A családokat sújtaná a brüsszeli zöldadó

  •  
  •  

A klímaváltozás kérdése és annak kezelése mára az egyik legaktuálisabb témává vált a világ vezetőinek körében. A problémával kapcsolatban több megoldási javaslat is született, ezek közül a legtöbb azonban a nagyvállalatok helyett a családokkal fizettetné meg a klímaváltozás elleni harc árát. Jó példa erre az Európai Unióban egyre nagyobb hangsúllyal bíró karbonadó bevezetésének kérdése, ami a tagállamokban többmillió háztartás energiaszámláinak megemelkedését eredményezné. Ezzel párhuzamosan tagállami szinten is egyre több zöldbaloldali párt programjában jelenik meg valamilyen formában a leginkább családokat sújtó zöldadó terve, ami az egyes országok eladósítása mellett komoly munkanélküliséget is eredményezne. 

A XXI. Század Intézet elemzése a zöldbaloldal látszatcselekvései, valamint a konzervatív és az „újhullámos” baloldali zöldpolitika közti különbségek bemutatása után ezúttal a karbonadó kérdését, valamint annak következményeit vizsgálja.

Az átlagemberek fizetnének a nagyvállalatok helyett

A karbonadó kérdése már több évtizede központi témának számít a klímaváltozás hatásainak csökkentését szolgáló intézkedések terén. Az elgondolás lényege, hogy minden fosszilis tüzelőanyag olyan arányban kerülne megadóztatásra, mint amennyi széndioxid az adott anyag eltüzelésekor a levegőbe kerül, így ösztönözve az egyes gazdaságokat és vállalatokat arra, hogy csökkentsék a károsanyagkibocsátásukat.

Az adónem bevezetése már az 1970-es években is felmerült, azóta pedig a kérdés rendre megjelenik a klímavédelemmel kapcsolatos konferenciákon és a közbeszédben is. Az OECD például már 1997-ben kiadott egy, az üvegházhatású gázok csökkentésének és többek között a karbonadó bevezetésének lehetőségeivel foglalkozó tanulmányt, legutóbb pedig a 2015-ben megtartott párizsi klímakonferenciát követően vált egyre aktuálisabbá a kérdés. A résztvevők által elfogadott egyezmény értelmében a felek vállalták, hogy a Föld légkörének felmelegedését igyekeznek 1,5 Celsius fok alatt tartani a következő évtizedekben. Több baloldali párt szerint ennek egyik leghatékonyabb módja a karbonadó valamilyen formájának egységes bevezetése lenne, amivel kapcsolatosan az elmúlt években többféle megoldási javaslat is született.

Ezzel összhangban került kidolgozásra az Európai Unió „klímavédelmi” csomagja, aminek célja az uniós országok karbonsemlegességének elérése 2050-re, amit tagállamoknak és a vállalatoknak történő CO2 kvóták megszabásával szeretnének elérni a brüsszeli elit tagjai. Az Európai Bizottság által nemrég bemutatott Fit for 55 klímavédelmi javaslatcsomag az ipari szereplők megadóztatásán és a karbonvámon túl azonban a kibocsátáskereskedelmi rendszert a lakossági közlekedésre és a lakóépületekre is kiterjesztené, ami a magánháztartásokra is jelentős plusz költségeket róna. A német fogyasztóvédők számításai szerint például egy négytagú családnak átszámolva mindez körülbelül 160 ezer forint többletkiadást jelentene évente, ami leginkább az alacsonyabb jövedelmű háztartásokat viselné meg.

A Bizottság emellett a klímaváltozás elleni harc jegyében 2023-tól a repülőgép-üzemanyagokra is különadót vetne ki, jelentősen hozzájárulva ezzel a fapados légitársaságok által nyújtott szolgáltatások áremelkedéséhez. Az úgynevezett kerozinadó bevezetése azonban a személyszállító repülőgépeken túl sem a magán, sem pedig a teherszállító repülőgépekre nem vonatkozna, az adóterhek tehát leginkább az átlagembereket érintenék. Mindezt azért is fontos megjegyeznünk, mert egy pár hónapja publikált kutatás szerint a magánrepülőgépek egy főre eső szennyezése körülbelül tízszer nagyobb, mint az utasszállító repülőgépeké. A tanulmány emellett arra is rámutatott, hogy a társadalom mindössze 1 százalékét kitevő szupergazdag elit felelős a globális légiközlekedés károsanyag kibocsátásának mintegy 50 százalékáért, ami szintén támadhatóvá teszi a bizottsági javaslatot.

