Békés Márton: geopolitikai feszültséget importál az ellenzék

  •  
  •  

A Biden-adminisztráció nemzetközi feszültségkeltése, ennek nyomán a közvetlen lekötelezettjének számító Ukrajna háborús készülődése, valamint az unió föderációpárti erőinek támadásba lendülése fellelkesítették, vagy egyenesen feladattal látták el a hazai ellenzéket. Washington és Brüsszel offenzívájának árnyékában helyi klienseik szintén mozgolódnak, amelyre számos alkalmuk kínálkozik: a keleti vakcinák ellenzésétől kezdve az infrastrukturális, energetikai és felsőoktatási beruházások elutasításáig. Céljuk a geopolitikai konfliktusok Magyarországra importálása, ezzel pedig a zavarkeltés, a destabilizáció és a kormány cselekvőképességének akadályozása. A régi leninista stratégiát alkalmazzák, mely szerint „minél rosszabb, annál jobb”.

Globális restauráció

A 2010-es évek egyértelműen az 1989–91-ben létrejött, jobbhíján posztbipolárisnak (hidegháború utáninak) nevezett korszak lebomlását: integrációs kereteinek meglazulását, gazdasági erejének kimerülését és ideológiájának meggyengülését eredményezték. Hovatovább azzal kecsegtettek, hogy eljövend egy posztliberális korszak. Mindennek (kísérő)jelensége volt az európai szuverenista hullám, a Brexit megvalósulása, Donald Trump elnöki adminisztrációja, és előőrse az elmúlt évtizedben létrejött magyar politikai rendszer. Magyarország ma is egy új kor mintateremtőjeként lép fel.

2019-től kezdődően a globális Régi Rend válaszcsapásokkal reagált a nemzeti Új Erők feltörekvésére: az európai parlamenti választások végkimenetele patthelyzetet teremtett, az Európai Néppárt azóta is fék nélkül csúszik balra, átengedve az oly’ fontos politikai közepet a progresszív erőknek; a Trump-éra végeztével a 2017–20 között kiszorított „mélyállam” a felszínre került, sőt megszerezte a kormányzati hatalmat; a koronavírus-járvány kezelése viszont a 2020 előtt ismert neoliberális globalizáció-típus restaurációjára ugyanúgy lehetőséget ad (World Economic Forum: Great Reset. 2020), mint annak nemzeti korrekciójára és nagytérség-központú átszervezésére (Carl Schmitt: Völkerrechtliche Großraumordnung. 1941). Az állóháború kialakulása után tehát – a 2020-as évek legelejétől kezdve – folytatódik tovább a nyílt harc.

A szemünk előtt bontakozik ki egy „világrend nélkülivé vált világ” (Schmidt Mária), amelynek egyaránt oka az 1917-től egy teljes évszázadon keresztül, egészen 2017-ig érvényesülő American Century lezárulása, a deglobalizációs, reglobalizációs és ellenglobalizációs jelenségek egyszerre való érvényesülése és a nemzetközi kapcsolatokat illető új elmélet gyakorlatának, avagy egy új globális gyakorlat elméletének még-meg-nem-születése. Ha létezik a nemzetközi kapcsolatok posztmodern perspektívája, amelyből „ki van zárva a nagy elbeszélésekre való hivatkozás” (Jean-François Lyotard), akkor korunk globális látképe az.

Csak az bizonyos, hogy átmeneti korban élünk.

Tartalmával kapcsolatban találó a megállapítás, amely az elmúlt harminc év nemzetközi változásait így futtatja ki napjainkra: „A »történelem vége« helyett a korábbiaknál is élesebb geopolitikai küzdelem és egy új hidegháború időszaka következik.” A három nagyhatalom (Kína, Oroszország, USA) versengése kezd a hidegháború korából ismerős kétszereplős érték- és érdekellentétre egyszerűsödni, amelyhez több regionális középhatalom (India, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország) szól hozzá. A korábbi, negyedszázadon keresztül fennálló posztbipoláris világrend (1991–2017) amerikai hegemóniája és unilaterális cselekvése nem volt képes unipoláris nemzetközi rendszert létrehozni, és most darabjaira hullik szét. Egy felsejlő multipoláris berendezkedés azt jelentené, hogy a nemzetközi hatalom megosztása mellett a társadalmi modellek is sokszínűsödnének, a hozzájuk tartozó kormányzásfilozófiákkal együtt.

