Biró András: Érvek az Európai Birodalom ellen

WP Post Author

Brüsszel az elmúlt évek során a lopakodó jogalkotás és a hatáskörelvonás eszközeivel, újonnan pedig a tagállami vétó intézményének eltörlésével igyekszik centralizációs törekvéseket foganatosítani, amely intézkedések egyre leplezetlenebbül az Európai Egyesült Államok megteremtését célozzák. Az európai történelmi példák azonban épp azt mutatják, hogy többnemzetiségű birodalmak inherens módon instabilak voltak, és a belső ellentétek szétfeszítették őket. Napjainkban pedig azt láthatjuk, hogy a nyugat-európai országok társadalmi kohézióját felszakító multikulturalizmus katasztrofális következményeinek kezelése még nemzetállami szinten is kihívásokat támaszt az államok felé. Ebből adódóan egy kulturálisan, etnikailag, nemzetiségileg és mostanra vallásilag is sokszínű európai birodalom egyben tartása egy disztópikus kísérletbe fulladna. Európa felemelkedését, tudományos vívmányait és versenyképességét éppen az őshonos európai nemzetek sokszínűségének, az egymással folyamatosan versengő államok versenyfutásának köszönhette.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatójának hosszabb elemzését, amely az Érvek az európai birodalom ellen címmel a Látószög blogon jelent meg, rövidítve és szerkesztve közöljük.

Lopakodó birodalomépítés

Napjainkra az Európai Unió válságspirálba került, ami nyilvánvalóvá teszi a szervezet sürgős reformjának szükségességét. 2005–2006 óta olyan válságok sorozata érte az uniót (gondoljunk csak az alkotmányos, a pénzügyi, a monetáris, a migrációs vagy a koronavírus okozta válságra), amelyek során rendre bebizonyosodott, hogy a föderalizációs álmokat dédelgető unió képtelen a válságkezelésre, és a tagállamok saját hatáskörben meghozott döntései vezettek célra. A brüsszeli elit tagjai azonban nem a túlbürokratizált nemzetek feletti szervezet inkompetenciájában látják a problémát, hanem a tagállami szuverenitásban, amit éppen ezért a lopakodó jogalkotás eszközével próbálnak szisztematikusan csorbítani évek óta.

Az EU jövőjéről szóló konferencia-sorozat ismételten rávilágított arra, hogy az Európai Egyesült Államok létrehozásán ügyködő „európai jurisztokrácia” (Pokol Béla) rendre különböző praktikákat kénytelen bevetni és a tagállamok állampolgárait megvezetni, mivel az európai birodalom terve még mindig nem hozza lázba az embereket. Jean-Claude Juncker (az Európai Bizottság kétes hírű elnöke 2014 és 2019 között) még egy 1999-ben adott interjújában lebbentette fel a fátylat arról, hogy hogyan működik a brüsszeli döntéshozatal lopakodó jogalkotása: „Eldöntünk valamit, bedobjuk a köztudatba. Aztán várunk egy darabig, hogy mi történik. Ha nincs nagy felháborodás, vagy fel sem fogják, hogy mit döntöttünk el, akkor továbbhaladunk lépésről lépésre, amíg nem marad visszaút.”

A brüsszeli elefántcsonttorony valóságtól elszakadt elitcsapata annak ellenére propagálja vízióját évtizedek óta, hogy a tagállamok állampolgárai elutasítják az ötletet.

Birodalmi instabilitás

Az európai államok egységesítésére törekvő nemzetek feletti felépítmény gondolata egyre kendőzetlenebbül ölt testet, aminek deklaráltan célja a nemzetek, és ezáltal a nemzeti identitás elnyelése. Pedig Európa gazdag történelme bőséggel szolgáltat példát arra, hogy a többnemzetiségű, különböző etnikai, vallási és felekezeti közösségből mesterségesen létrehozott birodalmak hosszútávon működésképtelenek.

Hosszan lehet sorolni a történelmi példákat, amelyek azt támasztják alá, hogy a többnemzetiségű, különböző etnikai, vallási és felekezeti közösségből mesterségesen létrehozott birodalmak hosszútávon működésképtelenek: az ókori római és a középkori frank birodalom mellet újkori példaként említhetjük a Habsburg Birodalmat, Jugoszláviát, és a Szovjetuniót is. A történelem folyamán a legtöbb soknemzetiségű állam csak és kizárólag erőszakos asszimilációs kísérletek árán tudott sikerrel járni, ami azzal járt együtt, hogy az egyes nyelvileg, etnikailag, vagy vallásilag különböző közösségeket felszámolták. Kétségtelen, hogy az EU birodalmi ambícióit leginkább azon elgondolás fűti, hogy legfőbb vetélytársai, vagyis az Egyesült Államok és Kína is birodalomként viselkednek.

