Békés Márton: Történelmi blokk áll Orbán mögött

  •  
  •  

A rendszerváltoztatás óta eltelt harminc évben három nagy pártpolitikai törésvonal érvényesült Magyarországon. 1989 és 1994 között a pártállami múlthoz való viszony jelölte ki a (poszt)kommunista–antikommunista törésvonalat, majd a rákövetkező időszak balliberális kormányzatai révén ezt felülírta a progresszív és a konzervatív erők közötti törésvonal, de 2010-től egyre inkább egy harmadik érvényesül, amely meghatározóbb az előző kettőnél, miközben integrálja is őket magába. Ez a harmadik törésvonal a nemzeti és a nemzetközi erők között húzódik, másként fogalmazva az ellentét a lokális és globális, a hazafias és kozmopolita pártok között feszül. A magyar pártrendszer e törésvonalak mentén értelmezhető, amikor az 1990-es választás nyomán kialakult, a ’90-es évek közepén megszilárdult, az ezredfordulón pedig rögzült, majd az elmúlt tizenöt évben lassan-lassan átalakult, hogy a mögöttünk hagyott évtizedben végleg átrendeződjön. Ez a folyamat fejeződött be 2018 és 2020 között, amikor véglegessé vált a nemzeti kormányzás mögött álló pártszövetség és a nemzetközi érdekeket szolgáló ellenzéki koalíció körvonala. Az elmúlt tíz évben az Orbán Viktor vezette Fidesz–KDNP-nek sikerült egy olyan új társadalmi koalíciót kormányzása mögé állítania, amely stabilan a hazai érdekek és értékek képviselete mellett szavaz.

Békés Mártonnak, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának és a Kommentár folyóirat főszerkesztőjének a XXI. Század Intézet számára készített elemzése az elmúlt harminc év változó pártpolitikai törésvonalait és mai fő konfliktusát mutatja be.

Kétütemű rendszerváltás

Az elmúlt harminc évben létrejövő, időnként egymásra vetülő vagy éppen felülíró törésvonalak nem függetleníthetők attól a történelmi folyamattól, amely kialakulásuk dinamikáját adja. Ez nem más, mint az 1989/90-es rendszerváltoztatás, amelynek kivívása, majd folyamatának eltérítése, aztán késleltetett győzelmének véghezvitele és egy rákövetkező új rendszer létrehozása – sőt egy azon alapuló korszak kezdete – szolgáltatja ugyanis azon törésvonalak kialakulásának a medrét, amelybe a hazai pártrendszer ágyazódik.

Magyarországon két ütemben valósult meg és húsz év alatt ért célba a rendszerváltoztatás, ugyanis az egymással szövetségre lépő posztkommunista és liberális erők eltérítették eredeti nemzeti és demokratikus célkitűzéseit.

Előbbit a nyugati/transzatlanti modell utánzásának programjára cserélték, utóbbi érvényét pedig népakarat alá nem vetett intézmények segítségével csökkentették. A nemzeti függetlenség vágya és a többségi demokrácia akarata – ezek voltak ugyanis 1989 hamisítatlan ígéretei – helyett a ’90-es évek középső harmadában és a kétezres évek nagy részében kormányzó baloldali–liberális erők szuverenitáscsökkentő gyakorlatot és inkább liberális, mintsem demokratikus államrendszert teremtettek.

Az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztató folyamat tehát rövidtávon nem ért célt, mégpedig két okból. Egyfelől az első, szabadon választott kormány minden erőfeszítése ellenére a korábbi kommunista diktatúra „megalvadt struktúrái” (Tellér Gyula) rendkívül szívósnak bizonyultak és gazdasági előnyüket politikai fölényre tudták konvertálni – ennek a folyamatnak a vezető ereje az MSZMP utódpártja, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) volt. Másfelől, az 1989 előtti pártállami értelmiség egyes rétegei („felvilágosult” pártkáderek, függetlenedő pártértelmiség, reformközgazdászok, technokrata szakértők) kulturális alapon közeledni kezdtek a „demokratikus ellenzék” értelmiségi csoportjaihoz (Beszélő-kör, disszidens írók, Lukács-tanítványok), ezzel szőve tovább a „reformpárti ideológiai kontinuumot” (G. Fodor Gábor) – ez utóbbi vezető ereje a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) lett.

Az 1991-ben meghirdetett Demokratikus Charta kebelén talált egymásra a diktatúra utódpártja és a marxizmus lukácsi revíziójától évtizedek alatt a nyugatos(ító), emberjogi liberalizmusig eljutó egykori rendszerellenzék pártja. 1994-ben az MSZP és az SZDSZ kormánykoalícióra lépett egymással, holott előbbinek egyedül is abszolút többsége volt az Országgyűlésben. A posztkommunista baloldal és a liberális értelmiség stratégiai pártszövetsége egészen 2009-ig kitartott, amikor az SZDSZ kilépett a kormánykoalícióból; és miután még abban az évben nem került be képviselője az Európai Parlamentbe, a következőben pedig a magyarból is kiesett, 2013–14-ben megszűnt.

