Szabálytalan háború

  •  
  •  

Korunkban a hagyományos háborúk ugyan háttérbe szorultak, ez azonban korántsem jelenti a hadviselés alkonyát. Éppen ellenkezőleg: az államok közötti szabályos háborúk számának csökkenésével egyre inkább mindenki egy totális háború résztvevőjévé válik – akár akaratán kívül is. Gerillaharcok, hibrid és proxy-háborúk, kiberhadviselés, „színes forradalmak”: ezek váltak a 21. század „szép új világháborújának” alapfogalmaivá. Ezt a tematikát járja körül a Kommentár folyóirat 2021/2-es száma, melynek hívószava: „szabálytalan háború”.

Negyedik generációs hadviselés

A háború nem tűnt el, csak átalakult: a háborús konfliktusok intenzitásának csökkenésével párhuzamosan egy ellentétes folyamatnak is szemtanúi lehetünk. Az újabb kori hadviselésnek négy különböző generációját különböztetjük meg, a napóleoni időkre is jellemző vonalharcászat, az I. világháborús anyagcsaták és a II. világháborús villámháború (Blitzkrieg) után a hidegháború éveiben kezdett kialakulni a negyedik generációs hadviselés. A háború szabálytalanná és korlátlanná vált, tudhatjuk meg Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a lap főszerkesztője Szép új világháború című írásából, amely az ilyen típusú konfliktusok jellemzőit, sajátosságait veszi sorra. Ezek közül kiemelkedik a média megváltozott szerepe, amelynek lényege, hogy „előbb a háborúból lett látványosság, aztán a látványosság vált háborús eszközzé”.

Ezt akár a totális információs hadviselés megjelenésének is nevezhetjük, főképp, hogy a totalitás egyébként is jellemző napjaink hadviselési stílusára, hiszen e „határtalan és egyúttal szabálytalan háborúzás az idő és tér határait immár leküzdve, minden lehetséges eszközt és technológiát bevet, köztük katonait és nemkatonait, civilt és fegyvereset.” A globalizáció nem csak az államok közötti határt mosta el, de a „katonai és civil szektor, valamint a háborús állapot és a békeidőszak között” is.

Manapság bármi lehet háború és a nemkatonai területek bevonása ma már a hagyományos hadviselési kérdéseknél is fontosabbnak látszik.

Globalizáció és világpolgárháború

Korunk szabálytalan háborúinak egyszerre oka és eredménye Békés Márton szerint az, hogy az Egyesült Államok kísérlete a globalizáció egypólusú világrenddé alakítására elbukott, és helyette ma a globalizációs modellek összecsapásának, a többpólusú világrend kialakulásának és egy posztliberális korszak kezdetének vagyunk szemtanúi. „A politikai és katonai szempontból is összeolvasható, történetpolitikai értelemben pláne egyben kezelendő 20. századi világháború(k) helyébe egy szintén összefüggő, de lyukacsosabb és fragmentáltabb világpolgárháború (Global Civil War, Weltbürgerkrieg) lépett” – írja Békés, aki rámutat arra is, hogy a nemzetközi érdekellentéteket regionális szintre kopírozzák, a helyi konfliktusok pedig globalizálódnak.

Reguláris államközi háborúk és polgárháborúk egyidejű megjelenése persze nem új jelenség. Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettesének Nulla Év – A lenullázott kontinens című írásából is kiderül, hogy a II. világháború nagyhatalmi konfliktusai mellett/felszíne alatt is zajlottak polgárháborús konfliktusok (Franciaország, Olaszország, Görögország), majd szovjetellenes felszabadító küzdelmek (Közép- és Kelet-Európa).

Míg a 20. század közepén egymással párhuzamosan zajlottak a reguláris és irreguláris konfliktusok, ma a kettő közötti határ eltűnt: a polgárháború államközi konfliktus is egyben, nagyhatalmak által kiszervezett, proxy-háború.

A globalizáció az egész világnak kihívást jelent, ezekre pedig az Európai Unió intézményrendszere képtelen megfelelő válaszokat adni. Ez már Schöpflin György volt európai parlamenti képviselő (Fidesz / EPP) A liberális monopólium bosszúja című írásának megállapítása, amely szerint „a liberális világrend csődöt mondott”, az EU pedig nem tud választ adni az új hatalmi gócok kialakulására és a Nyugat hatalmának, befolyásának csökkenésére, ahogy az a tavalyi karabahi konfliktus során is kiderült.

