Két hónapja tart az orosz–ukrán háború

WP Post Author

Már több mint két hónap telt el azóta, hogy Oroszország megkezdte ún. „különleges hadműveletét” Ukrajnában. Sem a háború kimenetele, sem az orosz katonai és politikai célok nem világosak teljesen, ahogyan az sem, hogy a Nyugat meddig hajlandó elmenni Oroszország feltartóztatása érdekében.

A XXI. Század Intézet elemzésében a háború eddigi eseményeit, már látható következményeit és lehetséges kockázatait vesszük számba.

Ki lesz a győztes?

A háború elején, miután az orosz hadseregnek a legelső napokban mutatott lendülete elapadt, szakértők és kommentátorok sora sietett kijelenteni, hogy Oroszország ezt a háborút elvesztette, legalábbis nem nyerheti meg, villámháborús számításai ugyanis kurdarcot vallottak. Az oroszok állítólagos utánpótlásgondjait egyesek olyannyira felnagyították, hogy már március elejére az orosz rakétatámadások végét jósolták, miközben ezek mind a mai napig tartanak, sőt egyre intenzívebbek. Az oroszok tényleges terveinek ismerete nélkül nehéz lenne biztosan kijelenteni, hogy azok mennyiben vallottak kudarcot, ugyanis nem egyértelmű, hogy az oroszok Ukrajna teljes területén akartak katonai vereséget mérni az ukrán csapatokra, vagy az első műveleteik célja valamilyen elsősorban politikai győzelem elérése volt. Utóbbira nem csupán az orosz hadmozdulatok olykor valóban meglepően vakmerő jellege (gondoljunk például az első napok kijevi elővárosi harcaira vagy a mélyen ukrán területeken oldalba támadott orosz menetoszlopokra) és az orosz csapatok különösebb (tüzérségi, légi) előkészítés nélküli előrenyomulása utal, de Vlagyimir Putyin egyik korai nyilatkozata is, amelyben az ukrán hadsereget Volodimir Zelenszkij ukrán elnök „drogos, náci bandájának” megbuktatására szólította fel.

A hadsereg ezen felszólításnak nem tett eleget, és Zelenszkij sem menekült el, bár az orosz médiában már „tudni vélték”, hogy Lembergben (Lviv) vagy egyenesen a határ túloldalán, azaz Lengyelországban tartózkodik. Zelenszkij és környezete ügyesen tudta megszervezni az ország védelme nevében az ukrán társadalom jelentős részét, a hirtelen meginduló menekülthullám keretei között is biztosítani tudván mind a megfelelő harci morált, mind az állam alapvető működését. Az ukrán központi hatalom ráadásul gyorsan a helyi vezetők tudomására hozta, hogy az oroszokkal való kollaboráció a legsúlyosabb következményekkel jár majd. Anton Herascsenko belügyminiszter-helyettes például Facebookon jelentette be, hogy Volodimir Sztruk kreminnai polgármestert oroszbarát pozíciója miatt „ismeretlen hazafiak” kivégezték, egyértelműen célozva rá, hogy a többi oroszbarát politikusra is ez a sors várhat. Az oroszok vélelmezhető várakozása az ukrán államgépezet összeomlásával kapcsolatban így beteljesületlen maradt, ez a stratégia pedig valószínűleg ténylegesen hozzájárult veszteségeik növekedéséhez is (még akkor is, ha mind az ukrán, mind az orosz hivatalos számokkal kapcsolatban lehetnek kétségeink).

Ezt követően állóháború alakult ki, sem az oroszok, sem az ukránok nem tudtak érdemben előrenyomulni.