Az egész, 1990-től 2010-ig tartó posztkommunista korszakot meghatározta a baloldal és a liberálisok szövetsége, mégpedig pártként való együttműködésükön túl a közösen gyakorolt kulturális hegemóniájuk által.

Az 1989–90-ben lezajlott rendszerváltoztatás eredeti törekvéseinek beteljesítésére akkor kínálkozott lehetőség, miután 2006 és 2010 között két mítosz egyszerre lepleződött le. Először összeomlott a kormányzáshoz szükséges ún. „szakértelem” baloldali monopóliuma, amikor a 2004 és 2009 között regnáló Gyurcsány-kabinetek „reformkormányzása” válságba került, amelyet már kommunikációs kormányzással sem lehetett elfedni. Másodszor, előbb meggyengült, aztán megkérdőjeleződött, majd pedig szertefoszlott a progresszív értelmiség hitelessége, így nem volt tovább fenntartható valóságértelmezésének érvénye és nyelvi hegemóniájának kizárólagossága.

A 2006-os országgyűlési választásokon újrázásra felhatalmazást kapó balliberális koalíció hamar visszavonhatatlan erkölcsi válságba került (őszödi beszéd), majd politikailag gyengült meg (vereség a 2006-os önkormányzati választáson), végül a gazdasági válság maga alá temette (2008-as szociális népszavazás) és 2009-ben fel is bomlott. A rákövetkező egy év csupán „válságkezelésből” és a politikai felelősség távolításából állt. A posztkommunista korszak balliberális kormányzásának egyenlegét azon a két ponton keresztül húzhatjuk meg, amelyet az 1995-ös Bokros-csomag és a hattyúdalának bizonyuló Bajnai-csomag jelöl ki (köztük a Gyurcsány-csomaggal). Ez egyúttal a baloldali kormányzó főerőnek a neoliberalizmus előtti meghódolását is jól illusztrálja, amellyel máig tartó bizalmi válságot és népszerűségvesztést vont a fejére.

2010-ben nyílott lehetőség arra, hogy az egykori rendszerváltoztató pártok közül egyedül életben és talpon is maradók (Fidesz, KDNP) befejezzék az 1989-ben elkezdett folyamatot. A kétharmados felhatalmazást kapó pártszövetség először visszatérítette és egyúttal be is fejezte a rendszerváltoztatás folyamatát (Alaptörvény, jegybanktörvény, médiatörvény), majd rögvest új rendszert is alapított (Nemzeti Együttműködés Rendszere), amelyet 2014-ben és 2018-ban is újabb kétharmados felhatalmazással erősített meg. Egyértelmű, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária).

A mögöttünk hagyott évtized a rendszerváltás véghez vitele után egyben a korszakváltás kezdetét jelenti.

Politikai törésvonalak

A törésvonal-elméletet a két ismert politológus, Seymour Lipset és Stein Rokkan fektette le, több mint félévszázada. „Törésvonal” (clevage) alatt a társadalmat csoportokra osztó (strukturális, makroszociológiai) konfliktusokat értették, amelyeket két részre bontottak: területi–kulturálisnak és funkcionális–intézményesnek tartva őket. Ezek alá rendeltek két-két törésvonalat: egyfelől a nyelv és etnikum többség–kisebbség megosztottságát, valamint a város és vidék különbségtételét, másfelől pedig az osztályhelyzet és a vallásosság okozta konfliktusokat. Lipset–Rokkan szerint a társadalomban eleve meglévő törésvonalaknak a pártok adnak politikai jelentőséget, argumentálva és képviselve az ellentéteket. A 20. század első két harmadában „oszloposodást” és „befagyást” állapítottak meg, amely azt jelentette, hogy a különböző törésvonalak mentén élő társadalmi csoportok összezárnak és tömbösödnek, az őket képviselő pártok szavazógenerációi pedig – családi, területi, foglalkozási, szubkulturális – kontinuitást mutatnak.

A 20. század második felében az posztindusztriális és fogyasztói társadalmak kialakulása, a területi és oktatáson keresztül való társadalmi mobilitás növekedése, a demográfiai összetétel átrendeződése, valamint a tömegtájékoztatás diverzifikálódása, pontosabban mindaz, amivel ezek együtt jártak, megbontotta az eredeti törésvonal-elmélet koherenciáját, de a kölcsönös revíziók során mégis kikristályosodott az a következtetés, hogy törésvonal nem vész el, csak átalakul. Kiderült, hogy a társadalmi megosztottságok természetesek, ezeket továbbra is a pártok artikulálják, akár kezdeményezve és nem csak lekövetve őket – a törésvonalak tehát cserélhetők, (ki)alakíthatók és halványíthatók. Arra is rájöttek, hogy a törésvonalak és az őket politikailag kifejező pártok kölcsönhatásban vannak egymással, mégpedig változó arányban érvényesülő (szociológiai-demográfiai, normatív-ideológiai és szervezeti) elemeken keresztül.

