Kína lehet a világpolitikai átrendeződés nyertese

  •  
  •  

Az amerikai–orosz kapcsolatok milyensége már közel száz éve meghatározza a világpolitikai folyamatok alakulását. A két szuperhatalom közti ellentétek a 2010-es éveket követően, 2021-ben újultak ki ismét, aminek köszönhetően jelenleg Washington és Moszkva kapcsolata már-már a hidegháborús időket idézi. A fennálló helyzetből leginkább Kína profitálhat, aki kihasználva a két szuperhatalom civakodását, nevető harmadikként az elmúlt két évtizedben jelentős gazdasági növekedésen ment keresztül, külpolitikai kapcsolatainak köszönhetően pedig az afrikai kontinens és Latin-Amerika után, immár Európában is egyre jelentősebb gazdasági kapcsolatokra tudott szert tenni. Az ázsiai ország felemelkedéséből Magyarország is sokat profitálhat, ahol a kormány felismerve a világpolitikai folyamatok változását, az elmúlt években több fontos partnerséget is kötött a szuperhatalmak között egyre előkelőbb helyet elfoglaló országgal.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzésében ezúttal a kiújult amerikai–orosz ellentétet, illetve annak következményeit vesszük górcső alá.

Két világhatalomból három

Az Egyesült Államok és Oroszország szembenállása nagy múltra tekint vissza. A II. világháborúban aratott győzelmet követően az amerikaiak és a szovjetek között hidegháború szembenállás bontakozott ki, amely közel fél évszázadon keresztül a világpolitika meghatározó tényezője maradt. Ebben a szembenállásban a több mint egy évtizedig a japánok elleni háborúval majd polgárháborúval sújtott Kína kommunista rendszere eleinte a Szovjetunió kisebbik partnerének számított, az erőltetett iparosítás, az önálló atomfegyverkezési program és a kelet-ázsiai befolyásszerzése következtében azonban Peking egyre inkább önálló hatalmi tényezővé vált, amely az ideológiai konfliktusok és az Amur-környéki határviták miatt az 1960-as években majdnem háborúba is keveredett korábbi szövetségesével, Moszkvával.

Henry Kissinger amerikai külügyminiszter az 1970-es években éppen ezen ellentéteket kihasználva kezdett közeledni Kína felé, annak érdekében, hogy ezáltal akadályozza az Egyesült Államok két stratégiai ellenfelének esetleges közeledését. A 20. század utolsó évtizedeiben Kína gazdasági reformjainak köszönhetően a világgazdaság szerves része lett, az USA és Kína közötti pénzügyi-gazdasági összefonódás pedig a 2000-es évekre olyan mértékűvé vált, hogy egyes elemzők előálltak a Chimerica fogalmával is. Eközben 1989 és 1991 között a keleti blokk és vele a Szovjetunió is darabjaira hullott, az új orosz vezetés pedig szintén liberális politikai és gazdasági reformokba kezdett.

Az ezredforduló előtti utolsó évtizedben az Egyesült Államok maradt az egyetlen valóban globális befolyással bíró világhatalom, és úgy tűnt, sikerül a maga vezette világrendbe integrálnia Oroszországot és Kínát is.

A 2000-es években azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rohamléptékben fejlődő Kína az Egyesült Államok gazdasági partneréből politikai kihívójává válhat, és Vlagyimir Putyin vezetésével Oroszország is megkezdte Moszkva befolyásának helyreállítását a nemzetközi színtéren. Ezutóbbi szimbolikus pillanata volt a 2007-es müncheni biztonsági konferencián elhangzott Putyin-beszéd, amely a Szovjetunió széthullását a „geopolitikai katasztrófaként” említette, gyakorlati megnyilvánulása pedig a 2008-as grúziai háborúban aratott gyors győzelem volt. Kína kihívóként való fellépése pedig akkor vált nyíltá, amikor 2013-ban Hszi Csin-ping kínai vezető meghirdette az Egy Övezet Egy Út (OBOR) kezdeményezést, amely a világrend Kína vezette átalakítására irányuló kísérletként is értelmezhető.