A 2010-es évek utolsó harmadát jellemző félkész, de nagyon perspektivikus Trump-doktrínát felváltotta a végleges, de igen szegényes Biden-diktátum. Ez három pontban foglalható össze, amelyek szellemtelensége szembeötlő: 1) a Trump-éra America First jelszóval meghirdetett szuverenista gyakorlatának visszacsinálása (visszalépés a WHO-ba, a Párizsi Klímaegyezmény szignálása), 2) a következményekkel nem járó szimbolikus ügyek felkarolása általi nemzetközi moralizálás (transzszexuális egészségügyi államtitkár kinevezése, Putyin „lelketlen gyilkosnak” nevezése, az örmény népirtás elismerése), 3) Kína és Oroszország amerikai megosztása, amely Nixon és Trump külügyi gyakorlatát egyaránt jellemezte (előbbi esetben Peking, utóbbiban Moszkva javára), helyett ügyetlenül a kettő azonos táborba terelése.

Noha a Biden-adminisztráció külügyi irányvonala egyelőre nem látszik többnek, mint a Clinton–Obama-féle erőpolitizálás, kiegészülve a „nemzetközi lelkiismeret” amerikai artikulációjának médiapolitizálásával (vagyis neokonzervativizmus neokonzervatívok nélkül), új vonások is felfedezhetők benne. Olyanok, amelyek ezúttal nem annyira a hivatalos állami, hanem a hivatásos nemállami szereplők tematikájába, napirendjébe és retorikájába illeszkednek. Ez utóbbiak az NGO-k, multinacionális vállalatok, Soros-aktivisták és lobbisták, szakértők világához tartoznak, amelyek eddig afféle mélyállamot képeztek a mélyállamon belül is.

Biden alatt az amerikai külügyi apparátus a nemkormányzati szervezetekre jellemző progresszió legújabb változatát képviseli, emez pedig állami erőforrásokra tesz szert általa.

A nevezettek tevékenységének köszönhető, hogy a demokratapárti State Departmentekre mindig is jellemző emberjogi napirend kiegészül a „jogállamiság” elvárásával, melynek kétes eredménye már látható is. Az új külügyminiszter, Anthony Blinken első dolga volt például emberijogi jelentést készíteni, elmarasztalva többek között Magyarországot, amelyet a Szenátus demokrata párti vezetője „harmadik világbeli autokráciának” nevezett, aztán a NATO Parlamenti Közgyűlése elhatározta a saját tagállamainak demokráciáit monitorozó központ felállítását, végül az első kínai–amerikai külügyminiszteri egyeztetések fulladtak botrányba, jórészt azért, mert Washington képviselői kínai belügyeket tettek szóvá (Hongkong, Tajvan, ujgurok). Mindez jóval többre serkentette Amerika ellenfeleit annál, minthogy kijelentsék: söprögessen csak a saját portáján; hiszen a tavaly nyári zavargássorozat és a Capitolium 2021. január 6-i ostromának kárörvendő felemlegetése az USA nemzetközi legitimációvesztésére és hazai konszenzushiányára egyaránt rávilágít.

Proxy-ellenzék

A kelet-ukrajnai krízis és a szíriai polgárháború, valamint a líbiai hatalmi harcok és a legutóbbi azeri–örmény konfliktus kapcsán kerültek szóba azok a helyettesítő erők, amelyeket a regionális/globális nagyhatalmak választanak maguknak, majd fegyvereznek fel, támogatnak anyagilag és logisztikailag s küldenek maguk helyett a csatába, afféle távolról irányított érdekkijárókként. A helyettesítőkön keresztül vívott háborúk (proxy war) mindegyikére jellemző, hogy a harctéren szolgálatot teljesítő fegyveresek valójában valamilyen környező középhatalom és/vagy a globális nagyhatalmak kesztyűbábjai. (A donyecki szeparatisták például Oroszország érdekeit képviselik, az ukrán kormányerők pedig Amerikáét, az Aszad-ellenes turkomán lázadók Törökország, a libanoni Hezbollah-fegyveresek viszont Irán kinyújtott karját jelentik.)