Ebből az következik, hogy mivel a törésvonalak viszonylag állandók (Vas megyében például százötven éve szavaznak keresztény pártokra, Angyalföld egy évszázada a baloldal fellegvárának számít), az őket vagy leképező vagy mozgató pártokkal dinamikus kapcsolatban vannak. Azaz a társadalmi konfliktusokat át lehet rendezni, mivel egy adott párt által megszólaltatott törésvonal területi vagy osztálymeghatározottságát el lehet halványítani anélkül, hogy az értékrend vagy a szervezeti képviselet szintjén csökkenés volna tapasztalható (ennek révén Nyugat-Európában szekuláris baloldali pártok találnak utat a segélyfüggő vallásos muszlim bevándorlókhoz, miközben a migrációellenes szélsőjobboldalra szívesen adják szavazatukat vallásos zsidók).

Azaz egy párt és a hozzá tartozó törésvonal kölcsönösen formálható – a pártok tudnak hatni a társadalmi törésvonalakra és azok is visszahatnak politikai képviseletükre.

(A törésvonalat a továbbiakban kevésbé kötött társadalmi értelemben használjuk, inkább – területi, korcsoporthoz kötődő, szociológiai és kulturális jellemzőkhöz persze kapcsolódó – értékrendszerek között fennállónak tartjuk, amelyet a pártrendszer politikailag képez le, szólaltat meg, képvisel vagy ír felül.)

A magyar rendszerváltoztatás pártjainak 1988–89-es megalakulása, a kerekasztaltárgyalásokban való részvételük és az 1990-es országgyűlési választáson való szereplésük nem a hagyományos kontinentális törésvonalak megszólaltatásával ment végbe, hanem a megelőző 40 éves kommunista diktatúrához való viszony szerint. 1989-ben az újonnan alakult (Fidesz, MDF, SZDSZ) vagy újjáalakult történelmi pártok (FKgP, KDNP, SZDP) alkották az antikommunista és visszarendeződés-ellenes pólust, míg az állampárt kommunista (MSZMP) és posztkommunista (MSZP) utódpártjai a másikat. Ez a speciális történelmi helyzet olyan erős törésvonalat hozott létre, hogy mindkét oldalon akadtak szociáldemokraták, sőt egy oldalra került az urbánus liberálisok és a vidéki konzervatívok képviselete. A (poszt)kommunista–antikommunista törésvonal átmetszette a valláshoz, a haladáshoz, sőt a nemzethez való viszony konfliktusvonalait is (érdekesmód utóbbi az Aczél–Pozsgay-ellentét nyomán korábban az állampárton belül is megjelent).

Azzal, hogy az SZDSZ feladta kezdeti, az 1989–90-es kampányban is megszólaltatott – olykor még az MDF-et is pártállamisággal vádoló! – antikommunista elkötelezettségét, nemcsak ahhoz járult hozzá, hogy az MSZP kiszabadult a rövid ideig tartó politikai karanténból, hanem elkezdte felülírni a rendszerváltoztatás eredeti törésvonalát, vagyis a diktatórikus múlthoz való viszonyból fakadó konfliktust. Az 1994-ben összeálló és 1998-ig kitartó MSZP–SZDSZ-koalíció, amely 2002 és 2009 között még egyszer fennállt, egy olyan, immár hagyományos baloldali–jobboldali törésvonalat eredményezett, amely értéktartalmát tekintve progresszív és konzervatív pólusokból állt. Ezek bal felén helyezkedett el a rendszerváltoztató alapkonfliktus egykor két ellentétes oldalán álló MSZP és SZDSZ, amelyeket a haladás közös nyelve hozott össze, jobbra pedig az Antall-koalíció egykori, konzervatív pártjai (FKgP, KDNP, MDF), valamint az 1996-ban jobbkanyart vevő Fidesz (A polgári Magyarországért. 1996).

A bal–jobb törésvonal tartott a legtovább, hiszen a Horn-kormány idejétől való véglegesedésétől kezdve közel két és fél évtizeden keresztül meghatározó maradt.

