A 2022-es választások előtt szűk fél évvel egy olyan politikai verseny tanúi vagyunk, amely egy nagyobb küzdelem része és a társadalom integrációjáért folyik. A napi aktualitások tétjét is jobban meg tudjuk érteni, ha a kampány eseményeit két integrációs modell harcaként fogjuk föl. A jobboldal (az Orbán Viktor vezette magyar kormány, a Fidesz–KDNP és támogatói) nemzeti alapon akarják integrálni a társadalmat, olyannyira, hogy politikai programjuk neve (Nemzeti Együttműködés Rendszere) is erre utal. A nemzeti integrációra irányul minden szociális, gazdasági és kulturális intézkedés, immár több mint tizenegy éve. Az ezzel szemben álló magyarországi ellenzéki pártok és nemzetközi háttértámogatóik viszont globális integrációban gondolkodnak. Ez felerősíti a társadalomban a centrifugális erőket, hogy az egyének közösségeiktől (család, nemzet, haza) elszakadva a globális s ne egy lokális rendbe illeszkedjenek.

Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatójának írása egy új társadalmi-politikai keretrendszerről szól, amelynek segítségével nem csak a 2010 óta tartó kormányzás célja és szerkezete érthető meg teljes egészében, hanem a hazai politikai blokkok közötti ideológiai különbségre is magyarázatot ad, sőt az idei ősz mobilizálási versenyének végeredményét is megindokolja.

Az integráció terei

A fizika törvényeiből jól ismert a centripetális és a centrifugális erők ellentétes mozgása. Centripetálisnak nevezzük a középponthoz közelítő erőt, centrifugálisnak pedig azt, amely tőle eltávolít. A társadalmon belül is szokás centripetális erőnek hívni azokat az érzelmeket és kapcsokat, amelyek összetartják tagjait, kohéziót teremtve közöttük, de jól ismerünk olyan centrifugális erőket is, amelyek széttartó hatásúak, mert atomizálnak, elválasztanak. Előbbire példa a nemzeti érzés, a családi kapcsolatok, a vallásos hit vagy a lokálpatriotizmus, utóbbira pedig azok a törekvések, amelyek a különbséget keresik-növelik és nem azt, ami összeköt (BLM, gender-ideológia, LMBTQI-lobbi, marxizmus, rasszizmus). Gondoljunk bele: a magyar nemzet összetartozásának tudata a legdemokratikusabb érzés, hiszen életkorra, származásra, státuszra és nemre való tekintet nélkül egyesít mindenkit, aki magyarnak vallja magát.

A mítoszokból jól ismert az egybegyűjtés és a szétszóratás eseménye, amint a Bibliából is a nyáj és a pásztor képe. Ez ugyanannak a társadalmi mechanizmusnak a megfogalmazása, mint amiről az előbbiekben szó volt! Amikor arról olvasunk, hogy úgy szól az Úr a zsidókhoz, hogy „egybegyűjtelek titeket a népek közül és együvé hozlak titeket a tartományokból, amelyekben szétszórattatok, és adom néktek Izráel földjét” (Ezékiel 11,17), akkor eszünkbe juthat az Újszövetségből a „jó pásztor” példázata, aki azt mondja: „ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim” (János 10,14). Mindebben nem csak teológiai hitigazságok fejeződnek ki, hanem politikaelméleti bizonyosságok is. Mégpedig az, hogy az „egybegyűjtés” munkája, vagyis a társadalmi integráció megteremtése a mindenki által ismerős elvek mentén a legkézenfekvőbb, mert ez biztosítja legkönnyebben a tartós kohéziót.

A társadalom széttartó erőinek mérséklése, megfékezése volt az a nagy politikafilozófiai újítás, amelyet Thomas Hobbes bevezetett, amikor az angol polgárháború körülményei közepette azt írta, hogy állam nélkül az „ember embernek farkasa” (homo homini lupus), kell tehát egy olyan központi autoritás, amely mindenki fölött állva betartatja a törvényeket és meggátolja a polgárháborút (Leviathán. 1641). Noha az ember eredendő, természeti állapotát hozzá képest békésnek képzelte Jean-Jacques Rousseau, ám úgy vélte, hogy ennek felbomlása után az embereknek meg kell formálniuk egy olyan közakaratot (volonté générale), amelyet mindenki elfogad (A társadalmi szerződés. 1762). Amint írta, az embereknek „csak egy mód[juk] van rá, hogy biztosítsák fennmaradásukat: összeadni erőiket, közös indítóokkal” s ezáltal egy „összesített erőt képezni”.

