Ciklusfélidőnél sincs közös ellenzéki nevező

  •  
  •  

Habár még mindig a koronavírus elleni védekezésről szóló vita határozza meg a közbeszédet, az ellenzéki pártok körében ismét felmerült a jövőbeni összefogás formájának kérdése. Az érveket, ellenérveket nyilvánosan leginkább a szavazatmaximalizálás, illetve a kormány leváltásának „receptje” szerint fogalmazzák meg, de világosan kirajzolódik a különböző érdekcsoportok közötti versengés is, ami a pandémia elmúltával várhatóan tovább élesedik majd. Miközben minden ellenzéki csoport igyekszik az ideológiai különbségeket elhallgatni, illetve a társulással együtt járó morális és politikai kérdéseket bagatellizálni, addig egy – ma még láthatatlan – közös program mentén való együttműködést ígérnek. Az összefogásra kész ellenzéki pártok (MSZP, Párbeszéd, Demokratikus Koalíció, LMP, Momentum és a Jobbik) abban egyetértenek, hogy minden körzetben egy közös jelöltet kell majd állítaniuk, azonban komoly konfliktus alakult ki a jelöltek kiválasztásának módjáról, de ma már nézetkülönbség van abban is, hogy egy vagy két listával induljanak el 2022-ben.

A XXI. Század Intézet elemzésében bemutatjuk, hogy a parlamenti ciklus félidejéhez érkezve milyen érdekek mentén érvelnek az egyes ellenzéki pártok, illetve megvizsgáljuk a különböző alternatívák lehetséges következményeit.

Törésvonalak a közös jelöltek kiválasztásában

A Mi Hazánk Mozgalom, illetve a Kétfarkú Kutya Párt kivételével minden jelenleg mérhető, működő és aktív ellenzéki párt (Demokratikus Koalíció, MSZP, Jobbik, LMP, Momentum, Párbeszéd – amely ugyan nem mérhető, de Karácsony Gergely személyében a legszélesebb körben elfogadott és hatalommal bíró ellenzéki politikust tudják felmutatni) egyetért abban, hogy a következő választásokon a leghatékonyabb taktika az egyéni képviselők esetében az, ha minden körzetben egy közös jelöltjük lesz. Az egész országra kiterjesztett teljeskörű együttműködés, amelyet a 2019 őszi önkormányzati választásokon elért részsikerekre alapoznak, a választási matematika szerint ugyan logikus módja a szavazatmaximalizálásnak, azonban több, ma még ismeretlen negatív követkeménnyel járhat.

A kockázati tényezők a következőkből erednek: a közös program hiánya, a leendő kooperációban résztvevő pártok ideológiai különbségei, a múltbeli személyes sérelmek emléke, az egymással szembeni bizalmatlanság, a vezető politikusok megítélésnek eltérő minősége a potenciális szavazótáborban és az ezekből eredő morális és hitelességi kérdések. E szempontok mind-mind a szavazótáborok átszavazási hajlandóságát csökkentik, így a szavazatmaximalizálás, mint a legfontosabb cél elérése veszélybe kerül.

Az ellenzéki összefogás igénye tehát a parlamenti ciklus feléhez érkezve taktikai szempontokkal magyarázható, de annak teljes megvalósulása, illetve hatékonysága kétséges.

Az önkormányzati választásokon koordinált, de nem az ország egészében létrejött együttműködés mentén elért részsikerek nem ismételhetők meg egy országgyűlési voksoláson, ugyanis több olyan tényezőben is közös nevezőre kellene jutniuk az ellenzéki pártoknak, amelyek ez idáig fel sem merültek, és amelyeket az elmúlt két ciklusban sem sikerült – kisebb körben sem – megoldaniuk.