Ekkor a társadalom hozzátömbösödött a pártrendszerhez – lakótelepen lakni, gazdálkodónak lenni, templomba járni egyúttal valamelyik párt(család)hoz való tartozást is jelentette. (E „táborosodást” majd a Fidesznek sikerül végleg feloldania.) Orbán Viktor első kormányzása (1998–2002) egy jobboldali, Fidesz–KDNP–MDF-alkotta koalícióra támaszkodott, amely egy új, konzervatív programmal lépett fel (A jövő elkezdődött. 2001). Erre 2002-től két cikluson keresztül újra egy baloldali, MSZP–SZDSZ-koalíció következett, a végén a liberálisok külső parlamenti támogatásával működő „szakértői kormányként”.

E bal–jobb törésvonal mentén zajlott le az a fontos átrendeződés, amely egy párhuzamosan haladó kettős mozgással ment végbe. Míg a kétpólusú (posztkommunista + liberális) Baloldal közel húsz éven keresztül az egységtől menetelt a szétbomlásig, s helyén ma az ellenzéki kispártokat találjuk (MSZP, Demokratikus Koalíció, Momentum, Liberálisok, Párbeszéd); addig a rendszerváltoztatás kezdetén igen széttagolt Jobboldal két évtized alatt jutott el egy saját térfelén, majd országosan is domináns pártszövetségig, s amely pártok ebben az egységesülésben nem vettek részt, eltűntek (FKgP, MDF, MDNP, MIÉP). A bal–jobb törésvonal erejét mutatta, hogy középen lehetetlen volt megmaradni (Békejobb, Centrum Párt, függetlenek, zöldek), hiába van félmillió nem pártelkötelezett szavazó, akiket választásról-választásra meg kell győzni.

A 2010-es, 2014-es és 2018-as választások végkimenetele fokozatosan megerősítette a jobboldal fölényét, amely a 2009-es meghirdetésétől tíz éven keresztül, egészen a 2019-es önkormányzati választásokig fennálló „centrális erőtérben” érvényesült. Ez azt jelentette, hogy az ország széles közepét a korábbi törésvonalak antikommunista és jobboldali erőinek szövetsége foglalja el, amelyektől balra a posztkommunista és liberális erők, ill. azok örökösei, jobbra pedig a szélsőjobboldaliak helyezkednek el. Ez a domináns pozíció visszaidézte a ’90-es évek elejének háromosztatú (jobboldali–baloldali–liberális) pártrendszerét, csakhogy az egyenlő oldalú háromszög helyett az egyik csúcs fokozott kiemelkedésével és az oda vezető két szár távolságainak jelentős megnyúlásával.

A Jobbik 2013–14-ben kezdődő „néppártosodása” a 2018-as országgyűlési választás küszöbén érkezett el a baloldali, (neo)liberális és zöld formációkkal való összejátszásig, amely az újabb választási vereség után elmélyült, és immár nemcsak taktikai együttműködéshez, hanem stratégiai szövetséghez vezetett. (Egy párt nem kelhet át büntetlenül törésvonalon!) Ez a helyzet, amelyet a 2019-es önkormányzati választás végeredménye és 2020 belpolitikai harcai tettek nyilvánvalóvá, ezúttal viszont a kétpólusú pártrendszer újbóli létrejöttéhez hasonlít, de két fontos különbséggel. 1) A korábbi baloldali–jobboldali pólusok helyébe egy (kis)pártkoalíció, valamint egy továbbra is domináns pártszövetség versengése lépett és ellenzék–kormány konfliktussá vált. 2) Ugyanakkor az ehhez tartozó világos progresszív–konzervatív értékek elhalványodni látszanak, hiszen az egyik oldalon az ifjú liberálisok és veterán posztkommunisták mellett feltűnni látjuk a „csalódott fideszes” értelmiséget és a „túlélő” egykori Simicska-médiumokat, a másikon pedig egy olyan pragmatikus néppártot találunk, melyben a „jobboldali törzsszövetség” jegyében megférnek egymással budai polgárok és kisvárosi népiek, nemzeti konzervatívok és jobboldali forradalmárok, régivágású kereszténydemokraták és újtípusú nacionalisták.

Ez a helyzet egy már jóideje érlelődő új törésvonal rögzülését eredményezte, mégpedig a helyi, nemzeti erők és a kozmopolita, nemzetközi erők között.

Mindez egybevágott a 2010-es években végbement európai, sőt világszerte érezhető politikai változásokkal. Ezek a globalizáció fokozódó problémáira reagáltak, amikor a munkaerő és a gyártókapacitás kiszervezése, valamint az értékrendváltás és a népességcserélődés egymással – ezek minden lehetséges variációjában – szorosan összefüggő kérdéseire keresték a választ. A globalizáció financiális nyertesei és kulturális kódjainak terjesztői egymásra licitálva nevezték „populistának” és egy „illiberális ellenforradalom” részének  azokat, akik a szabadjára engedett világpiac és a „nyílt társadalom” kettős szorításában a nemzet/állam politikai–gazdasági önvédelmét hirdették, illetve a népszuverenitást és a nemzeti szuverenitást egymásra vonatkoztatták.

