Velünk élő forradalmak

  •  
  •  

1848 öröksége időtállónak bizonyult: a márciusi ifjak szabadságvágya és az áprilisi törvények szilárd erkölcsi iránytűként állnak ma is előttünk. Az azóta eltelt több, mint százhetven év alatt számos dicső, avagy dicstelen fordulópontja volt történelmünknek, amely magán hordozta a nemzeti–nemzetközi törésvonalat, a forradalmiság „morális többletét” azonban mindig a 48-asok szellemisége, azaz a szuverenitásért való küzdelem adta. Így volt ez 1956-ban és ezt vártuk a rendszerváltoztatás alkotmányos forradalmától is. Ezzel szemben a baloldali forradalmak, habár az egyenlőség és a társadalmi igazságosság eszméjét hirdették, rendre nemzetközi érdekeket szolgáltak ki. Ma Európa és Magyarország egy forradalmi lázban égő civilizáció kellős közepén áll: míg a nemzetközi baloldal permanens forradalmat hirdet az egyenlőségért, térségünkben úgynevezett „színes forradalmak” robbannak ki, addig a jobboldal a normalitás nevében lázad a liberális hegemónia ellen. Az Orbán-kormány egy évtized alatt lebontotta a posztkommunizmust, így forradalmi jelentőségű korszakváltást éltünk át, szuverenitásunkért azonban ma is ’48 szellemében kell megküzdenünk.

A magyar forradalmak morális igazolása

A forradalom kifejezés mára súlyosan megterhelt fogalommá vált, sokrétű használata reménytelenül relativizálta jelentését, így a szó mögött is elvitatott tartalom áll. Morális igazolásra azonban minden fegyverrel vagy politikai eszközzel élő, rendszereket vagy korszakokat leváltó, társadalmakat vagy kultúrákat felforgató, balról vagy jobbról kirobbanó forradalomnak szüksége van, ellenben menthetetlenül elveszik. Egy forradalom valódi értékmérője ugyanis nem a gyors politikai siker, hanem a tartós értékrögzülés, amely generációkon átívelő normákat képes állítani egy közösség elé.

Fontos, hogy a forradalom után egy olyan építkezés vegye kezdetét, amely erkölcsi szempontok szerint igazolja a változás létjogosultságát.

A forradalmak morális igazolására a 20. században két egymással ellentétes értelmezés alakult ki: az osztályalapú, egyenlőségre és társadalmi igazságosságra törekvő internacionalista-baloldali meghatározás (Karl Marx) és a demokrácia igényét megfogalmazó, az individuum számára nagyobb szabadságot nyújtó polgári definíció (Hannah Arendt). Emellett, illetve ezzel számos alkalommal összefonódva robbantak ki nemzeti függetlenségre törekvő forradalmak, melyeknek egyedi – helyhez és időhöz kötött – értelmezésük van, és amelyekben a „morális többletet” egy nemzet önrendelkezése, a birodalmaktól való függetlenedési küzdelme adja.

Ezt a „morális többletet” nyújtja számunkra az 1848-as forradalom, melyben a polgári átalakulásért és a nemzet szuverenitásáért folyó küzdelem olvadt egybe. A márciusi ifjak és az áprilisi törvények célja a rendiség lebontása, az egyéni szabadságjogok megvalósítása és az ország függetlenségének kiharcolása volt, ám a részsikerek után kitört szabadságharc elbukott. Az európai nagyhatalmak elfojtották a függetlenségért folytatott küzdelmet, azonban a ’48-ban felébredt nemzeti öntudat tovább élt.

1848 törekvései maradandó értékeknek bizonyultak, ugyanis március 15-ét ma is a szabadság ünnepnapjaként tartjuk számon.

Az 1919-es „proletárforradalom” ezzel szemben internacionalista érdekeket szolgált. A Tanácsköztársaság vezetői erőszakos eszközökkel láttak neki a marxista ideológia alapján a társadalom átalakításának, ám az egyenlőség eszméje helyett – mint minden bolsevik mozgalomnak – csak és kizárólag a hatalom megszerzése volt a célja. Erőszakos fellépésükkel véres és tragikus helyzetbe sodorták az I. világháború után a függetlenedés lehetősége előtt álló országot. A Tanácsköztársaság a nemzetközi elszigeteltség, a vezetők kegyetlenkedései és az értelmetlen terror mindennapivá válása miatt nem tudott kialakítani valós társadalmi támogatottságot, így szükségszerűen elbukott. Nemzetellenes célja a 48-asok szabadságvágyának öröksége alatt roskadozva morálisan is megroppant, képviselői így akkor is és ma is nemzetárulókként élnek kollektív emlékezetünkben.