A jelöltaspiránsok kijelölésének módjában szintén komoly törésvonal rajzolódik ki. A Jobbik, még a pandémia és a pártszakadás előtt kialakított véleményével szembehelyezkedett a többi ellenzéki párttal, amit továbbra is fenntart. Jakab Péter nyilatkozatai alapján ugyanis a mozgalom a tárgyalóasztalnál szeretné kiválasztani a közös jelölteke; míg a többi párt, ahogy ezt számtalan megszólalásukban egyértelművé tették, az előválasztást tartják a leghasznosabb eljárásnak. Véleményünk szerint a Jobbik eltérő magatartásának oka mögött az az aggodalom választásáll, hogy amennyiben már az idén megtartanák az előválasztásokat, akkor számos olyan körzet és megye is lenne, ahol a Jobbik nem tudna felmutatni valódi társadalmi beágyazottsággal bíró alternatívát, hiszen a közelmúltban több ismert kilépő volt, illetve alapszervezetek tucatja szűnt meg, továbbá megállíthatatlanul zuhan a párt népszerűsége is. Hiába érvelnének tehát a legutolsó választásokon (2018) elért eredményük mentén, egy lehetséges előválasztáson nem lennének képesek a még megmaradt politikusaiknak lehetőséget biztosítani.

Ameddig a Jobbik nem tudja megoldani a szervezeti válságát, amíg képtelen markáns politikai karaktert mutatni, addig nem lesz érdeke az előválasztásokban való részvétel. Ezért érvelnek jelenleg a tárgyalóasztalnál történő megállapítás mellett.

A Momentum és az LMP ugyan az előválasztást támogatja, azonban sokkal óvatosabban tárgyalnának az együttműködésről, ugyanis az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval (DK) való közösködést és Gyurcsány Ferenc személyét még el kellene fogadtatniuk a szimpatizánsaikkal. Az LMP vezetése jelenleg teljes mértékben elveti a Demokratikus Koalícióval való szoros kapcsolatot, ám a Momentum ez idáig még nem fejezte ki egyértelmű stratégiáját. A Párbeszéd, mivel támogatottsággal és szervezeti háttérrel is csak minimálisan rendelkezik, de meghatározó és népszerű jelöltjei – ha még korlátozott számban is – lennének, ami a párt túlélését és egyes politikusok sikeres szereplését garantálná, így logikusan a mielőbbi előválasztás mellett foglalt állást a kezdetektől. A DK és az MSZP is az előválasztás minél előbbi megtartásában érdekelt. A Gyurcsány Ferenc vezette párt azért, mert jelenleg felszálló pályán van, így vélhetően jó eredményeket tudna elérni; a szocialisták viszont azon oknál fogva, hogy a ma még minimálisan létező (de egyre csökkenő) társadalmi beágyazottságukat kihasználják, illetve megállítsák tagjaik tömeges átlépését a Demokratikus Koalícióba.

Egy lista, vagy két lista?

A listák számáról szóló vita azóta élesedett ki, mióta tavaly év végén Gyurcsány Ferenc kinyilatkoztatta, hogy pártja csak és kizárólag egy közös listában gondolkodik, majd a pandémia alatt – egy karanténban létrehozott videómegosztásában – az „egy lista, egy miniszterelnök” elvéről beszélt.  A MSZP és Párbeszéd ugyan nem, de a Jobbik, az LMP és a Momentum rögtön tagadólag reagált az ex-miniszterelnök szavaira, melynek oka a szimpatizánsaik elutasító véleménye Gyurcsány Ferenc személyéről.

A Jobbik ma ismert javaslata szerint két listára van szükség: 1) Jobbik, Momentum, LMP – az „új ellenzéki pártok listája” és 2) DK, MSZP, Párbeszéd – „a múlt pártjai”. Ugyan nem tejesen világos, hogy a Párbeszéd mitől „régi párt”, vagy az LMP mennyivel „újabb párt” a DK-nál, de a szavazók számára elfogadható narratíva lenne és növelné az egyes listákon belüli átszavazási hajlandóságot. Az együttműködésre való lehetőség azonban az elmúlt hetekben lecsökkent, Jakab Péter ugyanis az LMP vezetését, illetve egyik politikusát, Ungár Pétert vádolta meg a Jobbik megosztottságáért – ami nyilvánvalóan figyelemelterelés a Jobbikban felerősödött személyi ellentétekről.

A választási rendszer logikája azonban felülírja a vita morális vagy ideológiai oldalát. Az eljárási rend szerint ugyanis, amennyiben egy párt indul egy listával, akkor 5 százalékot kell elérnie (a töredékszavazatok nélkül) ahhoz, hogy parlamentbe jusson, amennyiben kettő, úgy 10, három vagy több párt esetében pedig 15 százalék a küszöb.

