Rendszerváltás után korszakváltás

  •  
  •  

A 2010 óta tartó Nemzeti Együttműködés Rendszere szervesen illeszkedik a rendszerváltoztatással megkezdődött modern, demokratikus Magyarország történetébe. Egyfelől azért, mert húsz éves késlekedés után befejezi a rendszerváltoztatás folyamatát, amikor véghezviszi annak a nemzeti szuverenitás kibontakoztatásával kapcsolatos misszióját. Másfelől s ezzel szoros összefüggésben pedig azért, mert megszakítja az 1989/90-es fundamentális változások ellenére tovább élő kommunista örökséget, amely ettől kezdve még húsz éven keresztül posztkommunista változatban folytatódott. A 2010 és 2020 közötti időszak ugyanakkor azokkal a világméretű változásokkal is szinkronban van, sőt ezek előőrseként viselkedik, amelyek a hidegháború után kialakuló globális, neoliberális világrend fokozatos széthullását ígérik. A mögöttünk hagyott évtized, amelyet egyértelműen Orbán Viktor stabil kormányzása határozott meg, egyúttal a posztkommunizmusra rákövetkező konzervatív korszak kezdőpontját is jelentheti, de minden bizonnyal már elárul valamit a világnak a posztbipoláris rendszert követő rendjéből is.

Békés Mártonnak, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának, a Kommentár folyóirat főszerkesztőjének a XXI. Század Intézet számára készített elemzését olvashatják, amely részben az év végén megjelenő A kultúra hegemóniája című könyvének megállapításain alapul, amely trilógiává bővíti előző kötetei (Gerillaháború. 2017, Fordul a szél. 2019) sorát.

Világrendszerváltás

A 21. század harmadik évtizedének kezdőpontján állva nemcsak arra van lehetőségünk, hogy egyben lássuk a mögöttünk hagyott évtizedet, hanem arra is, hogy az 1989 után eltelt harminc évvel kapcsolatban is így tegyünk. Sőt, egyúttal visszapillantsunk a 20. század valódi kezdetére, amely 1914 és 1918 közé esik, és közben tudatosítsuk: az I. világháború végeztével olyan „új világ született” (Schmidt Mária), amely éppen napjainkban adja át a helyét valami másnak.

A hidegháború 1989–91-ben – a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatásokkal, a szovjet csapatok térségből való kivonásával és a Szovjetunió felbomlásával – véget ért, a szovjet dominanciát biztosító integrációs keretek (KGST, Varsói Szerződés) megszűntek, a transzatlanti érdekeket érvényesítő intézményrendszer (IMF, EU, NATO, Világbank, WTO) pedig kiterjedt. A moszkvai diktátumokat felváltotta a „washingtoni konszenzus”, amely ha többnyire más eszközökkel is, de ugyanúgy biztosította és terjesztette katonai és politikai, valamint gazdasági és pénzügyi hegemóniáját, sőt kulturális kódjait jóval hatékonyabban is.

A ’90-es években úgy tűnt, hogy az amerikai liberális demokrácia és a globális kapitalizmus – egymással természetes szövetséget kötő – rendje lesz egyúttal a világ rendje is. Az 1991-es Öböl-háború végeztével az akkori amerikai elnök, George H. W. Bush az ENSZ plénuma előtt tartott beszédében meg is hirdette az „új világrendet” (New World Order).

Ez egy hosszabb, majdnem egy évszázadig tartó világfolyamat csúcspontja volt, amely az Amerikai Egyesült Államoknak az I. világháborúba való 1917-es belépésével kezdődött, mégpedig az akkori elnök, Woodrow Wilson legendás szavaival, amikoris ezzel indokolta a döntést: „tegyük biztonságossá a világot a demokrácia számára”.

