Az orosz-ukrán háború új világrendet szül

WP Post Author

Az Ukrajna elleni orosz támadást az új világrend kialakítása irányába tett első lépésnek is tekinthetjük. Az elmúlt évek tapasztalati rávilágítottak arra, hogy az Egyesült Államok által vezetett liberális világrend, vagyis az amerikai hegemónia unipoláris pillanata elillant, és a nagyhatalmak kendőzetlenebb konfrontációjának korszaka következhet be.  Az elviekben a nemzetközi jog szupremáciáján alapuló, 1989 utáni globalista–neoliberális rend eróziója felgyorsulni látszik. Az erőpolitikán és nagyhatalmi érdekeken alapuló új kor beköszöntésével okkal beszélhetünk egy „világrend nélküli világ” (Schmidt Mária) beköszöntéről. Majd pedig egy új világrend kiépülésével.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatójának hosszabb nemzetközi–geopolitikai elemzését, amely a Hidegháborús elméletek alkonya címmel a Látószög blogon jelent meg, rövidítve és szerkesztve közöljük.

Vége a történelem végének

A nemzetközi kapcsolatok önálló tudományként a 20. század elején jött létre, ami az azóta eltelt évtizedekben rendre a hatalom és világrend változásait igyekezett megmagyarázni. A tudományág különböző elméleteket termelt ki magából, amelyek azonban társadalomtudományi természetükből fakadóan nem tudtak kizárólagos jellegre szert tenni s ezáltal a mai napig egymás mellett párhuzamosan léteznek. A különböző iskolák által képviselt hangsúlyok a nemzetközi rend változásával összhangban mozogtak az évtizedek során, azonban az elméletek összességéből kialakult egy olyan status quo, amely a mostani orosz–ukrán háború tükrében megkérdőjeleződni látszik.

A nemzetközi rendszert alakító aktorok érdekeinek, mozgásterének és adott esetben túlélésének viszonyrendszerét jó fél évszázadon keresztül olyan doktrínák szorították keretek közé, mint a nukleáris elrettentés, a kölcsönös megsemmisítés és az interdependencia elve vagy a szupranacionális nemzetközi szervezetek befolyásába vetett hit. Javarészt ezen doktrínák tántorították el a nukleáris- és atomfegyverekkel rendelkező nagyhatalmakat az agresszív, konvencionális jellegű háborúk indításának lehetőségétől. Ezek az elméletek, mint oly’ sok minden más a nemzetközi elméletben és gyakorlatban, az I. világháborút követő „rendezés” idejére megy vissza. Az 1919–23 között megszilárduló új világrendben az I. világháborús pusztításra adott válaszként született meg az idealizmus, ami a liberális politikai elvek kiterjesztését jelölte meg célként a nemzetközi rendszerben is.

E liberális konszenzus 1989/91 után a Szovjetunió összeomlásával és az Egyesült Államok hidegháborús győzelmével együtt járó „unipoláris pillanat” (Charles Krauhammer) kezdetével, valamint Kínának a nemzetközi kereskedelembe való egyre gyorsuló integrációjával erősödött meg. Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című 1992-es könyvét szinte már közhely kritika tárgyává tenni, ám a mű kellően szemlélteti a liberális világrend ekkori elbizakodottságát. Oroszország Ukrajna elleni támadása azonban éppen azt bizonyítja, hogy a One World-teória keretében a piac korlátlan érvényesülése és a liberális demokráciák akadálytalan elterjedése, vagyis a nyugati civilizáció modelljének globális elterjedése vereséget szenvedett. Békés Márton szavaival élve „véget ért a történelem vége”.

Miután Kína, India, Pakisztán, Irán és gyakorlatilag az egész arab világ nem ítélte el nyíltan az orosz támadást, ez akár az amerikai szuperhatalom hegemóniájának nyílt megkérdőjelezésének is tekinthető. Civilizációs megfontolások alapján többé nem elképzelhetetlen az, hogy bizonyos államok elkezdenek tömbösödni a Nyugat által diktált nemzetközi rend ellenében.

Úgy tűnik, hogy egy többpólusú világrend kezd megszilárdulni az orosz–ukrán háború árnyékában.