A Biden-adminisztráció hivatalba lépése látványos lökést adott az európai baloldali-liberális pártoknak – ennek laboratóriumi megvalósulásának éppen Magyarország tekinthető. Egyfelől, mert itt a demokrata adminisztrációk és a baloldali ellenzék korrelációja jelentős múltra tekint vissza (2013–14-es Goodfriend-misszió, kitiltási botrány, Obama 2016-os megnyilatkozása a Hóman-szobor kapcsán), másfelől, mert míg Ukrajnában Washington a kormánytámogatásban egészen a kabinetek személyi összeállításáig és Kijev háborús politikájának ösztönzéséig is hajlandó elmenni, addig Magyarországon (más nyugati országok külképviseleteivel együtt) újabban még az ellenzéki pártok taktikai megsegítésétől, sőt médiája finanszírozásától sem riad vissza.

A magyarországi ellenzék transzatlanti állami és nemállami aktorok proxy-pártjaiból áll.

Együttműködésre kész szervezetek és szereplők márpedig szép számmal akadnak: valakik komoly nemzetközi NGO-karrierrel rendelkeznek (Jávor Benedek, Szabó Tímea), mások születési helyük, tanulmányaik és ösztöndíjaik révén kötődnek ezer szállal külföldi kapcsolatrendszerekhez, akár szolgálatokhoz (Momentum-káderek), egyesek pedig angol nyelvtudás híján is olyan nyilatkozatokra ragadtatják magukat, mint Budapest főpolgármestere, aki gründolt már közép-európai ellenzéki fővárosszövetséget, nevezett ki magának New Yorkba (?) helyettest és alapított városdiplomáciai akadémiát. Karácsony Gergely 2021. március 3-án egyenesen  kijelentette: „Meggyőződésem, hogy az új amerikai adminisztráció politikája az egész világon pozitív hatásokkal jár majd, legyen szó akár klímavédelemről, akár a járvány elleni védekezéssel kapcsolatos nemzetközi koordinációról, akár a jogállamiság és a demokrácia védelméről.”

A magyarországi ellenzék főbb témái között rendre megtaláljuk a kínai (Budapest–Belgrád-vasútvonal, Fudan-kampusz) és az orosz (Nemzetközi Beruházási Bank, Paks II) beruházások szakmaiatlan ellenzését, ugyanakkor pedig a szuverenitáscsökkenéssel járó eurointegrációk kritikátlan támogatását (euró, Európai Ügyészség, közvetlen településfinanszírozás). Ezzel szemben a kormány a mindenkori magyar nemzeti érdek és nem ideológiák vagy más országok elvárásai szerint gyakorolja a felelős külpolitikát: onnét vesz gázt, ahol eladnak és el is lehet juttatni hozzánk, ott vesz vakcinát, ahol van belőle, főszabály szerint pedig mindenkivel kereskedik és sehol sem avatkozik belügyekbe.

Ezzel szemben az ellenzéki „szivárványkoalíció” a rendszerváltoztatás után húsz éven keresztül a posztkommunista–liberális szövetség által képviselt lemaradás-diskurzus még silányabb verzióját visszhangozza, éspedig az egykori „Nyithatok Bécsben kávézót”-propaganda még hiteltelenebb és még üresebb szólamaival (brit egészségügy, észt netokrácia, finn oktatás, svéd modell). Az utánkövetés programja azonban most sem elsősorban a fejlesztés ígéretéből áll, hanem a függetlenség csökkentésének és a kiszolgáltatottság növelésének akaratából fakad. Végezetül az a kérdés tölti be a politikai horizont egészét, hogy ki hozza meg a döntéseket: az adott területen élők, vagy a távoli birodalmi központok?

