Nagy Ervin: Szilánkos Trianon

  •  
  •  

A baloldal hagyományosan elzárkózott a kérdés kibeszélésétől. Nem tudott mit kezdeni vele, mert a Nyugatnak akart megfelelni, a múltja pedig determinálta véleményét.

Trianon.

Ahány politikai közösség, annyiféle viszonyulás. Fájdalom, történelmi heg, igazságtalan békediktátum; vesztes háború jogos befejezése, határok tiszteletben tartása, a kicsinység elfogadása. A jobboldaltól a baloldalig. És persze a trendi, européer liberális közöny, a kozmopolitizmus gőgös érzéketlensége. Végül a jövőbe tekintő, a nemzeti összetartozást erősítő történelmi sorsközösség víziója. Törvénybe foglalva. Cselekedve érte, az egész Kárpát-medencében.

A trianoni békediktátumhoz való kapcsolat szilánkossá vált az anyaországban. A rendszerváltoztatás óta volt itt minden – a közönytől, a gyűlölködéstől, az irigységen át a harcias kiálláson keresztül a revízióig. Voltak pártok, politikai közösségek, történészek és persze egy-egy személy, aki véleményt nyilvánított – de valahogy nem állt össze sosem a teljes kép. Mit is kezdjünk Trianonnal? – merült fel a kilencvenes évek közepe óta e kérdés, amely mindig is ott feszült ugyan a felszín alatt, de a rendszerváltoztatás után tört csak elő mindent elsöprő szellemi folyamként.

A baloldal hagyományosan elzárkózott a kérdés kibeszélésétől. Nem tudott mit kezdeni vele, mert a Nyugatnak akart megfelelni, a múltja pedig determinálta véleményét. Inkább agyonhallgatták – mint a Kádár-korszakban. A liberálisok, akik minden nemzeti érzést a saját ideológiájukra veszélyes emóciónak tartanak, igyekeztek bagatellizálni a dolgot, majd a „békés egymás mellett élést” hirdették, és a racionalitásra hivatkozva igyekeztek túllépni az országcsonkítás maga mögött hagyott problémáin: a határon túl élő és évtizedekig elnyomott magyarság sorsán. És persze a nemzeti érzelmű politikai szubkultúra, amelynek a mérsékelt formája összefonódott a magyarság szeretetével, az elszakított országrészek újrafelfedezésével; nemzeti radikális vonala pedig a magyarság autonómiájának követelésével; végül pedig megjelent egy komolyabb és a nehezebb kérdéseket felvető revizionista szellemiség is. Pártokat nem írok – mindenki tudja, mindenki beazonosítja azokat. Ezt a szilánkos gondolatiságot tördelte tovább a 2004. december 5-én megtartott népszavazás, illetve a már előtte lezajlott kampány. Akkor – és erről majdnem egymillió szavazónak csak kisgyerekkori, óvodáskori emlékei lehetnek – Magyarországon két kérdésben tartottak országos ügydöntő népszavazást. A Munkáspárt kezdeményezésére a kórházak privatizációjával kapcsolatban, valamint a Magyarok Világszövetségének aláírásgyűjtése szerint a kettős állampolgárságról. Pontosabban arról, hogy a magukat magyar nemzetiségűnek valló, de nem Magyarországon élő nem magyar állampolgárok kedvezményes honosítását lehetővé tévő törvény megszülethessen.

Nagy Ervin teljes írása a Magyar Hírlap oldalán olvasható.