Az I. világháborúban a központi hatalmakat, a II. világháborúban a tengelyhatalmakat, a hidegháborúban pedig a szovjet rendszert győzte le az amerikai misszió – így szólt Francis Fukuyama híres, 1992-ben megjelent A történelem vége és az utolsó ember című könyvének alapmegállapítása, amely egyébként a hasonló címmel 1989 nyarán (tehát a berlini fal ledöntése előtt tartott) tartott előadásán alapult. Eszerint a wilsoni projekt, vagyis az amerikai típusú liberális demokrácia terjesztésének útjába ettől kezdve nem áll(hat) semmi. Ez a gondolat lett a ’90-es évek egészét jellemző globalizáció korszelleme, sőt a rákövetkező, nem kevésbé „amerikai évszázad” kezdetének ideológiája is (amelyet az is megerősít, hogy e gondolat élcsapata, a neokonzervatív szellemi közeg 1997-ben Project for a New American Century név alatt hozott létre agytröszt-lobbicsoportot, amely 2006-ig működött).

A liberális demokrácia Zeitgeistje a rákövetkező évtizedben is – bár mérsékeltebben – érvényesült. A világrenden az első repedést a 2001. szeptember 11-én bekövetkező New York-i terrormerénylet okozta, a másodikat pedig a 2008-ban a spekulatív hitelpiacokról kiinduló világgazdasági válság. A kettő között azonban a fegyveres demokráciaexport a War on Terror címe alatt töretlenül folytatódott (2001 – Afganisztán, 2003 – Irak). George W. Bush kétciklusnyi (2001–2009), ennek jegyében álló hard-neokonzervatív napirendjét azonban megelőzte Bill Clinton szintén két ciklusra kiterjedő (1993–2001) liberális intervencionalista elnöksége (a szomáliai beavatkozással, Szerbia bombázásával, az iraki embargóval), és követte Barack Obama külügyi értelemben soft-neokonzervatív, belpolitikai értelemben progresszív liberális, szintén kétszer négy éve (2009–2017), amelyet a „színes forradalmak” második hulláma, az „arab tavasz” és a drónhadviselés jellemzett.

Mindez azt jelenti, hogy Donald Trump elnökségéig egy olyan, adminisztrációkon átívelő negyedszázados (1991–2016) demokráciaexportáló ciklusról beszélhetünk, amely az amerikai típusú globalizáció és a liberális demokrácia terjesztését szolgálta.

És szervesen illeszkedett rá az 1917-ben kezdődő és 1919–23 között megszilárduló nemzetközi rend alapjaira.

Visszanézve úgy tűnik, hogy a 2010-es évek mindezekkel szemben egyértelműen a „lázadás évtizede” volt, hiszen egészen más karakterrel bírt, mint a „történelem végi” illúziók által fűtött ’90-es évek vagy az annak haloványabb folytatását jelentő ezredforduló utáni évtized. Annak szignálját, hogy véget ért a történelem vége, jelentette a 2010-es magyarországi belpolitikai fordulat, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) 2015-ös földindulásszerű győzelme, valamint az európai migrációs krízis szintén 2015-ös nyilvánvalóvá válása. Az évtized második felében az európai szuverenista/nemzeti pártok (AfD, Fidesz–KDNP, Liga, Nemzeti Tömörülés, PiS, Vox) további sikerei valóságos „populista hullámot” jelentettek az addig uralkodó európai kozmopolita–technokrata elitek ellenében, melyek ennek megfelelő hisztériával is reagáltak rá. Az igazán mélyreható – mert ezúttal a transzatlanti globalizáció angolszász pilléreinek megroggyanását okozó – változások visszafordíthatatlanságát a 2016. esztendő két eseménye jelentette: a Brexit-népszavazás döntése értelmében Nagy-Britannia az Európai Unió elhagyása mellett döntött, az Egyesült Államokban pedig Trumpot választották elnöknek.