Ebből is látszik, hogy az állam létrehozatala és benne a társadalom működése csak egy közös, mindenki által felismert érdek mentén és egy mindenki által osztott azonos értékrend alapján lehetséges. Ennélfogva, minél többeknek érdeke egy adott politikai rend fennállása, annál stabilabb lábakon áll, és minél nagyobb támogatás/legitimáció övezi a kormányzatot, munkája annál hatékonyabb. Mindezt azonban nem csak a hasznán való széleskörű osztozás lehetővé tételével, hanem értékrendjének elmélyítésén keresztül is biztosítani kell. Röviden: az össztársadalmi érdek védelme és egy konszenzusos kulturális hegemónia megteremtése egymást támogatja.

A globalizáció körülményei között azonban a társadalom integrálását biztosító hagyományos, ismerős terek fokozatosan szűkülnek, a sokáig meghatározó közös bizonyosságok pedig lassanként elporladnak. Azok a keretek, amelyek évszázadokig biztosították az emberek együvétartozását (nép, régió, vallás) már a modernitásnak áldozatul estek, ám most már a modernitás eddig stabilitást biztosító eredményei (állam, határok, nemzet, szuverenitás) is veszélybe kerültek, sőt újabban az olyan biológiai meghatározottságokat is megkérdőjelezik, amelyek az emberi élet alapját jelentik (család, nemi hovatartozás). Ennek hatására a 21. század elején, különösen a 2010-es években egyre többen felismerték, hogy ragaszkodnunk kell azokhoz a rögzítettségekhez és kötöttségekhez, amelyek biztonságunkat garantálják. Ekkoriban derült ki, hogy a nemzeti szuverenitás és a népszuverenitás nem képzelhető el egymás nélkül – ebből született meg a nemzetállam és a demokrácia együttes védelmezése.

Az elmúlt évtized „populista hulláma” mögött tehát egy olyan új törésvonal kialakulása állt, amely részben felülírta a politikát kétszáz évig meghatározó bal–jobb megosztottságot. A szuverenista pártok (AfD, Fidesz, FPÖ, Liga, Nemzeti Tömörülés, PiS) sikerei, a Brexit-népszavazás végeredménye és Donald Trump elnökké választása a 2010-es évek slágertámájává tették azt a társadalmi átalakulást, amely az előbb körvonalazott politikai következményre vezetett. Az új törésvonal kialakulását Lothar Fritze chemnitzi filozófiaprofesszor szerint az okozta, hogy „az uralkodó elit individualista és univerzalista alapbeállítottsága éles ellentétben áll egy nem kevésbé alapvető politikai-morális felfogással, amely ezzel szemben kollektíven és partikulárisan gondolkodik.” David Goodhart a Brexitből vonta le azt a következtetést, hogy kétféle ember létezik: vannak az Akárholok és a Valaholok, előbbiek „progresszív individualisták”, merthogy mobilak és kozmopoliták, utóbbiak viszont „konzervatívabbak és közösségelvűbbek” náluk, ők többnyire helyekhez és övéikhez kötődnek. A két megállapítás ugyanarról szól, amiről az elmúlt évtized nagy ellentétje is: a globális elit és annak nemzetközi komprádorai állnak szemben a választókat képviselő lokális-nemzeti pártokkal.

E két alapbeállítottság határozza meg a jelenkor legfontosabb politikai törésvonalát, ahol Frank Füredi szociológusprofesszor szerint az egyik oldalon a globalista, a másikon pedig a „területhez kötődő”, azaz lokalista politikai erők állnak, mely utóbbi azokat a társadalmi rétegeket képviselik, amelyek szintén „közösségük területéhez kötődnek”. Thomas Piketty francia közgazdász új könyvében egyszerűen globalistáknak és nativistáknak nevezi ezeket a politikai csoportokat. Egy szó, mint száz: az egyik oldalon egy területhez és közösséghez kötődő, vagyis lokalista és kommunitárius (közösségelvű) politikai elmélet áll, a másikon pedig egy olyan, amely individualista és nem ismer kötöttséget – sem területit, sem semmilyen mást.

Az előbbi a társadalmat közös érzések (nemzeti összetartozás, patriotizmus) és rögzített struktúrák (alkotmány, család, határok, jog, nyelv) segítségével igyekszik összefogni és egy adott területen (lakóhely, régió, nemzetállam) integrálni; az utóbbi viszont legszívesebben feloldana minden rögzítettséget, elbontana minden határt (államit, biológiait, nemit, nemzetit, nyelvit egyaránt) és a puszta egyéneket egyetlen globális rendszerbe integrálná.