Mindebből jól látszik, hogy az Európai Bizottság által benyújtott javaslatcsomag leginkább a tagállamok állampolgárainak megadóztatásával járna.

Míg a szennyezésért leginkább felelős nagyvállalatok – amiknek jelenleg is körülbelül 12 ezer lobbistája található Brüsszelben – továbbra is szinte büntetlenül, csupán minimális veszteségek mellett folytathatnák környezetszennyező tevékenységeiket a jövőben.

Több sebből vérző javaslatcsomag

Az Európai Bizottság által benyújtott javaslatcsomag körül ráadásul több olyan probléma is felmerül, amelyeknek kezelése elengedhetetlen a kérdés hosszútávú és tartós megoldása érdekében.

Ezek közül a legfontosabb a bevezetni kívánt adó mértéke, amelyről már így is megoszlanak a vélemények. Az elmúlt évtizedekben több ország is bevezette a karbonadó valamilyen formáját, ez azonban nem járt kézzelfogható eredménnyel. 2018 áprilisában például a világ mintegy 45 országában volt valamilyen karbon árazás, ez azonban mindössze a globális CO2 kibocsátás körülbelül 15%-át tudta lefedni. Ráadásul az adó mértéke csupán Svédországban érte el az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC) által javasolt, 130 USD/tonna minimumszintet, – ami szükséges a párizsi klímaegyezmény vállalásainak betartásához – míg az olyan szennyezőknél, mint Kína, Mexikó vagy épp Ukrajna, az összeg a 10 USD/tonna értéket sem érte el, mivel az túl nagy többletterhet rótt volna az adott ország háztartásaira.

Az IPCC által javasolt adóemelés azonban Magyarországon is komoly következményekkel járna, ami egy körülbelül 20 százalékos benzináremelkedést, mintegy 45 százalékos lakossági áramáremelkedést és közel háromszoros gázáremelkedést eredményezne a következő évtizedben. Egy ilyen mértékű adóemelés ráadásul az egyes tagállamok, valamint az azok társadalmi rétegei közti törésvonalak elmélyítését is előidézheti, ami uniós szinten is komoly problémát okozhat a jövőben. Nem meglepő tehát, hogy a május végén megtartott állam- és kormányfők találkozóján Orbán Viktor is leszögezte, hogy a klímaváltozás elleni harc árát a legnagyobb széndioxid kibocsátó vállalatoknak, és nem az átlagembereknek kell megfizetniük.

Fontos azonban, hogy globális, egységes fellépés híján, egy túlzott adóemelés esetén a nagyvállalatok is könnyen kibújhatnak kötelezettségeik alól. A szigorú szabályozások és tiltások miatt ugyanis a termelést végző multinacionális cégek amellett, hogy a fogyasztókra terhelnék a rájuk kiszabott adó nagy részét, olyan „szennyezőparadicsom” országokba vándorolhatnának, ahol a termelést olcsóbban tudják kivitelezni, valamint szigorú környezetvédelmi normáknak sem kell megfelelniük.

Látható tehát, hogy a bizottság által benyújtott, több sebből vérző klímacsomag koránt sem képes a problémák valódi kezelésére.

Amellett ugyanis, hogy elengedhetetlen lenne a tagállamok lakosságait terhelő adók mérséklése, a nagyvállalatok globális szintű, szigorúbb ellenőrzése és szabályozása is szükséges.

A baloldali logika: fizessenek az emberek

A zöldbaloldal saját céljait szolgáló, politikailag jól eladható látszatcselekvései azonban nem csak uniós, hanem tagállami szinten is tetten érhetőek, amiket rendre a különböző mértékű adóemelések jellemeznek.

