Kettős médiamérce

  •  
  •  

Lengyelország és Magyarország ismét a nyugati kritikák célkeresztjébe került a média szabadságára leselkedő, állítólagos veszélyek miatt. Mindeközben Lettországban és Ukrajnában az „információs tér biztonságára hivatkozva” rendeleti úton tiltottak be egy sor televíziós csatornát, ez nemcsak felháborodást nem váltott ki a szólásszabadság iránt máskor elkötelezett körökben, de még a tetszésüket is elnyerte. A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a nyugati diplomácia és sajtó által alkalmazott kettős mércét mutatja be.

Varsó és Budapest célkeresztben

Az elmúlt években Lengyelország és Magyarország is számos bírálatot kapott az Európai Unió intézményeitől különféle ügyek kapcsán, Joe Biden megválasztásával pedig a kritikusok sorához Washington is csatlakozott, pontosabban visszatért közéjük. Ezek a bírálatok önértelmezésük szerint a jogállamisággal, a demokráciával és a szabadságjogok érvényesülésével kapcsolatos „aggodalmakhoz” kapcsolódtak, a gyakorlatban azonban a szuverenitás kérdése körül forogtak. Tétjük tehát annak „kiderítése” volt, hogy mennyiben térhet el egy, az euroatlanti integrációban résztvevő ország a Brüsszelben vagy Washingtonban kijelölt, éppen aktuális irányvonaltól. Mivel az elmúlt években Varsó és Budapest is „visszaeső” renitensnek számít, a nyugati globalista elitek egy része minden alkalmat megragad arra, hogy a két kormányt – annak helyi ellenzékével karöltve – támadhassa, és annak vélt vagy valós intézkedései kapcsán „aggodalmát fejezze ki”.

Ez történt február folyamán, amikor a lengyel és a magyar vezetést is a szólásszabadság és a média korlátozására irányuló lépések miatt érték kritikák az Európai Bizottság és az amerikai külügy részéről.

A magyar kormányt a Klubrádió – egyébként könnyen lehet, hogy csupán ideiglenes – frekvencia-engedély elvétele miatt bírálták, míg Lengyelország egy reklámadó-tervezet miatt került célkeresztbe. A magyar esetben arról volt szó, hogy miután a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) a Klubrádió szabálysértései miatt nem hosszabbította meg automatikusan annak frekvenciáját, az újra kiírt pályázaton pedig formai hiányosságok, valamint az egyik kizárt pályázó jogorvoslati kérelme miatt nem tudott győztest hirdetni, a jogszabályok értelmében a rádió nem használhatta tovább a korábbi frekvenciáját.

Az automatikus meghosszabbítás elutasításáról szóló döntést a bíróság is helyben hagyta, rövidesen viszont kiírásra kerülhet az új frekvenciahasználati pályázat, amelyen a Klubrádió ismételten indulhat, méghozzá esélyesként, hiszen az előző pályázati kiírás során jelentkező – az ellenzéki média által kormányközelinek nevezett – riválisait az NMHH korábban kizárta, azok pedig visszavonták beadott jogorvoslati kérelmeiket. Ezt a bürokratikus huzavonát sikerült Washingtonban a „szólásszabadság visszaszorulásaként” értelmezni, de az Európai Bizottság tisztségviselőit is arra késztette az ügy, hogy egy sor Twitter-bejegyzésben elevenítsék fel a magyar sajtószabadság kapcsán táplált félelmeiket.

Némileg nagyobb jelentőséggel bíró ügynek tűnhet Lengyelország esete, ahol a teljes médiaszektor reklámjövedelmeire vetne ki egy új adót a kormányzat, tekintettel azonban arra, hogy tulajdonképpen még hivatalos törvényjavaslatról sincs szó, csupán egy tervről, amelynek megvitatása még hátra van, a „nemzetközi aggodalom” ebben az esetben is túlzónak – és jócskán tendenciózusnak – tűnik. A lengyel kormány tervei szerint a reklámokból származó jövedelmeket a cégek éves összbevételétől függően 2–15 százalék közötti adóval sújtanák, az így keletkező adóbevételek felét pedig a koronavírus elleni védekezésre, a többi részét pedig különböző kulturális örökségvédelmi alapokra költenék.

A lengyel sajtó ellenzéki része szerint egy ilyen adó ellehetetlenítené működésüket, a kormány ezzel szemben azt állítja, a törvény célja elsősorban a gyakran külföldi médiaóriások bevételeikkel arányos adózásának kivívása. Egy sor sajtóorgánum nyílt levélben tiltakozott a javaslat ellen, egyes tévécsatornák egy napra elnémultak, számos hírlap pedig fekete címlapokkal jelent meg. Az érzékletes demonstráció működött, hiszen a magyar sajtószabadság miatt is aggódó Christian Wigand, az Európai Bizottság szóvivője „látta a fekete képernyőket”, de Ned Price amerikai külügyi szóvivő is figyelemmel követi az eseményeket, hiszen az Egyesült Államok „mindig kiállt a független és sokszínű sajtó mellett”.