Noha a Régi Világ erői minden eszközzel akadályozták az Új Erők tényleges győzelmét (erre jó példa a 2019. májusi EP-választás patthelyzetet mutató végeredménye), végül hosszas halasztgatás után Nagy-Britannia 2020 januárjában valóban kilépett az EU-ból, amellyel egy időben a Trump elleni impeachment-eljárás is kudarcba fulladt. Ha a történelemben lennének véletlenek, akkor annak minősíthetnénk, hogy a 21. század harmadik évtizedének kezdőpontján ez utóbbi két esemény egybeesett, majd pedig egy olyan – a globalizáció jelenlegi szintjétől és sebességétől korántsem független, sőt épp az által kiváltott – világjárvány söpört végig a világon, melynek következtében végleg megrendült a világrend; és indirekt módon éppenséggel azok az értékek kerültek előtérbe, amelyeken a Nemzeti Együttműködés Rendszere egy évtizede nyugszik. (Nem véletlenül jelentette ki Steve Bannon 2018 májusában Budapesten, hogy „Orban was Trump before Trump”.)

Sorsfordulók metszéspontján

2020 első felében három olyan fontos évforduló is egybe esett, amely a magyarság elmúlt tíz, harminc és száz évét alapvetően meghatározta.

Egyfelől idén áprilisban múlt harminc éve, hogy az 1989/90-es rendszerváltoztatás folyamatát a magyar választók az első szabad választással legitimálták, majd az ennek alapján összeülő törvényhozás megszavazta az első demokratikus felhatalmazású, többségi kormányt, Antall József vezetésével. Másfelől idén áprilisban múlt tíz éve, hogy első ízben kétharmados felhatalmazást kapott a választásokon a Fidesz–KDNP, s ennek következtében az, hogy 2010 májusában megalakult Orbán Viktor második kormánya. Ez egyben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének idén immár tizedik évfordulóját is jelenti, valamint annak kezdetét, hogy egyértelmű: „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária). Harmadrészt 2020. június 4-én emlékezett meg az ország arról, hogy száz évvel ezelőtt kényszerült aláírni a nyugati antanthatalmak által rákényszerített trianoni békediktátumot. Ennek újdonsága, hogy a kétségtelen nemzeti trauma ellenére (vagy éppen azért?) az idei megemlékezés nemcsak páratlan méltósággal zajlott le, hanem emelt fővel is, amit éppen az elmúlt „száz év magány” látványos feloldódása, sőt az elmúlt tíz év – a Trianont annak idején követő Bethlen-évtizeddel párhuzamot mutató s ahhoz hasonlóan sikeres – nemzeti regenerációs időszaka tett lehetővé.

A három 2020-as évforduló (1920, 1990, 2010) összefügg egymással, közös üzenetük és egységes elbeszélésük van.

Ez a következő: az elmúlt száz év egybeolvasható abból a szempontból, hogy 1920-ban a nemzetközi jog európai gyakorlatában példátlan békediktátummal sújtották Magyarországot, amellyel nemcsak a nemlét szintjére csökkentették életlehetőségeit és nemzetként való egyáltalában vett megmaradását veszélyeztették, de akadályozták a Kárpát-medence s a tágabb közép-európai térség természetes egymásra utaltságának érvényesülését is. Ezzel pedig a mindenkori nyugati nagyhatalmak lekötelezettjeivé és/vagy játékszerévé alacsonyították le az ezer év óta – jól vagy rosszul, de mégis – együttélő népeket. (Ez egyébként a gyarmatbirodalmakat fenntartó nyugati antanthatalmak viselkedésének általános, a világ minden részén érvényesített hatalom- és kultúrpolitikai gyakorlata volt.) Mindez távolról sem független a II. világháborútól, sőt a rákövetkező – a térség egészét sújtó – szovjet megszállástól s nyomában a kommunista diktatúrák berendezkedésétől. Ennek folytán azonban 1945-től 1989-ig az itt élő népek közös tapasztalatra tettek szert, melynek a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások együttes végrehajtásával további nyomatékot is adtak. Ennek folytán Magyarország is visszaszerezte társadalmi szabadságát, nemzeti függetlenségét és állami szuverenitását. A nemzeti és demokratikus rendszerváltoztatást azonban a (poszt)kommunista politikai–gazdasági elitek és a velük szövetséget kötő, sőt több alkalommal együtt is kormányzó (1994–1998, 2002–2010) baloldali/liberális értelmiségi elit eltérítette és derékba törte. Ennek a csorbának a kiköszörülésére adott – végül többszörösen be is váltott – ígéretet a 2010-es országgyűlési választás eredménye.