Az integráció csatornái

A társadalmi integráció több csatornán, sokféle mechanizmus segítségével és különböző eszközökkel megy végbe, melyek mindegyike arra irányul, hogy növeljék a társadalmi kohéziót. A cél megerősíteni és megsokszorozni az egyének közötti kapcsolatokat, és kialakítani egy olyan érzelmi környezetet és intézményei keretet, amelyben az egyes egyén egy kollektív közösség szerves részévé válik. Mindez normákon, szabályokon, rituálékon és struktúrákon keresztül történik, amelyek kialakítják az együttműködést és a lojalitást. Ezek alapvetően kétfélék: államiak és civiltársadalmiak, vagyis az emberi együttélés politikai és polgári szférájához tartozók.  Összesen ötféle integrációs csatornáról beszélhetünk, melyek a következők:

1) Értékek, kollektív normák, vagyis olyan erkölcsi, kulturális és jogi alapvetések, amelyeket mindenki oszt, ezeket a szocializáció során sajátítjuk el és intézmények közvetítik. Ezek az értékek a magyar társadalomban a keresztény normák, legyen tartalmuk akár vallásos, akár szekularizált. Minél mélyebbek egy egyénben és egy társadalomban a közös értékek, annál integráltabbak. 2) Közösségek, vagyis az integráció szociális csatornái. Ilyenek a család, a pártkapcsolat, főként a házasság köteléke, az egyházhoz tartozás, a baráti kapcsolatok és szomszédsági viszonyok, vagy az olyan önkéntes társulások, amelyek azonos érdeklődéshez, közös elfoglaltságokhoz és sportágakhoz kapcsolódnak. Minél gyakoribbak a különféle közösséghez való kapcsolódások, az integráció foka annál nagyobb. 3) Állam, pontosabban egy adott területen működő államiság jogi, adminisztratív és redisztribúciós intézményrendszerei, mint amilyen az állampolgárság, az állami újraelosztás és a nyilvántartás, továbbá a jóléti, társadalombiztosítási, oktatási, egészségügyi stb. intézmények. Minél sűrűbbek az állam csatornái, annál nagyobb fokú az integráció. 4) Lakóhely, tehát mindaz, ami egy-egy lokalitáshoz kötődik; ilyenek a települések, az önkormányzatok, a földrajzi meghatározottságok. A lakóhely nagyságával együtt veszíthet integrációs vonzerejéből, amit gyakran emberléptékűségének elvesztéseként, a tőle való elidegenedésként élünk meg. 5) Politika, ami nem más, mint a közélethez kapcsolódó integráció eszközei: nemzet, pártok, vezetők, média, mozgalmak, szakszervezetek stb. Minél többen tagjai egy-egy ilyen szerveződésnek, annál erősebben integrál.

Az integrációs mechanizmusok között működésmódjuk alapján hármat szokás elkülöníteni: vannak személyközi (család, barátok, szomszédság), társadalmi (szokások, jogi kötelékek, jóléti transzferek, munka világa) és rendszerhez kapcsolódó (állam, politika) integrációk. Ezek közül a rendszerintegráció tűnik a legerősebb kohézióteremtő erőnek napjainkban, amely érzelmeken, ideológiákon, pártokon és vezetőiken keresztül érvényesül. Az MTA éveken keresztül végzett egy akadémiai mobilitási kutatást, amelynek tudományos alapja éppen a társadalmi integráció elve volt. Ennek egyik kutatást záró megállapítása szerint „a 2010-es évek közepére egyetlen olyan markáns ideológiai csoport alakult ki, amely […] erősen integrált […] politikai közösség. Ennek élén egy karizmatikus vezér, Orbán Viktor áll.”

Mindezt a megállapítást, amely nem jelent többet, minthogy a magyar jobboldal politikai eszközökkel is integrálja a társadalmat, adatokkal támasztják alá (amelyeket csak helyesen kell értelmeznünk). Az akadémiai integrációkutatás keretében 2018 végén egy nagymintás adatfelvétel készült (vagyis az egymás után a harmadik kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő országgyűlési választás után). A reprezentatív felmérés alapján megállapították, hogy azok körében, akik esetében magas az intézményekbe vetett bizalom és elégedettek a demokráciával, kirívóan magas a Fidesz–KDNP támogatottsága. A kormány támogatóinak általános politikai és különösen ideológiai integráltsága erős, ők a politikai ügyek mentén a leginkább mozgósíthatók, de a helyi ügyek és a civil társadalom szervezői is jelentős részben közülük kerülnek ki. Az adatok alapján úgy találták, hogy a magukat jobboldalinak vallók közel kétharmada „kötődik valamilyen civil szerveződéshez […] nekik lényegesen magasabb az egyesületi kötődésük”.