Az oroszok ellen szabad

Ned Price előbb intézett mondatát akár úgy is folytathatnánk, hogy „ha érdeke úgy kívánta”. Az Egyesült Államok sajtószabadsággal – illetve általában a demokráciával és az emberi jogokkal – kapcsolatos aggodalmai ugyanis addig terjednek, ameddig ezek számonkérésében érdekelt. Egy héttel azelőtt, hogy Price a Klubrádióval kapcsolatban azt mondta, „újabb csapás volna a média sokszínűségére nézve”, ha az elvesztené frekvenciáját, az ukrán elnök rendeleti úton vonta vissza három ellenzéki tévécsatorna engedélyét, Lettországban pedig a helyi médiatanács döntése alapján tucatnyi orosz csatorna sugárzását szüntették meg.

Az USA kijevi nagykövetsége üdvözölte az ukrán vezetés döntését, és Lettországgal szemben sem merültek fel aggályok, az EU részéről pedig egy semmitmondó nyilatkozattal tudták le a három ukrajnai televízió bezárását.

Mindkét országban régóta nagy nyomás nehezedik az orosz vagy oroszbarátnak tekintett médiára, amelyek azonban a helyi médiapiac jelentős részét lefedik. Lettországban például a nézettség több mint egyötöde esik azokra a csatornákra, amelyeket február folyamán különböző okokra hivatkozva ellehetetlenített a lett médiahatóság. Riga persze elsősorban az orosz hírműsorok propagandisztikus jellegét, a műsorok „gyűlöletkeltő” tartalmát és egyéb hasonló, alapvetően politikai indokokat hozott fel a csatornák bezárására, formailag azonban több esetben a lett médiaszabályozás azon passzusára hivatkoztak, miszerint a külföldi csatornák közvetítése csak egy helyi, a lett törvények előtt felelős jogi személy bevonásával lehetséges. Az orosz NTV csoport ezen bukott el – az indiai sorozatokra vagy gyerekmesékre specializálódott csatornákat az orosz propagandára hivatkozva nehezen lehetett volna lekapcsolni –, az orosz állami tévéadó csatornái viszont a hírműsorok tartalma miatt lettek felfüggesztve.

Nem ez az egyetlen hasonló eset a balti államokban. Észtországban 2019 végén azért záratták be az orosz állami hírügynökség alá tartozó Sputnik Esztonyija hírportált, mert az észt hatóságok szerint az EU-s szankciók által sújtott Dmitrij Kiszeljov ellenőrzése alatt áll. Kiszeljov valóban az orosz állami hírügynökség vezérigazgatója, azonban nem a tulajdonosa, így az indoklás meglehetősen furcsa, ráadásul a Sputnik Esztonyija újságírói arra panaszkodtak, hogy az észt titkosszolgálatok szabályosan megfenyegették őket, hogy amennyiben nem mondanak fel, büntetőeljárást indítanak ellenük.

Míg a lett eljárás, ha megkérdőjelezhető is, legalább törvényesnek tűnik, addig Ukrajnában még a három csatorna bezárását okozó rendelet törvényessége is kétséges lehet, arról nem is beszélve, hogy az indoklása sem világos.

A Tarasz Kozak ellenzéki képviselő tulajdonában lévő, oroszbarátként elkönyvelt, nagy népszerűségű ZIK, NewsOne és 112-es tévécsatornákat ugyanis egy olyan elnöki rendelet hallgattatta el, amely a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács (RNBO) által hozott szankciókat léptette életbe. A szankciók befagyasztották Kozak és a tulajdonában lévő jogi személyek vagyonát. Néhány héttel később a szankciókat kiterjesztették a tévécsatornák valódi tulajdonosának tekintett Viktor Medvedcsukra és feleségére, valamint Kozak élettársára is.

Szankciókat azonban a terrorista tevékenységen és annak finanszírozásán kívül csak külföldi állampolgárok és jogi személyek ellen lehet hozni Ukrajna törvényei szerint, márpedig Kozak ukrán állampolgár, amennyiben pedig az ukrán titkosszolgálatoknak bizonyítékai vannak a terrorizmussal való kapcsolatára, szankciók helyett büntetőeljárást kellene indítaniuk ellene. Éppen emiatt nem szavazta meg a szankciókat az RNBO tagjai közül egyedüliként Dmitro Razumkov házelnök. A szankciók ennek ellenére életbe léptek, a csatornák közvetítése pedig csak YouTube-on folytatódhatott, miután az ország műsorszolgáltatói megszakították annak sugárzását.