A II. világháborút követően, a Szovjetunió hathatós segítségével erőszakosan kiépített kommunista diktatúra forradalmi jelentőségű átalakulás volt, bár forradalom helyett valójában államcsíny történt. A társadalom osztályalapú felosztása és a marxizmus szerinti felforgatása együtt járt az ország szuverenitásának elvesztésével.

Az 1956-ban kitört, ezúttal valóságos forradalom, a diktatúrával szembeni demokratikus igények mellett, sőt azokkal összekapcsolódva, nemzeti jelleget öltött.

A szabadságharc ugyan elbukott és az állampártot sem sikerült lerombolni, ám az ’56-os értékek, a nép szabadságvágya mindvégig kulturális búvópatakként csordogáltak a Kádár-rendszerben kiépített szocializmus felszíne alatt, majd a rendszerváltoztatás előtt felszínre törtek és alámosták a totalitárius diktatúra alapzatát.

Az 1989/90-es rendszerváltoztatás egy olyan sikeres alkotmányos forradalom volt, ami nagy társadalmi támogatottság mellett zajlott le, illetve a szovjet katonák kivonulása után a függetlenné válás lehetőségének perspektíváját villantotta fel. A „békés átmenet” kétségkívül történelmi siker volt, azonban számos hiányosságot hagyott maga után: a történelmi igazságtétel elmaradt, a szociális háló összeomlott, az életszínvonal tragikusan zuhanni kezdett, a posztkommunista politikai és kulturális elit pedig átmentette hatalmát, majd megszállta a kialakulóban lévő szabad piacot és monopolizálta a kulturális életteret.

A „csodák éve” azonban ma is ünnepre méltó része történelmi emlékezetünknek, ugyanis „1848 és 1849 szabadságharc volt a nemzeti függetlenségért, mint ahogy 1956 is. Ez az a tradíció, aminek a következő lépése történt meg 1989–90-ben” (Schmidt Mária).

Permanens baloldali forradalmak

A rendszerváltoztatás utáni Magyarország egy olyan Európába integrálódott, ami szintén változáson ment keresztül. A Szovjetunió és a Vasfüggöny mögötti „keleti blokk” felbomlásával Nyugat-Európa is forradalmi módon alakult át. Szellemiségéből – az antikommunizmus elvesztésével – számos, a baloldal internacionalista politikájával szemben támasztott morális fenntartás megszűnt. A nemzetközi baloldali mozgalmak, felvállalva a liberális ügyeket, egyre nyíltabban hirdették az egyenlőségért folytatott végtelen forradalmi helyességét. A nyugati civilizáció, a kommunizmus bukásával együtt, elvesztette morális távolságtartását az erőszakos és természetellenes egyenlőségre törekvő forradalmisággal szemben.

Az egyenlőségre (ma már egyformaságra) való erőszakos törekvés ez idő szerint is minden neomarxista és általánosan vett progresszív ideológia alapja.

A politikai baloldal ma ismét forradalmi hangulatban próbálja tartani az európai és észak-amerikai társadalmakat, így a progresszió jegyében bővíti az egyenlőség listáját ott és abban az esetben is, amikor az az emberi természettel ellentétes. A baloldal felismerte, hogy a válságok ideálisabb lehetőséget biztosítanak a „haladásra”, hisz a „régi” társadalmi viszonyok lebontása nyit utat az egyenlőség megteremtéséhez, így az arra készteti őket, hogy ha nincs krízis, akkor kreáljanak egyet. Ha nincs osztályharc (hisz osztályok sincsennek már), akkor konstruáljanak valami hasonló elnyomó–elnyomott-képletű szembenállást a társadalomban eltérő helyzetű, kulturálisan különböző, szexuális orientációjában vagy bőrszínében eltérő csoportok között. Így születnek meg olyan mesterséges identitású, „elnyomott” csoportok, amelyek egyenlőségéért folytatott végtelen küzdelem révén tartja fenn hatalmi status quo-ját a baloldal.

Miközben a nyugati kultúráért folyó identitásküzdelem mozgatja Európa történelmét, a 21. század első évtizedeiben „színes forradalmak” tucatjai robbantak ki Közép- és Kelet-Európában, amelyek céljai (demokratizálódás, a „nyílt társadalom” létrehozása, az emberi jogok védelme) mögött transznacionális politikai csoportok politikai érdekei és nyugati nagyhatalmak gazdasági befolyásszerzése rajzolódtak ki. A „színes forradalmak” eszközei között egyaránt megtalálható a nemzetközi médiakampány, a gazdasági nyomásgyakorlás és a titkosszolgálatok bevetése, de akár a katonai fenyegetés alkalmazása is. A hasonló forgatókönyv alapján zajló „copy-paste forradalmak” zavaros eseménysorozataiból olyan új kormányzatok kerülnek hatalomra, melyeknek szereplői a Soros-hálózathoz kötődnek, vagy az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és katonai érdekeit szolgálják.