„Történelmi blokk” a 2010-es években

Antonio Gramsci (1891–1937) a ’20-as évek végén, ’30-as évek első felében írott Börtönfüzetekben úgy fogalmazott, egy eredetileg Georges Soreltől származó fogalmat használva, hogy „megfelelő politikai kezdeményezésre van szükség ahhoz, hogy a gazdasági hajtóerő kiszabaduljon a hagyományos politika béklyóiból, azazhogy megváltozzon azoknak az erőknek a politikai vezetése, amelyeket meg kell nyerni egy új, homogén, belső ellentmondásoktól mentes gazdasági–politikai történelmi blokk létrehozásához”. A „történelmi blokk” (blocco storico) kifejezés alatt azt értette, amikor egy politikai erő képes tartósan megszervezni különböző társadalmi rétegek (osztály)szövetségét, amelyet – Gramsci másik szavával élve – „kulturális hegemóniája” segítségével a fennálló rend legitimálására, konszenzussal övezésére, a vele való együttműködésre, sőt iránta való lelkesedésre ösztönöz.

A kormányzás mögé toborzott különböző társadalmi osztályok, eltérő demográfiai csoportok, sokféle szociokulturális rétegek megszervezése és tartós támogatásuk elnyerése minden kormányzó erő – és a mögöttük álló pártok bázisán létrejött törvényhozási többség, valamint a szavazatukat rájuk adók folyamatos meggyőzésével foglalkozó szellemi holdudvar – legfőbb feladata.

Egy-egy politikai párt mögött új társadalmi többséget létrehozni hosszas és kitartó munkát igényel, amelyet meggyorsíthat a történelem fordulata és az ellenfél hibái.

Így volt ez 1968-ban, amikor a baloldali hullám visszásságai ellen a republikánus Richard Nixon mögött összeállt a „csendes többség” (silent majority), elcsábítva a déli szavazókat a száz évig otthonuknak számító Demokrata Párttól, illetve végig a ’80-as években, amikor megalakult a „Reagan-koalíció”. Ez utóbbi társadalmi összetétele hasonlít a Donald Trump mögött álló közeghez, amelyben egyaránt találunk északi és déli munkásokat, kisvállalkozókat, valamint középnyugati alsóközéposztálybélieket.

A 21. század legelejétől megfigyelhető, hogy a társadalomban az addig ismert törésvonalak nem csak, hogy flexibilisekké váltak s politikai képviseletük átrendeződött, de a globalizáció viszonyai közepette és a világrend változása miatt egy újabb lépett a helyükbe; ennek szintén nem marad el politikai képviseletének kialakulása. A folyamat a 2010-es években vált egészen világossá, főként a bevándorlás növekedése és az európai föderalizáció mélyülése révén, majd félreismerhetetlenné 2016-ban, amikor a Brexit-népszavazáson Nagy-Britannia az unióból való kilépés mellett döntött, az Egyesült Államokban pedig Trump nyerte az elnökválasztást. Ugyanekkor Európa-szerte a reflektálatlanul populistának nevezett pártok (AfD, Liga, Nemzeti Gyűlés, PiS) sikereket arattak, és a Fidesz–KDNP nyolc éven belül háromszor szerzett kétharmados parlamenti felhatalmazást.

A 2010-es évek közepétől kezdve egyre inkább jellemzővé vált, hogy a „pórul járt tömegek a spekulatív bankárvilággal és kulturális hátterükkel, illetve médiabefolyásolásukkal szembenálló mozgalmakat és pártokat kezdtek felépíteni” (Pokol Béla), amely végleg kirajzolta az új törésvonalat. E „populista lázadást” lehetővé tévő új társadalmi törésvonalról írt David Goodhart, amikor az Akárhol-kaszthoz tartozó elit és a Valaholhoz kötődő választók közötti feszültséget vette górcső alá. Arra jutott, hogy előbbiek „progresszív individualisták”, utóbbiak pedig hozzájuk képest „konzervatívabbak és közösségelvűbbek”, hiszen az Akárhol-emberek többnyire a „mobil, diplomás, felső körökhöz tartozó szakmai elit” tagjai, a Valahol népe viszont leginkább a hagyományos családmodellt támogató, helyi és nemzeti csoportokhoz kötődik.