Mindez szimbolikusan és reálisan is megerősíti azt a nagy összefüggést, hogy átmeneti szakaszban, korfordulón vagyunk, hiszen mostanság egyszerre három korszak ér véget. Először is 1) végéhez közeledik az I. világháború végeredményének következtében formát öltő nemzetközi rend; másodszor 2) lezárul az ennek utolsó, de konkrét névvel el nem látott, így jobbhíján „hidegháború utáninak” vagy „posztbipolárisnak” nevezett (utó)szakasza; harmadszor 3) pedig befejeződött az ennek keretében mozgó magyarországi posztkommunizmus, amely az 1948/49 és 1989 közötti kommunista diktatúra szellemi–politikai rendjének folytonosságát az 1990 és 2010 között fennálló liberális kulturális hegemónia keretében őrizte meg. A posztkommunizmus kardját mindvégig ennek hüvelyéből rántották elő, ha olyan rendszer került hatalomra, amely egy „saját tengelye körül forgó Magyarország” (Széchenyi) kormányprogramjával lépett föl (1990–1994, 1998–2002), de két évtizeden keresztül folyamatosan csörtették is e kard tokját, hogy kulturális (intellektuális, szellemi, szimbolikus) kódjaiknak könyörtelenül érvényt szerezzenek.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely immár egy évtizede, az egész 2010-es éveket meghatározó módon áll fenn,

egyfelől lezárta a posztkommunizmus gazdasági, politikai és társadalmi világát, miközben máig tartóan viaskodik a vele szervesen összefüggő, szívós liberális kulturális hegemónia hosszú árnyékával. Másfelől nem csupán beleilleszkedik a hidegháború utáni világrend szétbomlásának folyamatába és szinkronban mozog a globális nemzetközi rend átalakulásával, hanem mintegy annak politikai előőrseként (avantgarde), sőt szellemi úttörőjeként (Vordenker) viselkedik. A véget érő korszakok rendre valami újnak adják át a helyüket, amelynek a nevét egyelőre nem tudjuk, csak itt-ott felsejlő körvonalait vehetjük ki. Az viszont már most látszik, hogy az új korszak értékvilágában az állam, a nemzet, a munka, a család és a határok bizonyosan fontos szerepet kapnak – márpedig pontosan ezek azok a normák, amelyek az elmúlt tíz évünk államfilozófiáját és kormányzati gyakorlatát is meghatározták.

Progresszív korszak: 1945–2010

1945 és 1989 között a hatalmi viszonyoknak alapvetően három típusa volt, amelyek mindegyikét a kommunista önkény jellemezte. 1) Az eufemisztikusan „koalíciós időszaknak” nevezett 1945 és 1948 közötti évekre a demokratikus viszonyokat felszámoló bolsevik hatalmi stratégia érvényesülése nyomta rá a bélyegét. 2) Az 1949 és 1953 közötti Rákosi-diktatúra a szovjet típusú rendszer voluntarista átültetésével jellemezhető, 1953 és 1955 között érvényesült a Nagy Imre-féle rendszeren belüli reformfolyamat, 1955–56-ban pedig egy időre felemás módon visszatért a korábbi sztálinista gyakorlat. 3) A Kádár-rendszer önmagában is jól tagolható világa kezdetben (1956 és 1963 között) nem mutatott lényeges különbségeket a Rákosi-diktatúrával, majd a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek közepéig tartó „gulyáskommunizmust” a rendszer utolsó másfél évtizedében felváltotta a „frizsiderszocializmus”.