Aszimmetrikus konfliktus és hibrid háború

A negyedik generációs hadviselés fontos jellemzője, hogy bárki lehet hadviselő fél: Forgács Balázs őrnagy, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) docense mutat rá arra Új háborúk, régi elméletek címmel, hogy az elmúlt időszakban szignifikánsan nőtt a nemállami szereplők száma a fegyveres konfliktusokban, ezáltal napjaink összecsapásainak egyik fő jellemzőjévé a felek közötti aszimmetria és az ebből fakadó irregularitás lépett elő. Az eredetileg védelmi célokat szolgáló, és a reguláris hadsereg támogatását jelentő, népfelkelés formájában megjelenő gerillaküzdelem mondhatni önállósodott, és a hidegháború éveiben támadó jellegűvé vált, mára pedig, ahogyan az az Iszlám Állam nevű terrorszervezet esetén is látszott, a különböző médiumok és egyéb nemkatonai eszközök révén „minden fegyverré válhat” az ilyen harcmodort alkalmazók kezében.

Vagyis bármi háborús eszközzé válhat, és éppen ez jelenti a hibrid háború lényegét.

Az ilyen konfliktusokból akár teljesen hiányozhatnak a hagyományos háborúk jellemzői, és éppen ez jelenti igazi veszélyüket, hiszen „a szemben álló felek sokszor egyáltalán nem vagy csak későn azonosíthatók.” Földi László titkosszolgálati szakértő A hibrid hadműveletek titkosszolgálati háttere címmel foglalkozik a láthatatlanság fenntartására és rejtőzködésre épülő ellenséges műveletek problémakörével, amelyek a különféle identitásromboló elméletek terjedése vagy a migrációs válság kapcsán Magyarországot is közvetlenül érintik. Miša Đurković szerb politikafilozófus (Európai Tanulmányok Intézete) pedig e hibrid műveletek egy konkrét, gyakorlati eszközét vizsgálja Színes forradalmak mint hibrid háborúk címen. Írásából kiderül, hogyan váltak a névleg a demokrácia terjesztésének szerepét vállaló, valójában antidemokratikus államcsínyeket előkészítő, „forradalomexportáló” hálózatok, mint a CANVAS vagy az Albert Einstein Intézet, az amerikai „deep state veszedelmes és szofisztikált eszközévé” mindenhol, ahol az együttműködést elutasító vezetőkre bukkantak.

Bárki lehet hadviselő fél, bármi lehet háborús eszköz, de a harctér is bárhol lehet, „földön, vízen, levegőben, az űrben vagy az információs-kommunikációs tartományban, az emberi pszichében és a kollektív tudatban, illetve tudattalanban” – ahogyan Békés Márton írja, már idézett tanulmányában. Mindez azonban nem feltétlenül írja felül a hadviselés régi elméleteit. Ambrus Éva, az NKE doktorandusza Egy új dimenzió címmel többek között éppen a klasszikus katonai teoretikusok – mint Clausewitz vagy Szun-ce – munkáinak alkalmazhatóságát vizsgálja a kibertérben zajló hadviselés során. Szintén egy viszonylag új területet vizsgál, de más megközelítést alkalmaz Horváth Márk és Lovász Ádám filozófus doktoranduszok, akik A dromokráciától a drónokráciáig című tanulmányukban Paul Virilio, Gilles Deleuze és Felix Guattari munkáiból kiindulva a drón társadalomfilozófiai jelentőségének felvázolására vállalkoznak. A drónoknak a már említett karabahi harcokban játszott szerepének okán azt a kérdést boncolgatják, hogy függetleníthető-e a Guattari–Deleuze-féle háborús gép az államtól és milyen szerepe lehet ebben az olyan, egyre autonómabbá váló technológiáknak, mint a drón.

Korunk megváltozott hadviselése számtalan kockázattal jár, rengeteg új kérdést vet fel.

A fő problémát a konfliktusok minden tekintetben szabálytalan jellege jelenti: sem a harcoló felek, sem a hadszínterek nem különíthetőek már el a negyedik generációs hadviselés során úgy, ahogyan korábban. A 21. század „szép új világháborújának” kihívásai közepette pedig különös jelentőséggel bír, hogy felismerjük ezeket az új típusú veszélyeket és megfelelően reagáljunk azokra. A Kommentár folyóirat legújabb száma pedig remek támpontot nyújt ehhez.