Összefoglalva megállapították a következőket: „A politikailag felülintegrált csoportok pártpreferenciája a leginkább koncentrált, méghozzá a kormánypártok irányába.” Majd hozzátették, hogy a magyar kormány sikeresen biztosítja a társadalomban nem csak a döntések legitimitását, vagyis azok pusztán passzív-semleges elfogadását, hanem egyre inkább a hozzájuk fűződő lojalitást is, tehát önkéntes támogatásukat. Mindez nem csak azt jelenti, hogy Orbán Viktor az egyetlen, „aki a legnagyobb és leginkább lojális politikai tábort képes összetartani”, de ezen túlmenően „a Fidesz–KDNP által létrehozott Nemzeti Együttműködési Rendszer esetleges stabilizálódására utal”. A sokféle irányzatból álló, de egységes politikai „törzsszövetségként” működő magyar jobboldal tehát önmagán kezdte meg azt az integrációt, amelyet a köz érdekében, az egész társadalomra ki kíván terjeszteni – és erre minden reménye meg is van.

Mindez azért van, mert a magyar jobboldal úgy gondolja, hogy a család, az állam és a hozzá tartozó jogi, gazdasági, infrastrukturális eszközök hiányában „mint oldott kéve, széthull nemzetünk” (Tompa Mihály). Felismerte, hogy a legtermészetesebb integrációs keret a nemzet, a családok családja. Éppen ezért ennek megerősítésén dolgozik, ebbe a nagystratégiába illeszkedik az összes kormányzati lépés, a kettős állampolgárság lehetővé tételétől kezdve a határvédelmen és a rezsicsökkentésen át a munkahelyteremtésig és a családtámogatási rendszerig. A társadalom védelmében 2010 óta életbe léptetett intézkedések egyúttal a nemzeti integrációt is növelik, és fordítva: a nemzeti érdekek védelme egyben a társadalmi kohézió növelését is jelenti.

Ezzel szemben a magyarországi baloldal globális–föderális integrációt akar megvalósítani, amit követeléseik is bizonyítanak, a DK „Európai Egyesült Államok” melletti kampányától kezdve az összellenzék közös alapprogramjáig, amely az uniós föderalizáció mélyítését célozza. Ennek része a bér- és nyugdíjunió követelése, az euró bevezetésének szándéka, az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, valamint a „jogállamisági mechanizmus” alkalmazása melletti lobbizás. Nem csoda, ha egy 2017–18-as kutatás azt találta, hogy az „európéer, nyugatos” önbesorolás belesimult a baloldali–liberális–zöld politikai komplexum értékkategóriáiba. Ezt az összefüggést szem előtt tartva érthetjük meg a 2019. októberi önkormányzati választások fővárosi eredményének társadalmi-kulturális okait, amennyiben figyelembe vesszük annak a 2020–21-ben felvett közvélemény-kutatásnak az adatait, mely szerint egész Európában Budapest az egyetlen hely, ahol a lakosok többsége nem nemzetével vagy régiójával azonosul, hanem valamiféle „európai identitást” vall magáénak.

Integrációbank, avagy a politikai mozgósítás

Az ötféle integrációs csatornának – mindenféle elképzelhető variációban – megvan a közös metszete; ezek felerősítik egymás integrációs hatását, mert miközben interferálnak egymással, erejük multiplikálódik. Az állami, helyi és politikai integrációk csatornái össze-összekapcsolódhatnak egymással és a közösségi és normatív integrációs csatornákkal, erőteljes érzelmi azonosulást kiváló csomópontokat képezve. Egy helyi ’56-os vagy augusztus 20-i megemlékezés például, amelyre családunkkal, barátainkkal látogatunk el, mondjuk egy párt által szervezett tömegrendezvény alkalmából, mind az öt integráció-variánst mozgósítja.

Ehhez kapcsolódik, hogy létezik az integrációs energia, amely előállítható, gyarapítható, gyűjthető, sőt tárolható, átcsatornázható, kamatoztatható és transzformálható. Egy-egy jelentőséggel bíró politikai aktus (államalapítás, alkotmányozás, szónoklat, forradalom, honvédő háború) emlékezetes marad, a kollektív memória része lesz, felidézése pedig minduntalan megerősíti a közösségi összetartozás érzését. Chantal Mouffe szavait idézzük: „A politikai alatt az antagonizmus dimenzióját értem […] A politikával viszont azokat a gyakorlatokat és intézményeket fedem le, amelyeken keresztül a rend létrejön.” Mindez az integrációs tőkefelhalmozás kapcsán is így működik – a politikai mozgósításnak például az az értelme, hogy minél több ember mobilizálásával és összegyűjtésével termelik meg azt az energiát, amely növeli közöttük a kohéziót, a politikai konfliktus horizontját viszont rajtuk kívül rögzítik.