A „kölcsönös egymásra utaltság” elvének bukása

A Krím 2014-es annektálása óta – köszönhetően a nyugati médiumoknak – folyamatosan Damoklész kardjaként lebegett fejünk felett egy Ukrajna elleni orosz invázió. Azonban az, hogy Putyin valóban rászánta magát a támadásra, a legtöbb szakértőt is meglepetésként érte, hiszen – a liberális elméletek szerint – az orosz elnök ezen döntése felrúgja a kölcsönös gazdasági egymásrautaltság doktrínáját. Márpedig üzletelni mindenkinek érdekében áll, a Nyugat pedig a krími válság óta egyértelművé tette, hogy milyen ára lesz Putyin esetleges normaszegésének. Az orosz elnök tehát – valószínűsíthető költséghaszon elemzés alapján – úgy indította meg a háborút, hogy számolt az Oroszország gazdaságát béklyóba kötő szankciók sokaságával. 

A háború megindítása után a nyugati világ rendkívül súlyos szankciókat vetett ki az orosz oligarchák, a legnagyobb bankok, sőt személyesen Putyin ellen is, aminek hatására az orosz rubel eddigi értékének több mint egyharmadát elveszítette és egyes – egyelőre meg nem erősített – hírek szerint az orosz államcsőd sem elképzelhetetlen. A szankciók legdrasztikusabb pontja kétségkívül az, hogy hét orosz bankot is kizárt az Európai Unió a SWIFT elektronikus bankközi üzenetküldő rendszerből. Mindezen intézkedések nyíltan azt a célt szolgálják, hogy békekötésre kényszerítsék az orosz elnököt, ám hiába hirdet ki a Nyugat szinte naponta újabb szankciókat az orosz gazdaság ellen, Putyin nem hajlandó befejezni a háborút, egészen addig, amíg nem éri el hadicélját, ami a legfrissebb verzió szerint Ukrajna demilitarizációjának és semleges státuszának kikényszerítése.

Az Oroszország ellen bevezetett szankciók azonban kétségtelenül az Európai Uniót is tovább fogják gyengíteni, ami a szervezet mozgásterének csökkenését vonhatja magával. Az európai kontinens továbbra is rendkívüli mértékben kiszolgáltatott az Oroszországból érkező importnak (többek között a gáz, a kőolaj, a gabona és a műtrágya tekintetében), így a világpiaci árak növekedése súlyos gazdasági nehézségeket fog okozni az eleve nehéz helyzetben lévő, koronavírus-válság miatt megviselt európai piacokon.

Az EU is saját gazdasági érdekeivel ellentétesen, saját prosperitását veszélyeztetve lép fel Oroszország ellen.

Mindez pedig igencsak ellentmond a liberálisok által vallott interdependencia konfliktuscsökkentő elvének.

Ami pedig a nemzetközi szervezetek szerepét illeti: a NATO puszta létezése – és Ukrajnának tett ígéretei – nem rettentették el az orosz elnököt attól, hogy nyílt fegyveres lépésre szánja el magát, míg az ENSZ Biztonsági Tanácsa a hidegháború éveihez hasonlóan teljesen diszfunkcionálissá vált a vétó intézménye miatt. Miután bármilyen kötelező érvényű döntéshozatalhoz a BT-ben helyet foglaló összes nagyhatalomnak (USA, Egyesült Királyság, Franciaország, Kína és Oroszország) egyhangúlag egyet kell értenie, emiatt a szervezet megbénult a jelenlegi konfliktus során. Nyilvánvaló módon Oroszország nem fogja elítélni saját akcióját Ukrajna ellen, ám ami még érdekesebb, hogy a február 26-án tartott, orosz inváziót elítélni célzó BT-szavazás során Kína is tartózkodott.