Azonban a két szuperhatalom birodalmi önmeghatározása egyrészt történelmi okokra vezethető vissza, másrészt pedig követendő példának sem tekinthetők.

Kína felett Damoklész kardjaként lebeg a sokszínűségből fakadó instabilitás következménye, amit csak autokrata hatalomgyakorlással lehet egyben tartani, míg az Egyesült Államok hasonló okok miatt egyre elkerülhetetlenebbül sodródik a polgárháború felé.

Különböző okokból ugyan, de se a Kínával, se az Egyesült Államokkal vont birodalmi analógia nem állja meg a helyét, hiszen egészen sajátos történelmi kontextusban fogantak s ebből adódóan ezen keretek között értelmezendők is. Mindemellett a birodalmisággal együtt járó bürokratikus struktúrák – ahogyan erre már Max Weber is felhívta a figyelmet – maguk alá gyűrhetik a politikai vezetést és az egyéni önmegvalósítást is, ahogyan annak egyébként napjaink uniójában szemtanúi is lehetünk. Látható tehát, hogy az unióban már a jelenlegi szőrszálhasogató, ideológiai bürokratizmus is megbénítja a szervezet cselekvőképességét, ezért az EU-nak fel kellene ismernie azt, hogy bizonyos területeken a nemzetállamok hatékonyabbak, amit alátámaszt egyébként a szubszidiaritás elve is, ezért a hatáskörelvonást egyszer és mindenkorra be kell szüntetni az unióban.

Az sem utólagos szempont, hogy miután az unió vezetőinek hála az EU az utóbbi években morális nagyhatalomként kezdett el viselkedni a világpolitika színpadán, okkal merül fel a kérdés: még az Európai Egyesült Államok esetleges létrejötte esetén is, hogyan lennének képesek egybentartani egy 450 milliós lakosságszámú, kulturálisan, etnikailag, nemzetiségileg és mostanra vallásilag is sokszínű birodalmat?

A versengés fejlődéshez vezet

Európa felemelkedését, tudományos vívmányait és versenyképességét éppen az őshonos európai nemzetek sokszínűségének, az államok versenyfutásának köszönhette. Európa középkori és koraújkori versenytársai közül a különböző közel- és távol-keleti birodalmak elitjei olyan erőteljesen centralizált, és az innovációt elfojtó rendszereket működtettek, ami által nem tudták felvenni a versenyt a gondolatok szabadságának nagyobb teret engedő európai államokkal.

A folyamatos verseny mellett az európai civilizáció olyan alapelemeinek köszönhette felemelkedését, mint a kereszténység, az antikvitás és a népi-nemzeti hagyomány.

Ezzel szemben a brüsszeli elit éppen ezen fundamentumok lebontására törekszik minden erejével, hiszen az ezen értékeket védelmező szuverén nemzetállamok útját állják az európai birodalom létrehozásának. Több mint harminc évvel ezelőtt Molnár Tamás katolikus filozófus Európa zárójelben című könyvében profetikus éleslátással így fogalmazott az EU birodalmi ambíciói kapcsán: „Valójában az európai egység egy olyan vízió, amelyre a valóság rá fog cáfolni, de csak azután, hogy már jókora káoszt idézett elő.”

Láthatjuk tehát, hogy a föderalista erők azóta még magasabb fokozatba kapcsoltak, ám ennek dacára egyre egyértelműbb, hogy csak abban az esetben tudunk egy jobb Európát építeni, amennyiben a nemzetállamok együttműködése a közös érdekeken alapul s nem a brüsszeli elit erőszakos integrációs kísérletein.

A fentiekből egyenesen következik, hogy az Európai Egyesült Államok létrehozása esetén a szuverén nemzetállamok és a nemzeti identitások megszűntetésével végérvényesen megszűnne az a hajtóerő, ami az európai projektet egyedülállóvá és versenyképessé tette. Európa tehát úgy lehet sikeres a jövőben, ahogyan a múltban is volt: a brüsszeli birodalom helyett a nemzetek reneszánszát kell meghirdetnie.

Az Érvek az Európai Birodalom ellen című írás teljes terjedelmében a Látószög blogon olvasható.