Nagyobb kivételt csak a Harkivtól délre fekvő frontszakasz jelentett, ahol súlyos harcok árán az oroszok elérték Izjumot, a Donbasz felé vezető útszakasz melletti fontos csomópontot. Délen pedig az első napokban az orosz csapatok szinte ellenállás nélkül haladtak előre, elfoglalták Herszont (az egyetlen megyeszékhely, amit a jelenlegi háborúban eddig el tudtak foglalni), kelet felé pedig két nap alatt eljutottak a Perekopi-földszorostól légvonalban is 250 kilométerre lévő Bergyanszkig. A déli hadmozdulatok sikere révén nemcsak a Krím-félsziget vízellátását akadályozó ukrán gátat tudták megsemmisíteni, de elfoglalták az Enerhodarban található atomerőművet, és ami még fontosabb, lehetőségük nyílt Mariupol bekerítésére is. Nyugati irányban azonban Mikolajiv környékéről már kénytelenek voltak visszahúzódni, észak felé pedig sem Krivij Rih, sem Zaporizsja irányában nem tudtak nagyszabású támadást indítani. Az oroszok ráadásul a teljes légi uralmat sem tudták kialakítani Ukrajna légterében, az ukrán légvédelem a mai napig tud károkat okozni nekik, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt időszakban Oroszország területét ért támadások arra utalnak, hogy röpképes egységeik is maradtak (bár hivatalosan az ukránok tagadják, hogy közük lenne ezekhez az akciókhoz).

Oroszország tehát látszólag megtorpant, ezt a látszatot pedig tovább erősítette az a tény, hogy az isztambuli tárgyalásokat követően március végén a kijevi és csernyihivi területekről teljesen kivonultak. Ugyanakkor árnyalja a képet az, hogy amennyiben a nyugati sajtó által a hírszerzési adatokra hivatkozva közölt számokból indulunk ki, az orosz hadsereg Ukrajna területén nem volt a támadó hadműveleteknél általában szükségesnek tekintett létszámfölényben, technikailag – a légierőt leszámítva – gyakorlatilag azonos színvonalon állt (főleg szovjet időkből származó fegyverekkel harcol), terepismerete és harcikedve pedig vélhetően szintén alacsonyabb volt az ukrán erőknél, mégis számos sikert tudott elkönyvelni az elmúlt két hónapban. Ráadásul a korábban beharangozott Herszon környéki ukrán ellentámadásnak sem volt semmilyen jelentősebb eredménye, és még Kijev és Csernyihiv felszabadulása után sem merült fel, hogy Mariupolt katonai úton próbálják felmenteni.

Az a kérdés tehát, hogy milyen lehetőségei és tartalékai vannak Oroszországnak, továbbra is nyitott, a korlátozott létszámú élőerő és a régebbi technika bevetése ugyanis, bár utalhat erőforráshiányra, de könnyen lehet stratégiai megfontolások eredménye is. Legalábbis a Kinzsal (Tőr) hiperszónikus rakéta kapcsán már kiderült, hogy nem csupán blöffről, hanem bevetésre kész fegyverrendszerről van szó, a mai napig sikeres légicsapások is azt mutatják, hogy Oroszországnak csúcstechnológiájú fegyverekből is vannak tartalékai. Ezzel szemben Ukrajna, amelynek saját katonai, hadiipari és újabban közlekedési infrastruktúrája egyre súlyosabb károkat szenved, minél inkább a nyugati fegyverszállítmányokra lehet majd utalva, amelyek eljuttatása a keleti hadszíntérre jelentősen megnehezült.

A háború következő szakaszának ráadásul az oroszok sokkal megfontoltabban vágtak neki, április hónap nagy részében zajlott a Kijev és Csernyihiv térségéből kivont erők átcsoportosítása a Donbasz térségébe, ahol a szeparatisták feltartóztatására hivatott ukrán Egyesített Erők Műveletének csapatait próbálják körbekeríteni az orosz katonák, elsősorban Szeverodonyeck–Liszicsanszk és Szlavjanszk–Kramatorszk térségében.

A napokban közölték is a „különleges művelet” jelenlegi fázisának célját: elérni a Donyecki és Luhanszki megyék közigazgatási határait, és elvágni az ukránokat a Fekete-tengertől.

A donbaszi műveletek sikere esetén – vagy azokkal párhuzamosan – tehát az oroszok Mikolajiv és Odessza térségében is támadást indíthatnak. Persze az sem zárható ki, hogy csupán a fenyegetés fenntartásáról van szó, annak érdekében, hogy a kelet-ukrajnai harcoktól távol kössék le az ukrán csapatokat.

A háború alakulása nagyban függ a donbaszi harcok kimenetelétől. Az ukrán csapatok itteni összeomlása Kijev stratégiai vereségével érne fel, amely után a védekezés egyre kilátástalanabb lenne, az oroszok mozgástere pedig jelentősen nőne, még akkor is, ha egész Ukrajna megszállása valószínűleg ebben az esetben is túl nagy falat volna számukra. Amennyiben azonban az orosz csapatok nem tudják bevenni a donbaszi erősségeket, esetleg túl nagy veszteségeket szenvednek, olyan patthelyzet alakulhat ki, amely politikailag is szorult helyzetbe hozhatja az orosz vezetést.