2010 óta a kormány, a Fidesz–KDNP és a jobboldali politikai közösség számos eszközzel élt a politikai integráció hosszútávú stratégiái közül. Rögtön itt van a népszavazás intézménye, amelyet a jelenlegi kormánypártok 2008-ban még ellenzéki erőként nyertek meg (emlékezetes: több mint 4 milliói ember 84 százaléka szavazott a vizitdíj és a kórházi napidíj ellen), majd 2016-ban kormányon szereztek 98 százalékos többséget a kötelező betelepítés ellen meghirdetett népszavazáson, amelyen több mint 3,6 millióan szavaztak. Ez a második népszavazás 44 százalékos részvétel mellett ugyan jogilag érvénytelen marad, politikailag azonban korántsem, hiszen 3,36 millió ember (!) állt ki a kormány álláspontja mellett. Hamarosan pedig jön a gyermekvédelmi népszavazás, amely szintén olyan téma, amelynek bázisán szélesíthető a társadalmi konszenzus.

Az eddig megtartott tizenegy nemzeti konzultáció szintén olyan intézmény, amely kellő legitimációval övezi a parlamenti többség és a kormány által meghozott politikai döntéseket. A legutóbbi alkalommal megtartott három nemzeti konzultáció során 2020–21-ben a kormány a koronavírus-járvány kezelésében, a gazdaság újraindításában és a pandémia idején felmerült társadalmi, gazdasági, politikai kérdésekben kérte ki a választók véleményét, sorrendben közel 1,7 millió, 528 ezer és majdnem másfélmillió ember részéről kapva átlag 88–93 százalékos felhatalmazást. A legsikeresebb nemzeti konzultációk között volt a harmadik, amely 2011 májusában összesen 1,14 millió ember, többségében 80 százalékos felhatalmazását adta a kormány szociális döntéseihez; az ötödik, amely 2015-ben a bevándorlás és a terrorizmus kapcsán fejezte ki több mint egymillió ember, 90 százalék feletti egyetértését; a hatodik, amelyben 1,68 millió ember 99 százaléka értett egyet azzal, hogy „állítsuk meg Brüsszelt”; valamint a nyolcadik, amely 2018-ban a családvédelmi intézkedéseket legitimálta, mintegy 1,4 millió visszaküldött ív formájában, 99,18 százalékos eredménnyel. A legsikeresebb nemzeti konzultáció 2017-ben zajlott, ekkor összesen 2 332 755 fő töltötte ki és küldte vissza az íveket, melyen mind a hét kérdésben egyöntetűen elutasították a Soros-tervet. (Ezek mellett indulnak on-line konzultációk is, legutóbb például az állatvédelem kapcsán, amelynek eredményei alapján új és szigorúbb törvény is született.)

A Fidesz szintén él a mozgósítással: 2021. augusztus elsején „Stop Gyurcsány” kezdetű petíciót indított a volt posztkommunista kormányfő és aktuális szövetségesei megállítása érdekében. Ezt három hónap alatt mintegy másfél millióan írták alá, személyesen. Összehasonlításul: a baloldali pártok előválasztásnak nevezett mozgósítási kampányának két fordulójában egy hónap alatt összesen 850 ezren vettek részt, jelentős részük (19–21%) azonban csak on-line, ami az elköteleződés egészen más minőségét jelenti.

A hazai politikai mozgósítás leglátványosabb formája, a Békemenet. Ez nem más, mint a népi támogatás kinyilvánítása, olyan civiltársadalmi, mozgalmi, grass roots kezdeményezés, ami a kormányzat mögötti önkéntes támogatást demonstrálja, méghozzá tömeges méretekben.

Minden alkalommal a magyar szuverenitás mellett áll ki, amikor azt külső és vele szövetkező belső erő fenyegeti. Így volt ez már az első alkalommal is, 2012 januárjában, amikor „Nem leszünk gyarmat” feliratú molinó mögött vonult fel 400 ezer ember. A következő két Békemenet még az év során, március 15-én és október 23-án mozgatott meg előbb negyedmillió, majd ismét többszázezer embert, hogy kiálljanak az uniós baloldallal szemben, a magyar kormány mellett. 2013. október 23-án az újabb uniós támadások (Tavares-jelentés), 2014. március végén pedig a jobboldali kormányzás eredményeinek védelme szólított az utcára újabb százezreket. 2018. március 15-én, immár hetedik alkalommal vonultak a kormány támogatói, ezúttal a migráció és a Soros-terv ellen, majd nyolcadik alkalommal 2021. október 23-án meneteltek a választásokba való beavatkozás ellen és egyúttal emlékeztetve a 15 évvel korábbi rendőrterrorra.