A Kádár-rendszer félidejében fontos változás történt: az Új Gazdasági Mechanizmus (ÚGM) által meghatározott időszakban (vagyis a ’60-as évek közepétől kezdődő előkészítésétől és 1968-as bevezetésétől a ’72-es leállításáig tartó esztendőkben) kezdtek előtérbe kerülni a hatalmat monopolizáló sztálinista élcsapat helyébe lépő hatalomtechnikusok. Utóbbiak az uralom mechanizmusát felügyelni, szakértelmükkel működtetni, reformokkal néha-néha kiigazítani és a társadalmat ehhez igazítani igyekeztek. Az ÚGM a gazdaságirányításban csak rövidtávon, de a kommunista nómenklatúra összetételében évtizedes távlatban hozott változást, mely utóbbi racionalista/reformista mentalitásban és progresszív társadalomfilozófiában mutatkozott meg.

A kommunizmus negyven éves időszaka 1989/90 után számos szempontból nem ért véget, hanem húsz éven át egy „posztkommunista állapotban” (Lánczi András) folytatódott.

Ennek jellemzője, hogy a gondolkodás struktúrái, a hatalmi és gazdasági elit személyi/családi folytonossága, valamint az értelmezés monopóliumát magánál tartó értelmiség összetétele alapvetően nem változott. A rendszerváltoztatástól 2010-ig eltelt két évtized annak az 1940-es évek második felében kezdődő politikai/kulturális korszaknak a meghosszabbítása volt, amelyet 1989/90 alapvető alkotmányjogi, gazdasági, külügyi változásai sem tudtak teljesen megszüntetni.

1990-ben ugyanis nem valami új kezdődött, hanem sokkal inkább más formában folytatódott a régi, hiszen a progresszió „gondolkodásmódja, logikája és személyekben megtestesülő kontinuitása uralkodott tovább” (G. Fodor Gábor). Ahogyan azonban a Kádár-rendszer gyakorlata is más volt, mint a megelőző Rákosi-diktatúráé (éppenséggel 1956 forradalma miatt, amely erre rákényszerítette), úgy az 1989-es rendszerváltoztatást követően is más viszonyok jöttek létre. A diktatúrát felváltó demokrácia, az alkotmányban is rögzített egypártrendszer helyett bevezetett versengő többpártrendszer és a tervgazdaságot lecserélő piacgazdaság intézménye, amint a nemzetközi integráció változó keretei (KGST és Varsói Szerződés helyett EU és NATO) teljes mértékben eltérő világot jelentettek – ami viszont nem változott, az legalább ennyire meghatározó volt! Röviden: a rendszer ugyan változott, de a korszak maradt.

Nem meglepő tehát, ha a kádári „konszolidáció” politikai konszenzusa és a liberális kulturális hegemónia természete nagyon hasonlított egymásra, mert mindkettőt a progresszió hite jellemezte: előbbit a technokrácia és a „szakértők” által üzemeltetett mechanizmus racionalizmusaként írhatjuk le, amelynek egyszerre célja az újraelosztás és a piac szabadsága, menetrendszerű válságait pedig reformmal és/vagy kommunikációval el lehet fedni; utóbbi pedig a lukácsi szemantika, a haladáselvű ideológia és a szekuláris felfogás hármasával körvonalazható, amelynek érvényességét egy megkérdőjelezhetetlen értelmiség elit őrzi.

1990 és 2010 között a posztkommunista kurzus konzerválta a politikai és gazdasági nomenklatúra maradandóságát, a technokrata reformizmus ’68 óta ismert gyakorlatát és a „demokratikus ellenzék” liberális nyelvezetét, valamint az ezt beszélő értelmiség összetételét, kulturális előjogaival együtt.

A rendszerváltoztatást követően tehát a gazdasági élet csomópontjai és a kulturális élet meghatározó bázisai továbbra is a megelőző (és folytatódó) korszakot alapvetően jellemző elit kezében voltak. A kommunizmus által meghatározott negyven(öt) év után következő húszéves baloldali–liberális időszakban a kormányzás módjának milyensége és a szellemi irányvonal maradandónak bizonyult. Mindez nem azt jelentette, hogy 1990 és 2010 között ne lehetett volna jobboldalról hatalomra kerülni, de az uralom mindvégig a balliberális erőké volt. Ezért aztán a két jobboldali kormányzat (1990–1994, 1998–2002) mindvégig erős politikai, gazdasági és mindenekelőtt kulturális ellenszélben kellett, hogy dolgozzon.