A külföldi kapcsolatok mozgósításában, megszólaltatásában és hangjainak felerősítésében a Momentum a legaktívabb.

A párt elnöke, Fekete-Győr András 2021. január 20-án az első volt, aki üdvözölte az új amerikai adminisztrációt, mondván: „A Momentum Biden természetes szövetségese lesz, és ugyanazokért fog küzdeni: a nyugati szövetségi rendszer, így a NATO megerősítéséért, az orosz és kínai befolyás leépítéséért, a világ demokratikus intézményeinek megszilárdításáért, a globális felmelegedés megállításáért.” A Momentum napirendalkotása a nyugati(nak gondolt) politikai ágenda késlekedés nélküli lekövetéséből áll, gondoljunk csak a BLM-mozgalom üzeneteinek hazai másolására (Donáth Anna), a belarusz tüntetések témájának napirenden tartására, sőt szolidaritási tüntetés rászervezésére, a Kínából való állítólagos kitiltás elérésére és az abban való médiasütkérezésre (Cseh Katalin), valamint a Fudan Egyetem budapesti kampusza elleni agitálásra (Szél Bernadett) vagy a Navalnij szabadon engedése melletti – érthetetlen módon a hazai külügyminisztérium előtt való – felszólításra (Fekete-Győr András).

A nemzetközi érdekeket vagy egy másik ország érdekeit szolgáló pártok és politikai megbízóik cselekvési módszertana két szempontból kell, hogy érzékeny egyensúlyt tartson, egyszerűen szólva azért, hogy ne lógjon ki a lóláb. Először: képviselt témáik között arányaiban ne kerüljenek túlsúlyba a külföldi érdekű issuek, másodszor: azok direkt felvállalása helyett áttételesen szolgálják ki őket – különben lelepleződnek, pontosabban dekonspirálódnak, akárcsak a Momentum. Ez a párt ugyanis olyan mennyiségben és minőségben képviseli a transzatlanti politikai, gazdasági és kulturális ügyeket, hogy lassacskán úgy tűnik: tevékenységüket nem is magyarországi fogyasztásra szánják. Nem a magyar választók, hanem másvalaki nevében beszélnek.

Mi lehet mégis mindennek a célja? Geopolitikai feszültségkeltés, pontosabban Magyarország bevonása a nemzetközi konfliktusokba, s ezzel hangolni a 2022-es választásokra.

A jelekből (napirend, nyelvhasználat, programelemek, tematikai egyezések) olvasva lehetetlen másra gondolni, minthogy az egyetlen nemzetközi párttá összeálló ellenzék a Biden-adminisztráció, a továbbharcoló Soros-hálózat és az európai uniós struktúrák közös, alkalomadtán össze is hangolt érdekkijárójaként dolgozik, amelynek célja nem más, mint Magyarország szuverenitásának csökkentése, de legalábbis destabilizálása. A 2022-es választások előtt egy évvel kínálkozó lehetőséget biztosít erre a Biden-adminisztráció geopolitikai feszültségkeltésének nyomába való elszegődés, amely számos kapcsolódási pontot ad: az amerikai érdekekkel korreláló zavargások támogatásától kezdve az USA ellenfeleinek belügyeibe való beavatkozáson át a primitíven Kína-ellenes hangulatkeltésig, egészen az emberéleteket is fenyegető oltásellenességig.

Pancserpuccsisták

Nemcsak a koronavírus-járvány volt az oka annak, hogy a „színes forradalmak” legújabb hulláma nem volt képes áttörni, pedig a kijárási tilalmak rendre együtt jártak a növekvő társadalmi és a megkreált politikai feszültségek kitörésével s hiába az országokhatárok lezárása, a konfliktusok nemzetköziesítése továbbra is megfigyelhető, akár a kívülről finanszírozott destabilizáció jelenségeit nézzük (Navalnij-mozgalom), akár a külföldi médiabefolyás növekedését vesszük alapul (Magyarország, Szlovákia). Más akasztotta meg a destabilizációs hullámot, amely eltérő eszközökkel, de ugyanúgy folytatódik tovább.