Mik a politikai célok?

A harcoló felek közül jelenleg csak az ukránok politikai céljai egyértelműek (a két hadviselő országon kívüli hatalmak céljait lentebb vizsgáljuk). Deklaráltan ez az ország területi egységének megőrzése, a gyakorlatban az ország területének mind nagyobb részének megtartása, a nemzetközi színtéren pedig Oroszország elszigetelése, abban a reményben, hogy a moszkvai vezetés összeomlása megnyitja az utat Ukrajna teljes területének visszaszerzése felé. Belpolitikailag még jobban felerősödtek az eddigi tendenciák: a Majdan utáni, az oroszokkal való teljes szakítást preferáló irányvonal érthető okokból egyre inkább dominál, és a Zelenszkij által megkezdett hatalomkoncentráció is folytatódott. Jelenleg az elnök népszerűsége rendkívül magas, igaz, a harci cselekmények kedvezőtlen alakulása esetén ez könnyen megváltozhat. Szintén veszélyes lehet az ukrán vezetés számára, hogy a gazdaság jelentős része gyakorlatilag leállt a háború következtében, a háború folytatása így pénzügyi szempontból is egyre inkább a nyugati partnereik szándékaitól fog függeni, a társadalmi elégedetlenség pedig a hátországban növekedhet.

Az oroszok esetében nem teljesen egyértelműek a politikai célok.

Az eredetileg deklarált szándékok – „nácitlanitás”, demilitarizáció, Ukrajna semleges státusza, a Donbasz függetlenségének és a Krím orosz fennhatóságának elismerése – közül legalábbis az első az ukrán hatalom elmozdítását feltételezné, azonban az orosz felsővezetők közül többen is elismételték az utóbbi két hónapban, hogy Zelenszkijt tekintik Ukrajna legitim elnökének és nem szándékoznak őt elmozdítani. A március hónapban folytatott, személyesen és online lebonyolított tárgyalások arra utaltak, hogy ez valóban így is van, és a jelenlegi ukrán vezetést próbálják egy Oroszország számára kedvező béke aláírására rávenni. A tárgyalások során mutatott engedékenységet azonban – akár megtévesztés, akár a háborúból való kihátrálás szándéka állt mögötte – az orosz társadalom élesen elutasította, a Kreml támogatói közül is többen nyíltan bírálták a tárgyalódelegáció vezetőjét, Vlagyimir Megyinszkijt, és az orosz elnöki szóvivőt, Dmitrij Peszkovot, azok visszafogott, „békülékeny” hangneme miatt. A Kijev környéki településeken (különösen Bucsában) történtek médiavisszhangja, majd az ukrán vezetés képviselőinek egyre követelőzőbb hangneme, valamint az orosz katonák kínzását és kivégzését ábrázoló videók napvilágra kerülése tovább fokozta ezeket a tendenciákat, a tárgyalások befagytak és úgy tűnik, a donbaszi harcok végéig nincs is komoly esély arra, hogy érdemben folytassák őket.

Mi okozta az oroszok elégedetlenségét? Az ukránok állításai szerint, amelyeket az oroszok meglehetősen erőtlenül cáfoltak, a készülő szerződéstervezet szerint Ukrajna semlegessége mellett biztonságát egy sor ország, köztük NATO-tagállamok garantálnák (gyakorlatilag vállalva a hadbalépést Kijev oldalán egy későbbi támadás esetén), a Krím kérdéséről tizenötéves tárgyalási időszakot állapítanának meg (miközben Moszkva szerint a Krím kérdése le van zárva), a Donbaszról való döntést elnapolnák, demilitarizációról és „nácitlanításról” pedig szó sem lenne. Sokan bírálták Roman Abramovics orosz oligarcha jelenlétét a tárgyalásokon, valamint azt, hogy önként feladták a kijevi és csernyihivi területeket. Mint fentebb jeleztük, nem tudhatjuk, hogy megtévesztés vagy valódi hátrálási szándék állt az Isztambulban mutatott „engedékenység” mögött, mindenesetre április közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszok a harcmezőn kívánják eldönteni a függőben lévő kérdéseket. Ebben egyébként nincsenek egyedül, az ukrán szóvivők többször is nyilatkoztak arról, hogy Ukrajna csak a számára legkedvezőbb pillanatban ír alá bármilyen szerződést, de még az európai diplomácia vezetője, Josep Borrell is azt állította, hogy a háborút a harcmezőn kell megnyerni (miközben sem az EU, sem Borrell hazája nem vesz részt közvetlenül a háborúban).