Jó példa erre, hogy az idén májusban megrendezett, Petersbergi Klímadialógus (PCD) nevű konferenciasorozaton az egyre inkább balra tolódó német Kereszténydemokrata Unió (CDU) korábbi elnöke, Angela Merkel is hangsúlyozta, hogy szükséges a szén-dioxid-kibocsátás piaci alapú és globális beárazása, amit például a háztartások lakásainak fűtésére is ki kell terjeszteni. Ezzel párhuzamosan a szeptemberi német választások egyik legnagyobb esélyeseként számontartott Szövetség ’90/Zöldek (Bündnis 90/Die Grünen) programterve szerint a zöldbaloldali párt a korábbi 55 százalékról 70 százalékra emelné a 2030-ra meghatározott emissziós célokat, amit egy új karbonadó bevezetésével érnének el. A párt emellett a rezsiköltségek árát is jelentősen megemelné, ami mellé CO2-kibocsátási adót vezetnének be, ráadásul a legmagasabb, 45 százalékos adókulcsot a középosztály tagjaira is kiterjesztenék. Miután az elmúlt tíz évben már így is duplájára emelkedett a villamosenergia kilowattóránkénti átlagára Németországban, – amit a németek évek óta „második bérleti díjként” emlegetnek – ezért a CO2-kibocsátási adó bevezetése újabb jelentős terheket róna a családokra.

Azt, hogy a Zöldek terve mennyire elrugaszkodott a realitásoktól, az is jól példázza, hogy az ország gazdaságának teljes szociális-ökológiai transzformációjára körülbelül 500 milliárd eurót kívánnak költeni a következő években. Mindez azonban csak jelentős mennyiségű kölcsönök felvételével lenne lehetséges, ami az ország nagymértékű eladósodottságát eredményezné. Az adóemelésen és eladósításon túl ráadásul a Zöldek terve jelentős munkanélküliséget is eredményezne, hiszen a gépjárművek előállítása során alkalmazott erőltetett automatizáció következtében körülbelül 400 ezer munkahely szűnne meg a következő évtizedben.

A baloldali pártok azonban nemcsak Németországban, hanem a világ más országaiban is az átlagemberekkel fizettetnék meg a klímaváltozás árát. Jó példa erre az Amerikai Egyesült Államokban évek óta napirenden lévő, a Demokrata Párt progresszív szárnya által propagált Green New Deal jogszabály-tervezet, amelynek finanszírozása többezer dolláros adóemeléssel járna a háztartások számára a következő évtizedben, vagy épp a Franciaországban 2018-ban, Emmanuel Macron által bevezetni kívánt üzemanyagra kivetett újabb adó terve, amit végül csak a hónapokon át tartó „sárgamellényes” tüntetések tudtak megakadályozni.

Az egyre inkább globális, adóemeléseket szorgalmazó tendencia ugyanakkor a magyarországi (zöld)baloldal politikáját is jellemzi.

Erre legutóbb Karácsony Gergely, budapesti főpolgármester bejelentése szolgált jó példaként, ami szerint a következő években kitiltásra kerülnének Budapestről a 2009 előtt gyártott dízel autók. Az előzetes becslések szerint az esetleges tiltás körülbelül félmillió autóst érintene, amit leginkább a szerényebb jövedelmű, régebbi dízelautóval rendelkező családoknál eredményezne jelentős többletkiadást. A baloldali miniszterelnökjelölt erőfeszítései remekül illeszkednek abba a Nyugat-Európában már elterjedt tendenciába, miszerint a zöldbaloldal pártjainak kampányígéretei között rendre hangsúlyos szerepet kapnak az ehhez hasonló, átlagembereket hátrányosan érintő intézkedések, miközben például a legalább tízszer nagyobb károsanyag kibocsátással rendelkező luxus tengerjáró hajók korlátozása, vagy épp megadóztatása egyáltalán fel sem merül.

Konklúzió

Európában konszenzus van afelől, hogy a klímaváltozás egy mindannyiunkat érintő, sürgős megoldást igénylő kérdés, amelynek kezelésében mindenkinek részt kell vállalnia. Ez magával vonja azt is, hogy az uniós klímacsomaggal alapvetően nem az a baj, hogy az embereknek is ki kell venniük a részüket valamilyen módon a harcból, hanem az, hogy a csomag a szennyezésért felelős nagyvállalatok és a globális elit helyett szinte csak az átlagemberekkel fizettetné meg ennek árát. Ezáltal a probléma gyökerének kezelése helyett olyan zöldbaloldali látszatcselekvéseket ültet át a gyakorlatba Brüsszel, amelyek kommunikációs szinten jól eladhatók, ám a kitűzött célok eléréséhez nem járulnak hozzá.

Biró András – Matyi Tamás