Az előbbiek eredményeként a társadalmon belül – a vallásosságot, osztályhelyzetet és lakóhelyet s ezek törésvonalait áthágó – „keresztfront” (Benedikt Kaiser) képződött a kevésbé mobil, bérből és fizetésből élő iparvárosiak, vidékiek és nyugdíjasok között, mégpedig a náluk jóval mozgékonyabb, (túl)képzettebb, metropoliszokban lakó mondén elit ellenében. Az nem volt sem véletlen, sem pedig előzmény nélküli, hogy a korábbi törésvonalak vallásos és vidéki felén elhelyezkedő jobboldali/konzervatív pártok váltak a nemzeti–nemzetközi törésvonal előbbi felének képviselőjévé, kibővülve a munkásosztállyal, amely elpártolt a nemzetköziséget kozmopolitizmusra váltó baloldaltól, miután az szövetséget kötött a globális elitet képviselő, piacpárti liberálisokkal és az urbánus zöldekkel. Magyarországon ez a törésvonalmenti elmozdulás igen korán elkezdődött, amikor a munkásszavazók a ’90-es évek közepétől lassan elszakadtak az MSZP-től, a Fidesz pedig 1998-ban minden munkajelleg-csoportban megelőzte a szocialistákat, és míg a szabaddemokraták kizárólag a nagyvárosi értelmiség pártja lett, addig Fidesz fokozatosan a teljes vidéké.

Már 1998 és 2002 közötti kormányzása idején megfigyelhető volt a nemzeti érdek védelme és hangoztatása, amelyet a Fidesz 2010 előtti ellenzéki kampányai csak tovább fokoztak.

A 2010 és 2020 közötti kormányzati döntések aztán koncentrikus körökben bővítették ki a nemzeti ön- és érdekvédelmet: előbb hazai viszonyok között, aztán a kárpát-medencei magyarság jelenlegi szállásterületein, majd a közép-európai térségben, végül pedig olyan szinten is, hogy már nem csak az uniós ellenfelekkel szemben, hanem a globális partnerekkel tárgyalva is szemmagasságból – olykor lábujjhegyre is emelkedve – tudta a kormány határozottan képviselni a magyar álláspontot.

A 2010 és 2020 közötti kormányzás számos olyan lépést tett, melyek 1) a globális struktúráktól való függetlenedés érdekében (IMF-hitelezés felmondása) vagy a föderális büntetőintézkedésekkel (Tavares- és Sargentini-jelentések, kötelezettségszegési és túlzottdeficit-eljárások) való dacolás jegyében mentek végbe, és 2) a nemzeti érdek védelmét jelentették (bankadó, telekomadó, kereskedelmi láncok különadója, stratégiai ágazatok visszavásárlása, haderőfejlesztés). Ez olyan intézkedésekkel járt együtt, amelyek 1) össztársadalmi érdekeket szolgáltak (munkahelyteremtés, rezsicsökkentés, családtámogatás, gazdaságvédelem), illetve 2) össznemzeti jelentőségűek voltak (kettős állampolgárság lehetővé tétele, határon túli magyart régiók támogatása, fellépés a romániai jogsértések ellen, Ukrajna NATO-felvételének blokkolása). Ezt erősíti és helyezi külügyi perspektívába 1) a regionális partnerség kiépítése (visegrádi szövetség újjáélesztése, nyugat-balkáni kapcsolatteremtés), valamint 2) egy önálló, európai horizontú, sőt azon is túlmutató együttműködés (transzatlanti integráció + keleti nyitás).

Ezek a lépések kiválóan eltalálták a magyar társadalom igényeit, elvárását és hangulatát. Egy, a németországi baloldal finanszírozásával készült 2018-as kutatás is kimutatta, hogy „a magyar társadalom túlnyomó többségének gazdaságpolitikai értékrendje baloldali”, már ami az állami szerepvállalást és a teljes foglalkoztatás elérését illeti, ugyanakkor társadalompolitikai tekintetben egy „inkább zárt társadalom képe bontakozik ki”, értve ez alatt azt, hogy a magyarok többsége támogatja „a társadalom homogenitásának és a hagyományos családi szerepeknek a megtartását”. A nemzetbe szerveződők politikai képviselete és a kozmopolita elit közötti feszültségre világított rá egy liberális intézmény, amikor idén kénytelen volt megállapítani, hogy „a magyar társadalom fölső tizede döntően ellenzéki, onnan pedig lefelé haladva folyamatosan nő a kormány támogatottsága”.

Társadalmi értelemben az „Orbán-koalíció” vízgyűjtő területe az egész magyar (és nem csak a Magyarország területén élő) nemzet, annak minden földrajzi, társadalmi, demográfiai és szocikulturális szegmense.