Így az az ellenzéki lista, amely három vagy több jelölő pártból áll össze, a jelenlegi – a ciklus félidejében mérvadó – közvéleménykutatások adatait figyelembe véve a parlamentbe jutást kockáztatja.

A jogszabályi környezet azonban lehetőséget ad arra, hogy közös listát egy önálló jogi személyiséggel bíró szervezetet alapítson, amit választási pártnak nevezünk. Azaz, a példát követve, lehetőség van arra, hogy az MSZP, a DK és a Párbeszéd, illetve a Jobbik, a Momentum és az LMP kialakítson egy-egy közös „választási pártot”, amelynek így csak öt százalékot kellene elérnie (a Gyurcsány-vezette Demokratikus Koalíció elnevezése már eleve egy ilyen ellenzéki „ernyőpárt” létrehozására utal). Ez viszont – a házszabály szerint – azzal a következménnyel járna, hogy az egy listán szereplő pártoknak egy frakcióban kellene helyet foglalniuk a parlamentben. A házszabály ugyanis úgy rendelkezik, hogy csak és kizárólag olyan frakciót lehet alapítani a következő ciklusban, amely mögött egy listán bejutott, a parlamenti küszöböt elérő „jelelő párt” áll. Ha az ellenzéki pártok azt a forgatókönyvet választják, hogy közösen indulnak, de egy választási pártot hoznak létre annak érdekében, hogy csupán az 5 százalékot kelljen megugraniuk, akkor egy frakcióban kell majd dolgozniuk.

Az egylistás indulás hatékonyabb együttműködés lenne a matematika szabályai szerint, hisz az egyéni választókerületekben megkapott töredékszavazatok (nyertes és vesztes töredékszavazatok) a mandátum kiszámításánál hozzáadódnak a parlamenti küszöböt megugró pártokra (pártlistákra) leadott szavazatokhoz. Így minden töredékszavazat egy ellenzéki listához lenne hozzászámolva. Amennyiben két listáról beszélünk, akkor azokban a körzetekben, ahol az egyik pártlista állítja az egyéni jelöltet, ott a másik pártlista egyetlen egy töredékszavazattal sem számolhatna. Így a két lista esetében mindkét szövetségnek le kellene mondania valamennyi töredékszavazatról, ami  ebben az esetben is feloldhatatlan konfliktusokhoz vezetne.

Az egy lista ugyan hatékonyabb eszköz, de számos morális kérdést vet fel, illetve a leendő frakció fragmentáltságát determinálja és a közös program kialakításának lehetőségét csökkenti; bizalmatlanságot szül a résztvevők között és hitelességi deficitet okoz a szimpatizánsok körében, így nem működne hatékonyan az „átszavazási” hajlandóság.

A kisebb pártok ráadásul az identitásukat és a megmaradásukat kockáztatnák ezzel az együttműködési formával. A kétlistás koordinált indulási forma ugyan elfogadhatóbb lenne a szimpatizánsok körében, a hitelességüket és az identitásukat is nagyobb eséllyel tudnák megőrizni, ám számos töredékszavazat elveszne egy-egy pártlista számára, ami a végső mandátumok kiszámolásakor olyan nagy veszteség lenne, amit nem szívesen vállal egyetlen párt sem.

Összefoglalás

Az ellenzéki együttműködés formájáról tehát a következő témákban nincs egyetértés: 1) az egyéni választókerületekben induló közös jelöltek kiválasztásának módja, 2) a lehetséges előválasztás szabályai, 3) az országos listák száma (egy vagy kettő), 4) a miniszterelnök-jelölt személye és kijelölésének menete.

Tovább nehezíti az összefogásban érdekelt pártok dolgát a közös program hiánya, az ideológiai távolság és a megosztó személyek elfogadtatása. Így megjósolható, hogy a koronavírus járvány miatt „időt nyerő” ellenzéki pártok a nyilvánosság kizárásával próbálnak majd minél gyorsabban megegyezni, miközben a vitás kérdések miatt számos konfliktus fog napvilágot látni.

Az ellenzéki oldalon a 2020-as év további hónapjait, a parlamenti ciklus második felének kezdetét az egymással való versengés fogja meghatározni, aminek következtében a pártok további népszerűségvesztéssel számolhatnak majd.