Fokozódó orosz–amerikai ellentétek 2010 után

A demokrata párti amerikai kormányzatok továbbra is Oroszországot tekintették az USA elsődleges riválisának, így Barack Obama elnöksége idején a rövid ideig tartó enyhülést ismét a konfrontáció légköre váltotta fel. Az USA és a NATO érezhetően bővíteni kívánta az érdekszféráját, a 2012-től ismételten az orosz elnöki székbe kerülő Vladimir Putyin azonban  nem tolerálta tovább az orosz érdekszférának a nyugati hatalmak által történő megsértését.

Ebből kifolyólag a felek között egyre több vitára került sor, aminek új lendületet adott a 2013-ban kirobbant ukrán válság, ami 2014-ben a Krím félsziget orosz annektálásába és a kelet-ukrajnai konfliktusba torkollott. Az események hatására az USA vezetésével mind a nyugati országok, mind pedig az oroszok részéről gazdasági szankciók bevezetésére került sor a másik féllel szemben, amik tovább rontották a felek közti kapcsolatokat. Szintén konfrontációhoz vezetett, hogy az Iszlám Állam nevű terrorszervezettel szemben mind az orosz, mind az amerikai hadsereg bevetésre került, miközben a harci cselekmények egyik elsődleges helyszínéül szolgáló Szíriában Moszkva Bassár el-Aszad elnököt, Washington viszont az Aszad-ellen harcoló felkelőket támogatta, a két országot így csupán egy hajszál választotta el attól, hogy egymás ellen is – akár véletlenül – harcba keveredjenek.

A helyzet Donald Trump 2016-os megválasztásával valamelyest javult, aki amellett, hogy a korábban az amerikai külpolitikát meghatározó demokráciaexport helyett az ország belpolitikai problémáinak megoldására összpontosított, igyekezett kiegyensúlyozottabbá tenni az amerikai–orosz kapcsolatokat, emellett felismerte, hogy az USA kihívója immár nem Oroszország, hanem Kína.

Trump politikája bizonyos tekintetben a kissingeri politika fordítottjának is tekinthető, hiszen részben arra irányult, hogy Oroszországot leválassza Kínáról, vagy akár Moszkva segítségével gyakoroljon nyomást Pekingre.

Az Oroszországgal szembeni szankciós politika azonban Trump alatt is fennmaradt, sőt időnként újabb szankciók kivetésére is sor került. A demokratákhoz közeli amerikai deep state pedig folyamatosan napirenden tartotta az amerikai belügyekbe való orosz beavatkozás vádját, ami a gyakorlatban megbénította Washington és Moszkva közeledését, az oroszok pedig a nyugati gazdasági lehetőségek beszűkülésével párhuzamosan egyre inkább a feltörekvő Kína felé fordultak.

2021: az új hidegháború kezdete?

A demokrata Joe Biden 2020-as megválasztása után ismét drasztikusan romlani kezdett a két ország viszonya, akinek elnöksége első 100 napjában már-már a hidegháborús időkre emlékeztető szintre süllyedtek az amerikai–orosz kapcsolatok. Mindebben jelentős szerepet játszottak a nyugati és keleti vakcinák körül kialakult diplomáciai csatározások is, mivel több nyugati ország a mai napig a keleti soft power eszközeként tekint az oltóanyagokra. Ennek fényében nem meglepő, hogy sem az Európai Unió, sem pedig több USA-barát és NATO-tagország a mai napig nem engedélyezte az oroszok által kifejlesztett Sputnik V oltóanyag használatát, ahogyan a nyugati hatalmak posztszovjet térségbeli szövetségesei (Ukrajna, Moldova, Grúzia) is politikai okokból blokkolják vagy blokkolták az orosz vakcinák használatát.

A legnagyobb törést a két fél kapcsolatában azonban kétségtelenül Biden márciusi szavai okozták, amikor is az alig pár hónapja hivatalba lépett elnök egy interjúban igennel felelt arra a kérdésre, hogy gyilkosnak tartja-e Putyint. Biden nyilatkozata érthetően komoly felháborodást váltott ki a nemzetközi politikai színtéren, amelyet követően több orosz vezető politikus is felháborodásának adott hangot, Oroszország pedig az USA-ban tartózkodó nagykövetüket is hazahívta egy időre.

Az amerikai elnök kijelentése azért is tekinthetők kifejezetten súlyosnak, mert korábban még a hidegháború éveiben sem volt példa hasonló megnyilvánulásokra a felek részéről.