2010 és 2020 között szilárdult meg az Orbán-rendszer széles merítésű „történelmi blokkja”, amely egy hosszabb út végállomása volt. Ez 1) megindult a Fidesz 1996-as ideológiai fordulatával, amikor továbbra is antikommunista és jobboldali párt maradt, csak többé nem liberális volt, hanem konzervatív lett, 2) folytatódott az 1998-ban kezdődő kormányzással, majd a 2002-es választási vereség tanulságainak leszűrésével, köztük a 2003-as néppárttá szélesedéssel, a nemzeti konzultáció intézményének 2005-ös meghonosításával, a KDNP-vel kötött 2006-os történelmi szövetséggel és a 2008-as népszavazással, végül 3) befejeződött az összeálló társadalmi koalíció 2010-es évekbeli megszilárdítására irányuló gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéssorozattal (munkahelyteremtés, rezsicsökkentés, vidékfejlesztés, családtámogatás, sportfinanszírozás), amelyek mindegyike egy kárpát-medencei nemzetpolitikai stratégiába illeszkedik.

Nemzeti Orbán-koalíció

Az Orbán-rendszer mögött álló új társadalmi koalíció valóságos „történelmi blokk”, méghozzá két értelemben is: egyfelől történelmi, hiszen nem csak egyedülálló a rendszerváltoztatást követő harminc évben, hanem képes volt tartósan lecserélni a megelőző, posztkommunista–liberális stratégiai szövetséget; másfelől pedig blokk, ugyanis a korábbi politikai törésvonalakat megőrizve szüntette meg és írta őket felül a nemzeti értékrend és a hazai érdekrendszer egységteremtő képviseletével.

Az összesen húsz évig (1990–2010) tartó posztkommunista korszak kellős közepén formálódni kezdő új többség – amelynek fő politikai ereje az Orbán Viktor vezette Fidesz – a kétezres években kezdett összeállni és a 2010-es években szilárdult meg.

Az az új konfliktushorizont, amely az addig meghatározó társadalmi és a hozzájuk kapcsolódó politikai törésvonalakat vagy integrálta magába (progresszív–konzervatív, város–vidék), vagy fölülírta őket (foglalkozás, osztályhelyzet), esetleg csak elhalványította azokat (múlthoz való viszony, vallásosság), egy minden addiginál szélesebb mezőben mozog. Az új törésvonalat csírájában már a régebbiek is tartalmazták, hiszen a kommunizmushoz való viszony a diktatúra internacionalizmusának megítéléséről is szólt, a progresszió konzervatív ellenzése pedig egybevágott a globalizáció nemzeti alapon történő elutasításával.

A Fidesz, amely valójában soha egyetlen törésvonalat sem lépett át, hiszen mindvégig megőrizte jobboldali pozícióját, antikommunista maradt és szabadelvűből vált konzervatívvá, a nemzeti erők vezetéséig tartó hosszú menetelése idején mindig „idejében kapcsolt”. Például, amikor a kezdet kezdetén, 1991-ben nem csatlakozott a Demokratikus Chartához, már 1993-as kongresszusán bevezette a „nemzeti liberális” öndefiníciót, nevét korán, 1995-ben Fidesz – Magyar Polgári Pártra változtatta, a polgári körök mozgalmát idejekorán, 2002-ben elindította, egy év múlva pedig a „Munka, otthon, biztoság” jelszóval alakult néppárttá. 2006-tól kezdve a Fidesz számos olyan lépést tett (plebejus nyelvezet bevezetése, szövetségkötés a kereszténydemokratákkal, nemzeti konzultációk állandósítása, népszavazás kezdeményezése), amelyek aztán egyenesen vezettek oda, hogy az ezredfordulós polgári platform az elmúlt évtizedre szervesen szélesült nemzeti talapzattá.

Az 1990 és 2010 közötti két évtized rugalmas következetessége és vezetőjének páratlan politikai ösztöne tette a Fideszt alkalmassá arra, hogy a rendszerváltoztatás 1988-as kezdeményezőjéből annak 2010–12-es befejezője legyen, majd mostanra nemcsak egy új politikai rendszert építsen ki, de korszakalapításba kezdjen.

Az új törésvonalnak a felismerése és a kialakulására való kezdeményező reagálás tette lehetővé, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség lett a nemzeti erők képviselője.

Hozzá képest pozícionálódnak a 2010 óta ellenzékben lévő pártok, amelyek vagy megalakulásuk óta internacionalisták (MSZP) és kozmopoliták (Demokratikus Koalíció, Együtt, Kétfarkú Kutyapárt, Momentum, Párbeszéd) voltak, vagy időközben váltak a nemzeti kérdéssel kapcsolatban indifferenssé (Jobbik, LMP).