Nem lehet jobban rávilágítani a jobboldal és a baloldal integrációs modelljeinek különbségére, mintha felidézzük 2021. október 23. két szónokát! Míg Orbán Viktor így fogalmazott ünnepi beszédében: „Nézzetek a mellettetek állóra: ha a szemébe néztek, láthatjátok, rá számíthattok”, addig Márki-Zay Péter azt mondta, hogy „egyetlen egy kérdés van: Fidesz vagy nem Fidesz”, ezért aztán „nem azt nézzük, hogy ki van mellettünk, hanem, hogy együtt harcolunk a közös ellenség ellen”. A konszenzusteremtés és a társadalom nemzetként való integrációja, illetve a puszta politikai konfliktuskeltés közötti különbség nem is lehetne ennél világosabb! Annál is inkább, mert Orbán Viktor kijelentette, hogy „a mi kormányzásunkkal még azok is jobban járnak, akik nem szavaznak ránk”, s ezt bizonyítandó felsorolta, hogy 2010 óta egymillió új munkahely jött létre, csökkentek az adók és a háztartások rezsije, másfélszeresére nőtt a nemzeti vagyon, a közös teherviselésbe sikerült bevonni a multikat, idén prémiumot kapnak a nyugdíjasok, a jövő évtől nem kell személyi jövedelemadót fizetniük a 25 év alatti munkavállalóknak, februártól pedig a gyermeket nevelő családok visszakapják az előző évben befizetett adójukat. (A baloldali miniszterelnökjelölt ezzel szemben saját elmondása szerint eltörölné a gyermekvédelmi törvényt és megszüntetné a rezsicsökkentést, a romákat listázná, a nemi hovatartozást pedig politikai fegyverként kezeli.)

Nem kell csodálkozni rajta, hogy az Orbán Viktor beszédét hallgatókból a legnagyobb tapsot holtversenyben a rezsicsökkentés megtartása és a gyermekvédelem fokozása váltotta ki, vagyis a szociális érdekek védelmezése és az össztársadalmi értékek képviselete. A 2021. október 23-ai Békemenet legimpozánsabb látványa minden bizonnyal a nemzeti lobogók tömkelege volt, amelyet a Gellért tértől a Vámház körúton át az Astoriáig kígyózó hatalmas tömeg hordozott; kiegészülve székely zászlókkal, kerületi és települési címerekkel, valamint a magyarlakta települések névtábláival, Marcalitól Marosvásárhelyig és Gyöngyöstől Szigetvárig. Mindez bizonyítja, hogy rendkívül sokszínű volt a tömeg, amely az egész magyar társadalom hosszanti keresztmetszetét adta: minden korcsoport, minden foglalkozási ág, minden nemzetrész és minden régió képviseltette magát. Az Országgyűlés roma szószólója azt mondta például, hogy a „kormány politikája sok romának elnyerte a tetszését. […] Felemelő érzés látni és tapasztalni, hogy amikor mi romák, megjelenünk a Békemeneten, a magyarok üdvözölnek minket, mi pedig viszonozzuk. Mi ide tartozunk, egymáshoz tartozunk.” Utolsó, dőlttel kiemelt szavainál képtelenség jobban definiálni a „nemzeti integráció” nagystratégiáját.

A jobboldal integrálja a magyar társadalmat

Miközben a 2021. október 23-ai Békemeneten, az Orbán Viktor ünnepi beszédére kilátogatókkal együtt, minimum többszázezren, egyes források szerint közel félmillióan voltak, addig a hat ellenzéki párt által közösen szervezett, az előválasztással kiválogatott 106 egyéni jelöltet és a közös miniszterelnök-jelöltet is felvonultató gyűlésre a rendőrség szerint mindössze 2400 (?) ember volt kíváncsi. Az ellenzéki demobilizálódás annak fényében különösképp érdekes, hogy a hat párt közül kettő a nevében „mozgalom” (Jobbik, Momentum), a rendezvényt két újbaloldali mozgalom is támogatta (99, Szikra), a közös miniszterelnök-jelölt mögött pedig szintén áll egy (Mindenki Magyarországa Mozgalom). A pártzászlók és az uniós jelképek mellett meglepően kevés magyar lobogót lehetett látni, mintha nem is nemzeti ünnep volna, és arra sem utalt semmi, hogy a csupasz Orbán-ellenességen kívül bármilyen egyéb (ideológiai, lokális, etnikai, nemzeti) kötődés összefűzné a résztvevőket.