A békülékenységre adott reakciók Oroszországban mindenesetre rámutattak arra, hogy a nyugati várakozásokkal ellentétben nem a háború folytatása, hanem annak eredménytelen befejezése lehet veszélyes az orosz vezetésre nézve, mivel ez érintené jobban támogatói bázisát – amely a jelenlegi mérések szerint is elsöprő többséget alkot az orosz társadalmon belül. A Kremlnek így belpolitikai szempontból is elengedhetetlen a győzelem, a február 24-én elkezdett háború nem csupán a nemzetközi kapcsolataiban képez választóvonalat.

Nem egyértelmű azonban, hogy pontosan milyen eredmények elérését lehetne győzelemként elkönyvelni orosz szempontból. A döntő kérdés az, hogy egész Ukrajnára vonatkozó döntést akarnak kicsikarni, azaz le akarják téríteni az országot a Nyugat-barát és oroszellenes irányvonalról, vagy megelégednének az ország egy részének valamilyen formában történő ellenőrzésével. Előbbire jelen állás szerint egyre kisebb az esély, utóbbi pedig nagyban a donbaszi front eseményeitől függhet. Győzelmük esetén is felmerül a kérdés, hogy csupán a Donbasz egészére és a Krímet azzal összekötő dél-ukrajnai területre terjedne ki az ellenőrzésük, vagy a teljes tengerparti sávot elcsatolnák, illetve az is kérdéses, hogy ez egy vagy több „független” állam (Novorosszija vagy újabb „népköztársaságok”), vagy közvetlen Oroszországhoz csatolás formájában valósulna meg. Hogy melyik forgatókönyv valósul meg és megvalósulhat egyáltalán, az a katonai helyzet alakulásától függ. Az orosz vezetés mindmáig nem közölte pontos céljait az elfoglalt területek jövőjével kapcsolatban, hiszen amíg képlékeny, hogyan alakulnak a hadszíntéri események, a Kreml el akarja kerülni a túlzott politikai várakozásokat.

Az ukrán vezetés sincs könnyű helyzetben, ha a jövőbeli győzelem kérdése merül fel.

Kijev vélhetően a háború bármilyen kimenetelét de facto győzelemként fogja elkönyvelni, amennyiben sikerül elkerülniük a teljes orosz megszállást, és azt, hogy hivatalosan is le kelljen mondaniuk bizonyos területekről. Mivel az oroszok számára legalább minimális területi sikerek elismerése nélkül egy hosszabbtávú szerződéskötésnek nincs értelme, az ukrán vezetés viszont szintén belpolitikai válságot kockáztatna, ha beleegyezne a területeiről való lemondásba, a felek kimerülése esetén is inkább a minszki egyezményekhez hasonló, homályos tűzszüneti és konfliktusrendezési megállapodásokra kerülhet sor, amelyeket mindkét fél sikerként tálalhat, és amelynek árnyékában tovább folyhat a felkészülés a harcok folytatására. Erre utalt Olekszij Aresztovics, az ukrán Elnöki Iroda vezetőjének tanácsadója is, aki szerint a háború akár 2035-ig elhúzódhat, ebben az időszakban pedig akár többször is fel-fellángolhatnak a küzdelmek.

Nemzetközi következmények és kockázatok

Az ukrajnai konfliktus természetesen nem csupán az orosz–ukrán viszonyról szól. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nyíltan kijelentette, hogy a különleges hadművelet célja az amerikaiak hegemóniáján alapuló világrend átalakítása. A világrend átalakulásának szándékára utalt a még a háború előtt kiadott orosz–kínai nyilatkozat is, amely szintén az amerikai hegemóniatörekvéseket bírálta. A XXI. Század Intézet többször is foglalkozott már a globális erőviszonyok változásának tendenciáival, többek között Kína felemelkedésével vagy egy többpólusú világrend kialakulásának lehetőségével: az orosz–ukrán háború a lehető legközvetlenebbül hathat ezekre a folyamatokra, az események alakulásától függően akár felerősítheti vagy tompíthatja is őket: a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, arra törekszik, hogy helyreállítsa hegemóniáját, amennyiben pedig kudarcot vall, az felerősítheti a nyugati érdekekkel szembeni ellenállást a világ számos régiójában, és más hatalmakat is arra bátoríthat, hogy kihívást intézzenek a fennálló erőviszonyokkal szemben.