Mindez egy új, de a „rendszerváltás rendszerében” (Tellér Gyula) megismertből is sokat átvevő pártrendszer kialakulását eredményezte, amelyben a mindvégig antikommunista erők (Fidesz, KDNP) váltak a jobboldal egyedüli képviselőivé, hogy érlelődő szövetségük előbb egy polgári–konzervatív jövőképet képviseljen, majd – ezt kiszélesítve – egy össztársadalmi nemzeti programot valósítson meg. Az Orbán-koalíció tartós „társadalmi blokkjának” létrehozása és fenntartása éppen az által válik lehetővé, hogy a korábbi törésvonalak szétfeszítő tendenciáit mérsékli vagy meg is szűnteti, és egy olyannal írja felül őket, amely a közös identitás (állampolgárság, anyanyelv, lakhely, hagyományos életmód, kultúra) mentén egyesít. Az Orbán-koalíció kapcsai a nemzethez kötődő öntudat elemei.

A 2018–20 óta egyre inkább megformálódó magyarországi ellenzék szivárványkoalíciója a világ bármelyik részén fölléphetne, ugyanis semmilyen sajátságos, helyi jellemzője nincsen, nemzetspecifikus tartalommal nem bír. Az Orbán Viktor mögött álló „történelmi blokk” politikai képviselete, azaz a nemzeti kormány és pártszövetsége viszont mindenekelőtt hazai érdekekkel és itthoni célokkal rendelkezik.

Minden elkövetkező választás tétje az lesz, hogy melyik kerekedik felül: a nemzeti vagy a nemzetközi? Most, 2020 őszén a szereplők még a politikai színpad kulisszái mögött várakoznak, előadásuk főpróbájára 2022 tavaszán kerül sor.

 

Felhasznált irodalom

A Fidesz szavazói. Republikon Intézet, Bp. 2015.

A Fidesz-titok. Gazdasági szavazás Magyarországon. 21 Kutatóközpont, Bp. 2020.

Angelusz Róbert–Tardos Róbert: A választási erőtér blokkosodása, 1994–1998 = Magyarország politikai évkönyve, 1999. szerk. Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass László, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Bp. 1999.

Békés Márton: Fordul a szél. KKTTKA, Bp. 2019.

Blocco storico [Pasquale Voza] = Dizionario Gramsciano. cura di Guido Liguori–Pasquale Voza, Carocci, Roma, 2009.

Enyedi Zsolt: A voluntarizmus tere – A pártok szerepe a törésvonalak kialakulásában. Századvég, 2004/3.

Fodor Gábor: A progresszió válsága – A reformpárti ideológiai kontinuum = A dolgok természete. szerk. G. Fodor Gábor–Lánczi András, Századvég, Bp. 2009.

Márkus György: A törésvonalak három családja a kelet-közép-európai pártrendszerekben – Magyarország példája. Politikatudományi Szemle, 1997/1.

David Goodhart: Úton hazafelé. A populista lázadás és a politika jövője [2017] ford. Horváth Judit, Századvég, Bp. 2019.

Antonio Gramsci: Új fejedelem. ford. Betlen János, Magyar Helikon, Bp. 1977.

Horváth Attila–Soós Gábor: Pártok és pártrendszer = A magyar politikai rendszernegyedszázad után. szerk. Körösényi Attila, Osiris–MTA TTK PTI, Bp. 2015.

Benedikt Kaiser: Querfront. Antaios, Schnellroda, 2017.

Körösényi András: Nómenklatúra és vallás – Törésvonalak és pártrendszer Magyarországon. Századvég, 1996/1.

Lakner Zoltán: Utak és útvesztők. Az MSZP húsz éve. Napvilág, Bp. 2011.

Lánczi András: What is Postcommunism? Society and Economy, 2007/29.

Seymour M. Lipset–Stein Rokkan: Cleavage Structures, Party System and Voter Alignments = Party System and Voter Alignments: Cross National Pespective. ed. Seymour M. Lipset–Stein Rokkan, The Free Press, New York, 1967.

Nagy Attila Tibor: Törésvonalak a magyar pártrendszerben = A történelem fortélya. A magyar demokrácia az átmenettől napjainkig. szerk. Csizmadia Ervin–Koroncai András, Méltányosság Politikaelemző Központ, Bp. 2017.

Politikai útmutató Magyarországhoz. Kutatás a magyar társadalom politikai értékrendjéről. Policy Solutions–Friedrich Ebert Stiftung, Bp. 2018. június

Pogrányi Lovas Miklós: Jobboldali törzsszövetség. Kommentár, 2020/2.

Róna Dániel: A törésvonal fogalma a politikatudományban. Politikatudományi Szemle, 2008/4.

Schmidt Mária: Nyelv és szabadság. szerk. Békés Márton, KKTTKA, Bp. 2017.

Szabó Andrea: A választók = A magyar politikai rendszer. i.m.

Tellér Gyula: Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? Nagyvilág, 2009/11.

Weiner György: Osztályhelyzet és választói magatartás a rendszerváltás után (1989–2006) Eszmélet, 2008/79.

Wéber Attila: Metamorfózis. A magyar jobboldal két évtizede. Napvilág, Bp. 2010.