2021. október 23-án még Ceglédi Zoltán baloldali elemző szerint is az volt a helyzet, hogy „míg a Fidesznél százezrek, az ellenzéknél százak-ezrek tüntettek. Ne kerteljünk, ez kudarc.” De elégedetlenségét fejezte ki az ellenzék mellett mindig mozgósító, Soros-finanszírozta 444 is, mondván: a Hősök tere torkolatában gyülekezők száma „erődemonstrációnak kevés volt”, a 24.hu csalódott beszámolója szerint „miközben a színpadra szólították az előválasztáson győztes 106 ellenzéki képviselőjelöltet, a résztvevők jórésze a Körönd irányába hazaindult”, a Telex pedig úgy írt, hogy a rendezvény csúcspontjának szánt színpadi felsorakozásra már csak a kilátogatók harmada volt kíváncsi. A HVG szerzője erősebben fogalmazott, szerinte „látványosan kevesen voltak […] ahhoz képest, hogy ez volt az ellenzéki összefogás első, nagy szimbolikus eseménye”. Valóban, de miért történhetett mindez?

A Fidesz–KDNP támogatottsága a társadalom szegmenseiben arányosan oszlik meg – mindkét nem körében, minden korcsoportban, minden társadalmi rétegben a legnépszerűbb, össznemzeti párt. Más szavakkal kifejezve, össztársadalmi érdeket képvisel és megtalálja azokat a témákat, amelyek közös értékek mentén egyesíteni képesek (biztonság, család, munka). Röviden: azt keresi, ami minden magyart összefűz, és ezt az érzést erősíti a kormányzati intézkedésekkel is. A felmérések bizonyítják, hogy az elért eredmények védelme és gyarapítása melletti mozgósítás jóval sikeresebb is, mint a tartalmatlan, jövőkép nélküli ellenzékiség: a választási részvételüket biztosra ígérők 55 százaléka szavazna a Fideszre, 44 százaléka a baloldalra. A mozgósítási mérkőzés tehát az integrációs verseny erőfelmérője.

A sikeres nemzeti integrációs modell működésére vonatkozóan nézzünk egyetlen példát, és vessünk egy pillantást a vidéki Magyarország integrálására! Már a 2018-as választásokon megállapítható volt, hogy a Fidesz a vidék pártja: a községekben 20 százalékkal szívesebben szavaztak rá, mint a fővárosban, s míg a fővárost is magába foglaló centrumrégióban 40% körüli volt a támogatottsága, az ország négy periférikus régiójából háromban abszolút többséget szerzett. Ekkor a falusiak 58 százaléka szavazott a Fideszre, a fejletlennebb régiók körében ez 65% volt. Ennek okát jókora tévedés közvetlen politikai okokra visszavezetni, az igazság ugyanis az, hogy a kisebb településeken eleve nagyobb a közösségi és a lakóhelyi integráció potenciálja, amelyet az értékek és a politika integráló erejének segítségével ki is használnak a kormányzó pártok. De mindez aligha érne eredményt az állami integrációnak a vidék Magyarországán való kiterjesztése nélkül, mégpedig a munkaerőpiacon (közfoglalkoztatás, szakképzési reform, Út a munkához), az oktatásban (bölcsőde- és óvodafejlesztések, Tanítsunk Magyarországért), a jóléti intézkedések segítségével (falusi CSOK, tűzifaakció) vagy az útépítésekkel, a Kisfaludy és a Magyar Falu Program révén.

Így már kevéssé van mit csodálkozni a következő adatokon. A Századvég felmérése szerint 51 százalék Orbán Viktort látná szívesen a kormányfői pozícióban a következő négy évben is, 41 pedig Márki-Zay Pétert. Ami lakóhely szerinti bontásban úgy fest, hogy Márki-Zay budapesti támogatottsága 54 százalékos, a megyeszékhelyen 42 százalékos, városban-faluban pedig már csak 37-37 százalékos; Orbán Viktoré viszont éppen fordítva alakul: őt a fővárosiak 38 százaléka favorizálja, és ahogy csökken a települések mérete, úgy nő a támogatottsága: megyeszékelyeken és városokban egyaránt 52%, falun pedig 56.