E húsz esztendő legjellemzőbb szakasza a 2002-ben kezdődő és 2010-ig tartó balliberális kormányzás volt, sorrendben Medgyessy Péter, öt éven keresztül Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon miniszterelnöksége révén. Ez a nyolc év, a posztkommunista éra majd’ fele, kiválóan jellemezte a neki keretet biztosító posztkommunizmus politikai kurzusát, gazdasági világát és kulturális berendezkedését.

A 2006-os belpolitikai nyugtalanság és a 2008-as gazdasági válság a permanens reform válságának nyilvánvalóvá válásával, a kormányzat hitelességének visszavonhatatlan elvesztésével és a legitimáció megkérdőjeleződésével járt. Egyfelől kiderült, hogy a szabaddemokrata–szocialista koalíció (amely önmagában is megtestesítette a késő-kádári technológusok és a liberális értelmiségiek szövetségét) képtelen a szükséges változtatásokat végrehajtani, ezért a kormányzás kaotikussá vált; másfelől a kormányzást meghatározó eszmék és ideológiák (progresszió, racionalizmus, a „fékek és ellensúlyok” fetisizálása, a Nyugat utolérésének diskurzusa, [neo]liberalizmus) is kimerültek, sőt diszkreditálódtak. 2006 és 2010 között két rendszeralapító mítosz dőlt romba: az egyik a technokratikus/baloldali „szakértői kormányzás”, a másik a kultúrát monopolizáló liberális „szürkeállomány” legendája volt.

Az első tíz év: 2010–2020

A balliberális kormányzás nyolc esztendeje, a rendszerváltoztatás utáni posztkommunista húsz év és az ország szellemi életét 1945 óta meghatározó, immár hatvanöt éves progresszív dominancia 2010-re egyszerre zárult le. A jobboldal kétharmados parlamenti többséget eredményező győzelme és a posztkommunizmus vezető politikai erejének számító baloldal katasztrofális veresége, valamint a liberális párt parlamentből való kiesése új helyzetet teremtett, amelyet megerősített a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választások hasonló végkimenetele (valamint 2019-cel bezárólag ettől kezdve még három önkormányzati, két EP-választás és egy népszavazás eredménye). A (poszt)kommunista korszak sírkövét és egy új korszak kezdetének alkotmányjogi alapkőletételét a 2012 első napjától hatályos Alaptörvény jelentette.

Ha volt olyan, hogy „rendszerváltás rendszere” (Tellér Gyula), akkor az kétségtelenül egy húsz évig elhúzódó küzdelemként jellemezhető, amelyben a ’89 előtti struktúrák progresszív képviselői vívták kitartó harcukat azért, hogy a rendszerváltoztatás folyamata ne fejeződhessék be. Ilyen értelemben az átmenet állandósításáról van szó, a következő négy eszköz segítségével: 1) az államadósság rendszerstabilizációra való felhasználása, 2) a megörökölt sztálinista alkotmány (neo)liberális átírása (ehhez társult egy „láthatatlan alkotmányszöveget” író aktivista Alkotmánybíróság), 3) a nemzeti érdekek következetes – katonai, külpolitikai, gazdasági, nemzetpolitikai – háttérbe szorítása, sőt az azokról való lemondás, és a 4) hagyományos értékek szándékos diszkreditálása, sőt egy valóságos kultúracsere előkészítése.

A 2010-es, kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő választás estéjén Orbán Viktor sokatmondóan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy „ma forradalom történt a szavazófülkékben” – vagyis nem egyszerűen a választási procedúra végkimenetele ért fel forradalommal, hanem valódi forradalom zajlott a választás eszközeivel. Ezzel elkezdődött az a néhány évig tartó folyamat, melynek során az 1989/90-es rendszerváltoztatás érvényre jutott és befejeződhetett, s egyúttal átadhatta helyét egy új rendszer felépítésének, amely egyúttal egy új korszak kezdetéül is szolgálhat.