Fülkeforradalom: a posztkommunizmus lebontása

A magyar rendszerváltoztatást egy átmeneti, posztkommunista korszak (1990–2010) követte. A progresszió elvárása meghatározó maradt, az egykori kommunista nómenklatúra megtartotta hatalmi pozícióit, ahogy az utódpárt is sikeresen kapcsolódott be a plurális demokrácia politikai küzdelmeibe. Az Antall–Boros-kormány volt az egyedüli, mely a térségben kitöltötte a tejes ciklusát és amely képes volt olyan stabil alkotmányos alapokat lefektetni, amelyeken a hatalomba visszatérő posztkommunisták sem tudtak változtatni 1994-ben. Az átmeneti időszak posztkommunista szellemisége azonban szintén olyan stabilnak bizonyult, hogy az első Orbán-kormány (1998–2002) polgári törekvései sem tudták megbontani azt.

A baloldal progresszivitása – a reformmarxizmustól a nyugatias szocializmuson át a szociáldemokrácia
„harmadik útjáig” – meghatározó politikai jelenség volt, amely megelőzte, de túl is élte, sőt el is térítette a rendszerváltoztatás folyamatát. A posztkommunista baloldal politikai értelemben egyesült a szintén progresszív, egykori „demokratikus ellenzék” liberális csoportjával (Demokratikus Charta), majd kormányra került (MSZP–SZDSZ kormányok). Így két évtizeden át határozta meg a politikai gondolkodás dimenzióit, fenntartva ezzel a posztkommunizmust, mint véglegesíteni szándékozott átmeneti időszakot.

A Fidesz–KDNP 2010-es első kétharmados győzelme egybeesett a posztkommunizmus progressziójának válságával, megszűnt a progresszív kontinuitás, így lehetőséggé vált az a „konzervatív fordulat” (Lánczi András), ami nem „őrzött” meg semmit a közelmúltból, végleg szakított a posztkommunista szellemiségű két évtizeddel és befejezte a rendszerváltoztatást, azaz lebontotta a posztkommunista struktúrákat.

A békés forradalomhoz építkezés szükséges, ennek megfelelően a második Orbán-kormány (2010–2014) egy új alkotmányos rendszer felépítésével bontotta le végleg a posztkommunizmust.

A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával a posztkommunista ideológiai szembenállást felváltotta a nemzeti ügyeket szem előtt tartó kormányzás, az új Alaptörvény pedig tartalmában és szimbolikus módon is lezárta a posztkommunista korszakot és megteremtette egy nemzeti, a keresztény kultúrára alapozott korszak lehetőségét.

A negyedik Orbán-kormány (2018-tól kezdve) idejére a rendszerváltoztatás folyamata, mint alkotmányos, politikai és társadalmi forradalom lezárult, a posztkommunizmus véget ért. A nemzeti konzervatív oldal további építkezése (családtámogatás, nemzeti kultúra megerősítése, határon túli magyarokkal való összekapcsolódás szorosabbá tétele) előtt ma az európai baloldal által hazánkba (is) importált erőszakos, a társadalmi rendet felforgató ideológiai nyomásgyakorlás akadálya tornyosul. A képlet egyszerűvé vált: a nemzeti jobboldal, miután (és miközben) alkotmányos forradalmi úton lebontotta a posztkommunizmust, a baloldalon egységesülő, nemzetközi támogatottsággal bíró politikai képződménnyel került szembe, ami már nem a múltból hozott előnyökkel, hanem a külföldről kapott szellemi és anyagi támogatásokkal vívja politikai csatáját.

1848 mérlege 2021-ben

Az 1848-ban megfogalmazott erkölcsi parancs, vagyis a generációkon átívelő szabadságvágy, benne a nemzeti függetlenség követelésével, ma is iránytűként szolgál, amikor a velünk élő forradalmakat vívjuk. Ahogy a változások és a forradalmi törekvések „morális többletét”, úgy az új állapotok létrejöttének helyességét is az ország függetlenségének és szuverenitásának megőrzése igazolja.

Cikkajánló


[pt_view id="574d475nxz"]