Az államok visszatérése

A ’70-es évek elején bekövetkező, amerikai–szovjet szuperhatalmak közötti enyhülés (détente) folyamata felülértékelte a nemállami szereplők tevékenységét, amelyek az államközi kapcsolatok mellett elkezdték befolyásolni az emberek életét. Ebből fakadóan megjelentek a pluralizmus képviselői, akik az ún. pókháló-modellt hirdették, aminek lényege, hogy az államok mellett a ne-kormányzati szervezetek (NGO) és az egyének is többszálon kötődnek egymáshoz, ez pedig magával hozza a kormányzati dimenzió leértékelődését. Azonban az Oroszország ellen foganatosított szankciók napjainkban éppen azt mutatják, hogy „Putyin oligarchái” mellett mindenféle vállalkozások, és az átlagemberek is a saját jólétükkel fizetnek az orosz elnök döntése miatt. Gyakorlatilag kollektíven az orosz népnek kell megfizetnie a szankciók árát, amiért kormányzata a háború mellett döntött. Tehát továbbra is az államok a legfőbb alakítói a nemzetközi kapcsolatoknak. Sőt: Oroszország Ukrajna elleni támadása esetén láthatjuk, hogy egy állam valamilyen okból kifolyólag képes megkockáztatni a nemzetközi rend felbolygatását egy olyan szuverén állam megtámadásával, amely 2014 óta proxy-háborús ütközőzónaként szolgált közte és az Egyesült Államok között.

A háború mint válasz, elfogadhatatlan, ám egy nukleáris szuperhatalom frusztrációját meg kellett volna érteni, és az oroszok által kijelölt „vörös vonalak” tiszteletben tartására kellett volna törekednie a Nyugatnak – mondja több szakértő is. Az amerikai külpolitikai gondolkodás meghatározó alakjai közül többek között George F. Kennan, Henry Kissinger és John J. Mearsheimer is alapelvént fogalmazták meg, hogy az Egyesült Államoknak legfőbb stratégiai érdeke, hogy éket verjen Oroszország és Kína közé.

Az Oroszország elszigetelésére tett kísérlet éppenséggel ellentétes hatást ér el, s úgy tűnik, hogy végérvényesen Kína karjaiba löki Oroszországot.

A jelenlegi orosz–ukrán háború tükrében okkal állíthatjuk, hogy az erőegyensúly felborulása közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy az Oroszországi Föderáció katonai agresszióra szánta el magát. Bármiféle moralizálás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Szovjetunió 1991 végi felbomlása után Oroszország biztonságérzetét jelentősen csökkentette a NATO keleti terjeszkedése. Ráadásul a Mihail Gorbacsovnak tett nyugati „egy lépést sem keletre” ígéreteket sem lehet légből kapottnak tekinteni, amit bizonyít, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Archívum nyilvánosságra hozott olyan dokumentumokat, amelyek alátámasztják, hogy az utolsó szovjet főtitkár valóban kapott ilyen ígéreteket, igaz, szóban. Miután írásos megállapodás nem született az ígéretről, a NATO folyamatosan terjeszkedett az orosz magterületek felé a közép- és kelet-európai, valamint baltikumi államok felvételével. Az Egyesült Államok dominálta Észak-atlanti Szerződés Szervezete azonban nem elégedett meg befolyási övezetének jelentős kiterjesztésével és 2008-ban Bukarestben meglehetősen felelőtlen ígéretet tett Ukrajna és Grúzia euroatlanti csatlakozásának támogatására. Moszkva számára ez jelentette a vörös vonalat, hiszen mindkét ország évszázadokon keresztül a cári orosz birodalom határvidéki része volt. A Wikileaks által közzétett belső dokumentumok szerint George W. Bush Ukrajnának tett NATO-csatlakozási ígérete kapcsán Oroszország rögvest figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy egy ilyen jellegű katonai fenyegetést nem fognak eltűrni.

A liberálisok elfelejtették, hogy a globalizáció és interdependecia ellenére az erőegyensúly politikája nem szűnt meg, és ennek felborítása vezetett Oroszország Ukrajna elleni agressziójához. Hasonló véleményt fogalmaz meg az offenzív realista iskola élő szaktekintélye, az imént említett John J. Mearsheimer is, aki a kezdetektől fogva súlyos hibának tartotta Ukrajna integrálását a nyugati világba. Mearsheimer 2014 óta rendszeresen hangot adott azon véleményének, hogy Ukrajna soha nem volt stratégiai fontosságú az Egyesült Államoknak és ezért már az országban kirobbantott „színes forradalmat” (Majdan) is fölösleges, mindössze Oroszországot provokáló akciónak tartotta.

A normaszegés lesz az új norma?