A 2010-es és a 2014-es választás során rendszerek közül lehetett választani, 2018-ban már egyre inkább korszakok között kellett.

Konzervatív korszak közeleg

Az eddigieket összefoglalva: az összességében 1945-től kezdve egészen 2010-ig tartó progresszív korszak első két harmadát, vagyis összesen 45 évet meghatározó kommunista diktatúra után következett az azzal kontinuitást mutató, húsz évig tartó, 1990 és 2010 közötti posztkommunizmus. A posztkommunizmus egymással összefonódó politikai, gazdasági és kulturális elitjei a 2010-es választás után, sőt még a hasonló eredménnyel járó 2014-es után is úgy gondolták (a 2018-as újabb sokk után már elbizonytalanodtak ebben), hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere, vagyis Orbán Viktor kormányzása ideiglenes lesz, maximum egy lábjegyzet az 1945 óta uralkodó – rendszereken és baloldali/liberális pártokon átívelő – progresszív korszak fő történetéhez.

Azonban ma már sokkal inkább úgy tűnik: a 2010 és 2020 közötti rendszer prelúdiumként szolgál egy olyan paradigmaváltó konzervatív korszakhoz, amelynek éppenséggel a posztkommunizmus lesz legfeljebb a lábjegyzete.

Ezen az sem változtat, sőt éppen e következtetés igazságát nyomatékosítja, hogy a 2006 ősze óta megnyert 12 országos választás mindegyikén elért meggyőző népi támogatottsággal – és ennek alapján létrejött parlamenti többséggel és felelős kormánnyal – rendelkező nemzeti erőkkel szemben álló magyarországi ellenzéki erők többnyire külföldi beavatkozással (Goodfriend-misszió,  Tavares- és Sargentini-jelentések, kötelezettségszegési és hetes cikkely szerinti eljárások támogatása, Soros NGO-k, kizárási kampány az Európai Néppártból stb.) akarják elérni céljaikat. Ide tartozik az is, hogy a 2010-től kezdődő „új idők új dalai” (Ady) nyelvileg nehezen lekottázhatóak a baloldali–liberális értelmiségiek számára, ill. a velük szövetséges transzatlanti politikai–kulturális elitcsoportoknak. Arról van szó, hogy vagy nem is tudnak nevet adni ennek a már most sem ideiglenes rendszernek, vagy legfeljebb olyan elnevezéseket használnak rá, amelyek másodkézből, leginkább a Nyugatról importált tranzitológiai szakirodalomból származnak (féldemokrácia, hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, választási autokrácia), esetleg csupán politikai jelszóként működnek, úgyis csak ideig-óráig (Fidesz-Magyarország, maffiaállam, mutáns fasisztoid rendszer, Orbán-kurzus).

Akinek nincs nyelve, az előbb-utóbb elveszti a valóságot, hiszen nem tudja leírni, megfogalmazni és ezért megváltoztatni sem. Azok a szavak, amelyekkel a 2010 óta fennálló rendszer önmagát jelöli (Alaptörvény, centrális erőtér, Nemzeti Együttműködés Rendszere, nemzeti konzultáció), nemcsak a széleskörű népi felhatalmazást regisztrálják, hanem vállalják egy még ennél is szélesebb körű nemzeti horizontú kormányzás feladatát (amely a tóba dobott kő mintájára további körökre terjed ki a Kárpát-medence, sőt ma már egész Közép-Európa vonatkozásában). E szavakkal összhangban állnak azok a kormányzati cselekvések, amelyek ezt valósítják meg (kettős állampolgárság, devizahitel kivezetése, stratégiai ágazatok nemzetállami kézbe vétele, rezsicsökkentés, munkahely- és családvédelmi akcióterv, haderőfejlesztés).