A dolog pikantériáját az adja, hogy az RNBO titkára, Olekszij Danyilov nem is hajlandó elárulni, tulajdonképpen miért hozták a Kozak és vállalatai elleni szankciókat, a birtokukba jutott információk titkosságára hivatkozva. A kormánypárti megszólalók pedig általában a tévécsatornákon közvetített oroszpárti propagandát emlegetik, miközben a szankciókról szóló törvény logikája szerint a döntéshozatalnak éppen fordítottnak kellett lennie, azaz Kozak terrorista-kapcsolatai lennének a tévécsatornák elleni szankciók okai.

Az abszurditás határait súroló vagy talán át is lépő intézkedés veszélyes ajtókat nyit ki, hiszen az elnök és az RNBO ilyen alapon bármelyik állampolgárt megfoszthatja vagyoni jogai gyakorlásától különösebb indoklás nélkül. Aggasztó precedens, de nem az Egyesült Államok szerint: az USA kijevi nagykövetsége sietve üdvözölte a szankciós döntést, mondván, „nem hagyhatjuk, hogy a dezinformációt az információs háborúban fegyverként használják szuverén államok ellen”. Ezzel gyakorlatilag alátámasztva, hogy a szankciók célja a három csatorna kilövése volt. Az Európai Unió ugyan megemlítette közleményében a szólásszabadság fontosságát, de szintén támogatásáról biztosította Ukrajnát az orosz dezinformációk elleni küzdelemben.

Bár ezek a csatornák már régóta a helyi nacionalisták bírálatainak céltáblái voltak, figyelemre méltó, hogy az intézkedés egybeesett azzal, hogy egyre több közvéleménykutatás mérte első helyen Kozak és Medvedcsuk pártját, az Ellenzéki Platform – Az Életért nevű formációt. Az ukrán kormányzat ráadásul nem is szándékozik megállni, Ukrajna Biztonsági Szolgálata (SZBU) az oroszbarátsággal nem vádolható 1+1 csatorna körül is vizsgálódni kezdett, mivel abban az említett Medvedcsuk feleségének is tulajdonrésze van, ezen kívül leporolták a sokat bírált médiatörvény tervezetét is, amely lehetővé tenné a helyi médiatanács számára, hogy gyakorlatilag eljárás nélkül elnémítsa a „hamis híreket” közlő sajtótermékeket. Mindezt a Nyugat és helyi támogatottjaik helyeslése mellett.

Látható tehát, hogy Washington és Brüsszel kettős mércét alkalmaz ezen a téren, és amennyiben (geo)politikai érdekei úgy kívánják, szemet huny olyan intézkedések felett, amelyeket más esetekben botrányosnak tekint.

Kontraproduktív nyomásgyakorlás

Az „orosz propaganda elleni küzdelem” azonban végső soron éppen ezen orosz propaganda kezébe adott egy újabb fegyvert, amit az előszeretettel használ is. Sem az orosz külügy, sem a Kremlhez közeli sajtó nem habozik ugyanis, ha tetten érik a kettős mércét alkalmazó nyugatiakat.

Az orosz és természetesen a belarusz sajtó is előszeretettel foglalkozott az elmúlt hetekben Spanyolországban zajló eseményekkel, amelyek Pablo Hásel szélsőbaloldali rapper letartóztatása után történtek. Háselt a kormányt, a rendőrséget és a királyi családot – rendkívül élesen – bíráló tweetjei, valamint egy terrorizmus miatt elítélt személy melletti kiállása miatt két év börtönre ítélték, ezt követően zavargások törtek ki, amelyek a rendőrség erőszakkal számolt fel. Ezzel párhuzamosan a spanyol külügy és a sajtó az oroszországi politikai helyzet és Alekszej Navalnij miatt aggódott, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azon megjegyzésére pedig, miszerint – ezzel a katalán vezetőkre utalva – Spanyolországban is vannak politikai elítéltek, kiverte a biztosítékot.

Minderre ugyanis Arancha González spanyol külügyminiszter felháborodottan azt felelte: Spanyolországban elítélt politikusok vannak, és nem politikai elítéltek. Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő sem késlekedett a válasszal: Gonzálezt ironikusan „új demokratikus példaképének” nevezte, másnap pedig egy, az orosz sajtó munkatársai ellen az EU államaiban tett intézkedéseket felsoroló bejegyzés végén azt kérdezte: mikor vezetnek be ezek az országok szankciókat saját maguk ellen? Az ukrajnai tévécsatornák kapcsán felmerülő kettős mércét maga Vlagyimir Putyin is megemlítette egyik nyilvános megbeszélése során.

Mindez jól mutatja, hogy a kettős mérce annyira nyilvánvalóvá vált, hogy lassan hatékonysága is elvész, hiszen a szelektív felháborodás leleplezi az „aggodalmak” politikai indíttatását, és ezáltal lerombolja az azokat körüllengő morális felsőbbrendűség pátoszát.