A kétezres évek elején egy röpke pillanatig szinte úgy is tűnhetett, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolata soha nem látott csúcspontra emelkedett, ami nagyban volt köszönhető Vlagyimir Putyinnak. Az amerikai–orosz gazdasági, politikai és biztonságpolitikai (!) kapcsolatok minden korábbinál szorosabbá váltak, ám hamarosan kölcsönös bizalmatlanság lett úrrá mindkét félen. A Nyugatot aggodalommal töltötte el Putyin erősödése, míg a Kreml gyanakvása egyre erősödött a nyugati hatalmak ténykedése kapcsán. A kétezres évek közepétől kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a két nagyhatalom képtelen békében élni egymás mellett, ami a konfliktus folyamatos eszkalációjával járt együtt. Ennek fényében már látható, hogy Bush ezen tévedése (is) katasztrofális következményekkel járt, hiszen a kölcsönös elrettentés korszaka nem ért véget, helyette viszont sikerült felmondani egy rendkívül fontos nemzetközi egyezményt. Bár azt is hozzá kell fűzni, hogy noha a nemzetközi jog természetesen nem szentírás, ám stratégiai értelemben mégis szabályozza az államok viselkedését. A nagyhatalmak önös érdekeik képviselete közben azonban megfeledkeznek arról, hogy cselekedeteik által a nemzetközi jog ereje (és a belé vetett hit) is leértékelődik.

A nemzetközi jog leértékelődése akár azt is magával vonhatja, hogy a nukleáris fegyverek terjedésének meggátolását célzó egyezmények betartására sem fognak törekedni az államok. Hiába létezik egy sor nemzetközi kötőerővel bíró egyezmény, kezdve az 1963-as részleges atomcsend egyezménytől (Partial Test Ben Treaty, PTBT) az 1968-as atomsorompó egyezményen (Non-proliferation Treaty, NPT) át egészen az 1996-os teljes körű atomcsend egyezményig (Comprehensive Nuclear-Test-Ban-Treaty, CTBT), a nagyhatalmak általi normaszegések gyengítik az ezekbe vetett hitet. Ráadásul az atomfegyverekkel rendelkező államok nem minden esetben tagjai ezeknek az egyezményeknek, vagy ratifikációjuk hiányában kötelezettségük sem keletkezik. Franciaország például nem írta alá a PTBT egyezményt, Kína sem a PTBT-t, sem a CTBT-t, az Egyesült Államok és Észak-Korea a CTBT-egyezményt nem fogadta el, míg India, Izrael és Pakisztán nem tagjai sem az NPT-nek, sem a CTBT-nek.

A hidegháború kezdete óta a kölcsönös megsemmisítés doktrínája elviekben szavatolta, hogy a nukleáris elrettentő képességgel rendelkező nagyhatalmak nem vetnek be ilyen jellegű tömegpusztító fegyvereket egymás ellen, hiszen az a világunk elpusztulásával járna. Miután Vlagyimir Putyin utasítást adott az orosz nukleáris erők „különleges” készültségbe való helyezésére, ezt a lépést Jens Stoltenberg NATO-főtitkár „felelőtlen, és agresszív cselekedetnek” minősítette, míg az ENSZ szóvivője szerint „egy európai atomháború gondolata felfoghatatlan lenne”. Putyin célja ezzel – valószínűsíthetően – a Nyugat elrettentése volt bármiféle ukrajnai szerepvállalástól, ám önmagában a bejelentés is furcsának hat, hiszen a nukleáris fegyverek elrettentő ereje éppen védekező jellegű mivoltukból akad. Tehát nem lehet egy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező államot megtámadni anélkül, hogy a nukleáris ellencsapás lehetőségével ne számolnánk. Igencsak aggasztó fejlemény volna, ha az elrettentő fegyverekkel rendelkező államok a nukleáris apokalipszist belengetve akarnák kikényszeríteni követeléseiket.

Úgy tűnik, hogy az orosz–ukrán háború új igazodási pontot jelölt ki.

A nemzetközi rendszer működését megmagyarázni igyekvő elméletek és a 20. évszázad során kialakult világrend sarokpontjait kijelölő doktrínák megkérdőjeleződtek. A jelenlegi konfliktus valószínűsíthetően felgyorsítja a nemzetközi rendszer erózióját. Ennyit tudunk most.

A Hidegháborús elmélete alkonya című írás teljes terjedelmében a Látószög blogon olvasható.