Az 1945 után berendezkedő progresszív korszak első szakaszát az 1989/90-es rendszerváltoztatás lezárta, a másodikat, vagyis a posztkommunizmust a 2010 és 2020 közötti rendszerépítés szüntette meg.

Hogy az ezzel közjogi, politikai és gazdasági értelemben befejeződő rendszerváltoztatás után korszakváltás is bekövetkezzék, már elsősorban kulturális kérdés.

Felhasznált irodalom

Bozóki András–Hegedűs Dániel: Így írunk mi – Az Orbán-rezsim értelmezései. Mozgó Világ, 2017/2.

Frank Füredi: A célkeresztben: Magyarország. ford. Soproni András, KKTTKA, Bp. 2017.

Frank Füredi: First world war. Still no end in sight. Bloomsbury, London, 2014.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember [1992] ford. Somogyi Pál László, Európa, Bp. 1994.

Diego Fusaro: Europa e capitalismo. Per riaprire il futuro. Mimesis, Milano, 2015.

  1. Fodor Gábor: A progresszió válsága – A reformpárti ideológiai kontinuum = A dolgok természete. szerk. G. Fodor Gábor–Lánczi András, Századvég, Bp. 2009.
  2. Fodor Gábor–Kern Tamás: A rendszerváltás válsága / Crisis of the Regime Change. Századvég, Bp. 2009.

Guido Formigoni: La politica internazionale nel Novecento. Società editrice il Mulino, Bologna, 2007.

Gagyi Ágnes: Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme. Fordulat, 21. szám, 2014/1.

Galló Béla: Az újkapitalizmus régi világa: biztonság, geopolitika és nemzeti mozgástér a globalizáció korában. Napvilág, Bp. 2010.

Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. Rubicon–ÁBTL, Bp. 2011.

Hazárdjáték – A szocialista–liberális kormányzás nyolc éve. szerk. G. Fodor Gábor–Kern Tamás–Stumpf István, Századvég, Bp. 2010.

Hegedüs Zoltán: Két korszak határán. Kommentár, 2018/5–6.

Manfred Kleine-Hartlage: „Neue Weltordnung”. Zukunftsplan oder Verschwörungstheorie? Antaios, Schnellroda, 2017.

Kornis Gyula: A kultúra mint államcél = Uő: A kultúra válsága. Franklin, Bp. 1934.

Lánczi András: A posztkommunizmus ellen = Magyar konzervatív töprengések – a posztkommunizmus ellen. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2004.

Lánczi András: What is Postcommunism? Society and Economy, 2007/29.

Máthé Áron: Tíz tézis Trianonról. Kommentár, 2020/2.

Orbán 10 – Az elmúlt évtized a magyar társadalom szemével. szerk. Bíró-Nagy András, Friedrich Ebert Stiftung–Policy Solutions, Bp. 2020.

Politikai útmutató Magyarországhoz. Kutatás a magyar társadalom politikai értékrendjéről. szerk. Boros Tamás, Friedrich-Ebert Stiftung–Policy Solutions, Bp. 2018.

Schmidt Mária: A magyar társadalom a diktatúrák alatt. Magyar Szemle, 1995/szeptember

Schmidt Mária: Nyelv és szabadság. szerk. Békés Márton, KKTTKA, Bp. 2017.

Schmidt Mária: Új világ született, 1918–1923. Esszé. KKTTKA, Bp. 2019.

Tellér Gyula: Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? Nagyvilág, 2009/11.

Tellér Gyula: Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014/3.

The Future of Europe – Hungary: Brave and Free. ed. Márton Békés, KKTTKA, Bp. 2018.

Tőkéczki László: Az ideológiák itthoni metamorfózisa. Hitel, 2002/3.

Újra naggyá teszik Magyarországot, 2010–2020. I. rész: Őszinteség. Alapjogokért Központ, Bp. 2020. május 29.

Marcello Veneziani: Processo all’occidente. La società globale e i soui nemici. SugarCo, Milano, 1990.