A 2020-as esztendő egészében és 2021 első negyedévében a külső (geo)politikai és globális tőkeérdekeket szolgáló destabilizáció úgy látszik, meg-megtört, úgy az adott országok kormányközpontjain, olykor erőszakszervein, mint a nemzetközi konfliktusok (felszítása mellett is érvényesülő) küszöb alatt tartási szándékán. A „zárt társadalmakat” nem sikerült felnyitogatni: Hongkong a Kínai Népköztársaság része maradt, nem tudták egy „puha puccsal” megdönteni Belarusz rendszerét, Mianmarban eddig még nem lehetett visszacsinálni a katonai hatalomátvételt. Ugyanakkor a demokratikus berendezkedésű közép-európai országokban (Lengyelország, Magyarország, Szerbia) sem sikerült krízist előidézni, azokban az országokban pedig, ahol copy paste-forradalmak, afféle Majdan-klónok juttatták hatalomra a mostani elitet, rendre presztízsveszteségek következtek be, sőt újabban már területi veszteségek is fenyegetnek („bársonyos forradalom” utáni Örményország, poszt-Majdan Ukrajna). Eközben az is kiderült, hogy a „színes forradalmakból” születő államrendszer-típus lényege éppen a folyamatos instabilitás, a szuverenitásvesztés és a kiszolgáltatottság növekedése.

Minden „színes foradalom” eredménye a permanens válság.

A 2000 óta látható „színes forradalmak” valójában a hibrid hadviselés egyik eszközét jelentik – amint Miša Đurković megállapítja. Első generációjuk sikerei (Jugoszlávia, Ukrajna, Grúzia) és második nemzedékük levonulta („arab tavasz”, Ukrajna, Macedónia, Örményország) után kifulladóban vannak, így mostantól a „forradalmi szubjektumot” minél inkább elrejtik, kiszervezik, az operatív megvalósítást pedig az eddigieknél is jobban proxykra, azaz helyettesítőkre bízzák, akik csupán „teszik, de nem tudják” (Marx). Az efféle „hasznos hülyék” (Lenin) már nem igényelnek költséges CANVAS-kiképzéseket és akár a dekonspirálódás veszélyével járó nagykövetségi borítékátadások is szükségtelenek, hiszen eleve olyan politikai csoportosulásokról van szó, amelyek tagjai a mindset szintjén teljesítik egy „külföldi szolgálatban álló párt” (Gramsci) minden ismérvét. Nem kell kinevelni őket: így jönnek világra. Egy transzpolitikai projekt eredményei, amelynek kulturális tenyésztalaja a global culture, a nemzetközi oktatási hálózat és a kozmopolita attitűd.

A hibrid hadviselés stratégiája semmiképpen nem a győzelem fegyveres kikényszerítése, ám nem is feltétlenül a győzelem nemfegyveres úton való kivívása – a cél itt inkább a konfliktus állandósítása, a folyamatos destabilizálás, a szubverzió hétköznapivá tétele. A taktikai megvalósítás szerteágazó, hiszen a konkrét fegyveres fenyegetés mellett/helyett a médiaoffenzíva, a kiberhadviselés, a diplomáciai nyomásgyakorlás, az összehangolt zavargások alkalmazása, az instabilitás megteremtésének kiszervezése, az operatív munka és a gazdasági-pénzügyi befolyásérvényesítés egyaránt használatos. „Jogállamban a pénz a fegyver. A hadviselés itt ma más […] Bankó a bombarobbanás” – írta József Attila.

Azon a geopolitikai sakktáblán, ahol Ukrajna részéről a nyílt háborús készülődés (117/2021. elnöki rendelet a Nemzetvédelmi Tanács Krímre vonatkozó stratégiájának végrehajtásáról) és az orosz vakcina politikai elutasítása éppen úgy szóbajön, mint uniós részről a „jogállamisági mechanizmus” fegyverként való alkalmazása és a kínai vakcina engedélyének oltáskrízist okozó megtagadása, nem kell csodálkoznunk, ha idehaza önkéntes szolgálatot vállaló gyalogok tünedeznek fel. Az internacionalisták köztünk vannak.