Ezt követően március végén intenzívebbé váltak a harcok a Donyec-medencében, amiért az ukrán vezetés az oroszokat tették felelőssé, akik válaszul csapatösszevonásokba kezdtek az orosz–ukrán határ térségében. Erre reagálva Biden támogatásáról biztosította Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, a NATO pedig belejelentette, hogy a következő hónapokban közös hadgyakorlatot terveznek Ukrajnával. Ezt követően mindkét fél csapatmozgósításokba kezdett a Fekete- és a Földközi-tenger térségében, Biden pedig telefonon közölte Putyinnal, hogy az Egyesült Államok továbbra is elkötelezett Ukrajna területi integritása mellett, de kitért az oroszokkal kapcsolatba hozott, korábbi amerikai kibertámadások elleni határozott fellépésre is. A katonai erődemonstráció mellett a felek részéről több gazdasági és diplomáciai szankcióra is sor került. Ennek részeként a felek kölcsönösen több diplomatát is kiutasítottak az USA-ból és Oroszországból, emellett pedig az USA az amerikai pénzintézeteknek az Oroszországi Föderáció Központi Bankjától történő kötvényvásárlást is megtiltotta, valamint minimálisra csökkentette a szolgáltatásait a moszkvai amerikai konzulátuson. Korábban pedig az Alekszej Navalnij ellen hozott ítélet miatt vetettek ki szankciókat Oroszország ellen, amelyre Moszkva szimmetrikus választ adott.

A két ország vezetője várhatóan a júniusban esedékes G7 csúcson találkozik majd egymással, ahol – legalábbis névlegesen – megpróbálnak megoldást találni a jelenlegi feszült helyzetre. Mindez különösen az Egyesült Államoknak lehetne érdeke, hiszen Oroszország mellett mára Kína is jelentős gazdasági és katonai erőt képvisel, egy esetleges szorosabb kínai–orosz együttműködés pedig komoly veszélyt jelentene az USA folyamatosan gyengülő gazdasági és politikai hegemóniájára.

Növekvő kínai befolyásszerzés a korábbi szuperhatalmak árnyékában

Az amerikaiak és oroszok hidegháborús csörtéjével párhuzamosan Moszkva és Peking a korábbiaknál is szorosabbra tudta fűzni kapcsolatait, a Trump elnöksége idején mélypontra kerülő amerikai–kínai kapcsolatok normalizálását célzó anchorage-i találkozó kudarcát követően nem sokkal pedig Szergej Lavrov orosz és Vang Ji kínai külügyminiszter nyíltan az amerikai hegemónia megtörésének szükségességéről és a szankciós politikával szembeni együttműködésről beszélt.

Ez azért lehet fájó az USA számára, mert Kína a 2010-es években megkerülhetetlen gazdasági és politikai szereplővé vált, csendes, az érzékeny kérdésekben tartózkodó és az egyes országok belpolitikájába be nem avatkozó politikájával elérve, hogy a két korábbi szuperhatalom konfrontációja során csupán kevés figyelem forduljon felé. Ennek, valamint hatalmas gazdasági erejének köszönhetően az ázsiai ország az elmúlt évtizedben számos beruházást eszközölt a világ több országában.

Az ázsiai ország gazdasági ereje különösen az afrikai és latin-amerikai beruházások nyomán érhető tetten, ahol az elmúlt tíz év során Kína dollármilliárdokat költött arra, hogy különböző befektetések és kereskedelmi megállapodások segítségével erősítse a jelenlétét. Afrikában például a kínai tőkebefektetések átlagosan évi 25 százalékkal emelkedtek 2010 és 2014 között, 2018-ig pedig az ország közel 300 milliárd dollárt fektetett be a kontinensen, a következő évtizedekben pedig további 3000 milliárd dolláros infrastrukturális fejlesztés megvalósítása van tervben.

A beruházásoknak és a fejlesztéseknek köszönhetően mára Kína az USA mögött a kontinens második legnagyobb gazdasági befektetőjének számít, egyes előrejelzések szerint pedig tíz éven belül át is veheti az USA vezető helyét.

Hasonló a helyzet Latin-Amerikában is, ahol szintén komoly gazdasági kapcsolatokat sikerült kiépítenie az országnak az elmúlt évtizedben, köszönhetően annak, hogy az USA egyre inkább elvesztette vezető kereskedelmi szerepét az itt található országokban. Ezt kihasználva Kína több fontos gazdasági és kereskedelmi egyezményt kötött például Chilével és Brazíliával is, aminek köszönhetően mára szinte az összes latin-amerikai ország legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált.

