helyzet elég egyértelmű, a katonai megfélemlítés, az energiaellátás korlátozásával való zsarolás nehezen értelmezhető a lojális együttműködés részeként. A támogatások felfüggesztése, a kifizetések késleltetése vagy a források felfüggesztése a bővítési és szomszédságpolitikai eszköztár bevett elemei, a Magyarországnak járó források felfüggesztésének példáján látjuk azonban a legjobban, hogy az ilyesféle intézkedések alkalmazása Brüsszel kénye-kedve szerint történik unión belül és kívül egyaránt. Az, hogy ezekkel az eszközökkel most nem élnek, miközben Ukrajna részéről nyílt politikai nyomásgyakorlás és fenyegető retorika jelenik meg Magyarországgal és részben Szlovákiával szemben is, tudatos politikai döntés.

E téren jól mutatja Brüsszel értékválasztását, hogy a jelen helyzetben nem Ukrajnára, hanem saját tagországára, Magyarországra gyakorol politikai nyomást, azért, mert az megvédi magát és megteszi azt, amit az Európai Uniónak kellene a források visszatartása terén.

Pedig egy tagállami kormány elsődleges kötelessége saját polgárai felé áll fenn: a magyar állampolgárok iránti felelősség megköveteli, hogy Magyarország ne járuljon hozzá egy olyan ország feltétlen finanszírozásához, amelyik veszélyezteti a magyarok jólétét vagy éppen katonai lépésekkel fenyeget, mint ahogy az Európai Uniónak is Ukrajna helyett elsősorban saját állampolgáraival szemben kellene felelősséget mutatnia. Nincs ebben persze semmi meglepő, hiszen az EU számára semmi sem drága annak érdekében, hogy az általa választott globalista, ukrán-barát politikai erőt, a Tisza pártot ültesse kormányzati pozícióba.

Ebben a helyzetben a pár hét múlva sorra kerülő választások tétje különösen nagy. Amennyiben Magyarország olyan politikai vezetést kapna, amely kész feltétel nélkül igazodni az uniós politikai elvárásokhoz, akkor az ország azonnal elveszíti azt a mozgásteret és érdekérvényesítő képességet, amely jelenleg lehetővé teszi számára, hogy határozottan fellépjen saját érdekei védelmében. A választás valódi tétje ezért az, hogy Magyarország képes marad-e biztosan megőrizni politikai súlyát és tárgyalási erejét az egyre veszélyesebbé váló nemzetközi térben, vagy egy olyan helyzetbe sodródik, ahol saját érdekei más, ellenérdekelt szereplők politikai döntéseinek és geopolitikai játszmáinak lesz alávetve.