Az MTA már idézett mobilitás-kutatásának keretében, 2018 őszén felvett nagymintás adatok  eredményeit 2020-ban így összegezte a kutatásban részt vevő Huszár Ákos és Szabó Andrea: „A Fidesz–KDNP képes oly módon integrálni a társadalmat, hogy az objektív gazdasági, szociális tényezőktől szinte függetlenül kialakítson egy univerzális világképet, amelyben a táborhoz tartozók megtalálják azt a világos kapaszkodót (üzenetet), ami alátámasztja, megerősíti saját meggyőződésüket, meglévő véleményüket”. Szintén ezen adatok alapján állapította meg Szabó Andrea, ezúttal már Gerő Mártonnal együtt, hogy a kormány célja „minél szélesebb, tartalmilag diffúz tömeglojalitást kialakítani a társadalomban, és ezzel a lehető legjobban megszilárdítani a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.” A közpénzből finanszírozott, érezhetően kormányellenes hangvételű megállapítás téved, pontosabban helyes kiindulópontból jut rossz következtetésre. A magyar jobboldal mozgalmi, parlamenti és kormányzati ereje ugyanis az integrációs csatornákat egyszerre mozgatva az össztársadalmi kohézió növelésén dolgozik, mégpedig a nemzet integratív erejének segítségével.

Felhasznált irodalom

Békés Márton: Fordul a szél. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019.

Békés Márton: Kultúrharckészültség. Kommentár, 2021/3.

Békés Márton: Rousseau és a nemliberális demokrácia. Kommentár, 2019/3.

Nicholas Charron–Victor Lapuente–Monika Bauhr: Sub-national Quality of Government in EU Member States: Presenting the 2021 European Quality of Government Index and its Relationship with Covid-19 Indicators. Göteborgi Egyetem, The Quality of Goverment Institute, 2021.

Ibolya Czibere–Imre Kovách: State Populism in Rural Hungary. Rural Sociology, 2021.

Czopf Áron: A megőrzés terei. Kommentár, 2021/1.

Enyedi Zsolt–Tardos Róbert: A magyar választók társadalmi beágyazottsága és ideológiai tagoltsága = Várakozások és valóságok – Parlamenti választás 2018. szerk. Böcskei Balázs–Szabó Andrea, Napvilág–MTA TK PTI, 2018.

Lothar Fritze: Kulturkampf – Moralischer Universalismus statt Seltsbehauptung? Jungeuropa, Dresden, 2021.

Frank Füredi: Célkeresztben a határok. ford. Betlen János, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Gerő Márton–Szabó Andrea: A magyar társadalom politikai integrációja = Mobilitás és integráció a magyar társadalomban. szerk. Kovách Imre, Társadalomtudományi Kutatóközpont–Argumentum, Bp. 2020.

Gerő Márton–Szabó Andrea: A társadalom politikai integrációja – A politikai értékcsoportok = Társadalmi integráció – Az egyenlőtlenségek, az együttműködés, az újraelosztás és a hatalom szerkezete a magyar társadalomban. szerk. Kovách Imre, Belvedere Meridionale–MTA TK Szociológiai Intézet, Szeged–Bp. 2017.

David Goodhart: Úton hazafelé – A populista lázadás és a politika jövője. ford. Horváth Judit, Századvég, Bp.

Antonio Gramsci: Az új fejedelem (Jegyzetek Machiavellihez) ford. Betlen János, Magyar Helikon, Bp. 1977.

Huszár Ákos–Szabó Andrea: Pártszimpátia és a társadalmi mobilitás érzékelése = Mobilitás és integráció a magyar társadalomban. szerk. Kovách Imre, Társadalomtudományi Kutatóközpont–Argumentum, Bp. 2020.

Kovách Imre: Fogalmak és megközelítések = Társadalmi integráció – Az egyenlőtlenségek, az együttműködés, az újraelosztás és a hatalom szerkezete a magyar társadalomban. szerk. Kovách Imre, Belvedere Meridionale–MTA TK Szociológiai Intézet, Szeged–Bp. 2017.

Chantal Mouffe: A politika és a politikai (ford. Horváth Szilvia) Századvég, 2011/60.

Political Cleavages and Social Inequalities – A Study of Fifty Democracies, 1948–2020. ed. Amory Gethin–Clara Martínez-Toledano–Thomas Piketty, Harvard UP, Cambridge, 2021.

Peter Sloterdijk: Harag és idő. ford. Felkai Gábor, Typotex, Bp. 2015.

[Pasquale Voza:] Blocco storico = Dizionario Gramsciano, 1926–1937. cura di Guido Liguori–Pasquale Voza, Carocci, Roma, 2009.