Az ország kapcsolata az Európai Unióval is egyre élénkebbnek mondható, sokáig úgy tűnt, hogy 2021-re Kína lesz az EU legnagyobb kereskedelmi partnere, miután a felek az év elején megállapodtak egy kétoldalú kereskedelmi egyezmény (Comprehensive Agreement on Investment, CAI) aláírásában. A megállapodás létrejötte azonban az Egyesül Államok beavatkozása miatt a közeljövőben végül várhatóan mégsem valósul meg, az Európai Unió által erőltetett Kína-ellenes szankciók pedig, amelyeket Peking a belügyekbe történő beavatkozásnak tekint, Oroszországhoz hasonlóan Kínát is hosszabb távon eltávolíthatják az EU-val történő együttműködéstől.

Visszatérni látszik tehát a hidegháborús blokkok szembenállásának korszaka, az elmúlt évtizedekben meglévő geopolitikai és gazdasági ellentétek pedig egyre markánsabb ideológiai színezetet is kapnak.

Ezt jelzi, hogy Joe Biden már többször is a demokráciák és autokráciák közelgő megmérettetéséről beszélt, utóbbiak alatt elsősorban egyértelműen Kínát és Oroszországot értve.

Nem véletlen, hogy míg a Trump idején hozott Kína-ellenes szankciók általában Amerika számára konkrét gazdasági jelentőséggel bíró területeket érintettek, addig az idei évben a hongkongi helyzet, az ujgurokkal kapcsolatos kínai politika és Tajvan kérdése került előtérbe, ezzel egyidőben viszont pl. a Xiaomi, Kína egyik legnagyobb elektronikai cége lekerült az amerikai befektetéseket tiltó feketelistáról.

Konklúzió

Az elmúlt éveket jellemző amerikai–orosz szembenállás legnagyobb nyertese tehát kétségtelenül Kína, amit az utóbbi évtizedekben elért példátlan gazdasági, katonai és technológiai fejlődésének köszönhetően ma már egyértelműen a szuperhatalmak közé sorolhatunk.

Az ország gazdasági erejét jól mutatja, hogy amellett, hogy az elmúlt években rendre 6 százalékos gazdasági növekedést tudott elkönyvelni, még a 2020-as, világviszonylatban is általános recessziót okozó évben is több mint 2 százalékos növekedést produkált az ország gazdasága, aminek mérete több előrejelzés szerint pár éven belül az USA gazdaságát is meghaladhatja.

Az ázsiai ország egyre nagyobb világgazdasági súlya emellett több ország számára is komoly lehetőséget biztosít, hiszen egy esetleges kínai befektetés jelentősen hozzájárulhat az adott ország fejlődéséhez. Ezt a lehetőséget ismerte fel az elmúlt években többek között a magyar kormány is, ami a nyugati partnerekkel és az Európai Unióval kötött megállapodásokon túl, a kínai kormánnyal is több fontos együttműködést kötött, amik a jövőben elősegíthetik az ország gazdasági növekedését.

Kérdéses azonban, hogy a jelenlegi, leginkább Kína számára kedvező helyzet meddig áll fenn. Az Egyesült Államok vélhetően megpróbálja majd megbontani a Moszkva és Peking között kialakult szövetséget, amelyre lehetőséget adhat, hogy a két ország között Szibéria és Közép-Ázsia térségében a partneri kapcsolatok mellett versengés is megfigyelhető, és hosszabb távon Moszkva számára Kína kelet-európai súlyának növekedése is aggasztó lehet. Nem véletlen, hogy az USA egyik vezető külpolitikai lapjában, a Foreign Affairs-ben már meg is jelentek olyan javaslatok, miszerint Washingtonnak az orosz eliten belüli Kína-ellenes hangulatok fokozására kellene törekednie. Ahhoz azonban, hogy az USA valóban meg tudja bontani a kínai–orosz szövetséget, vélhetően először olyan külpolitikai vonalvezetést kellene kialakítania, amely a hidegháborús vagdalkozás helyett az amerikai érdekek képviseletére koncentrál. Enélkül ugyanis Peking és Moszkva további közeledése várható.

Kosztur András – Matyi Tamás

Cikkajánló


[pt_view id="574d475nxz"]