A nyugati világ nyílt célja, hogy Oroszországot elszigetelje, ennek érdekében az Egyesült Államok, az Európai Unió és szövetségeseik rekordmennyiségű szankcióval sújtották az országot és annak vezetését. Moszkva teljes elszigetelése azonban még nem következett be, hiszen Ázsia, Afrika és Latin-Amerika államainak többsége nem csatlakozott a szankciókhoz és lehetőségeikhez mérten igyekeznek fenntartani a gazdasági kapcsolataikat Oroszországgal, sőt egyesek (India, Kína, Pakisztán) még fokozzák is azokat. Ráadásul az Oroszország legfőbb bevételeit jelentő exporttermékek – kőolaj, földgáz, szén, gabona – világpiaci ára nő, ami miatt Oroszország az idei évben akár rekordbevételekre is szert tehet. A szankciók ilyen módon úgy okozhatnak kárt a Nyugatnak, elsősorban Európának, hogy céljukat – az orosz gazdaság térdre kényszerítését – távolról sem érik el. Az sem világos, hogy az európai országok pontosan mit várnak a konfliktus alakulásától, milyen eredménnyel lennének elégedettek, hogy azért meddig hajlandóak elmenni, és pontosan mennyire esnek egybe az érdekeik akár az ukrán, akár az amerikai vezetésével. A homályos szándékok és egymásnak ellentmondó intézkedések pedig akaratlanul is hozzájárulhatnak az eszkalációhoz.

A jelenlegi háború a legnagyobb és legközvetlenebb kockázatot – természetesen Ukrajnán, illetve Oroszországon kívül – Európa számára jelenti.

A legnagyobb veszélyt a háború kiszélesítése jelentené, ennek esélyét a jelenleg a moldovai szakadár területen, a Dnyeszter-melléken (Transznisztria) zajló történések növelhetik, a régió hadszíntérré alakulása ugyanis Moldova, rajta keresztül pedig Románia és így a NATO közvetlen háborús részvételét is eredményezhetné. Fokozhatja a feszültséget Svédország és Finnország NATO-csatlakozási folyamata is, de természetesen az is, ha Oroszország valamilyen tömegpusztító fegyvert vetne be. Utóbbira akkor kerülhetne sor, amennyiben a hagyományos orosz támadókapacitások a minimális stratégiai céljaik elérése előtt kimerülnének.

A Nyugat és a világ más hatalmai közti közvetlen összeütközés kockázatát a délkelet-ázsiai térség eseményei is növelhetik. Az észak-koreai és a tajvani kérdés mellé az elmúlt napokban a Salamon-szigetek is felzárkózott, a szigetország vezetése ugyanis katonai megállapodást kötött Kínával. Ausztrália „vörös vonalnak” tekinti egy kínai katonai támaszpont létesítését a Salamon-szigeteken, az Egyesült Államok csendes-óceáni ügyekkel foglalkozó magasrangú hivatalnoka pedig újságírói kérdésre nem zárta ki annak lehetőségét, hogy az amerikaiak katonai akciókba kezdjenek a támaszpont létesítése esetén. Ez is mutatja, hogy az orosz–ukrán háború mögött, mondhatni „eggyel magasabb szinten”, az Egyesült Államok és Kína globális stratégiai szembenállása is egyre élesebbé válik, és kérdéses, hogy a Nyugat és Kína közötti szoros – az európai–orosz viszonynál is szorosabb és kiterjedtebb – gazdasági kapcsolatok ennek kiéleződését vissza tudják-e tartani.

Mindezek azonban jelenleg szerencsére csak találgatások, ugyanakkor számos következmény és kockázat már most jelentős hatással van az európai kontinensre. A legközvetlenebb ezek közül a menekültválság, amely nem csupán az érintett országok szociális ellátó rendszerét terheli meg, de a jövőben társadalmi konfliktusokhoz is vezethet, ha a konfliktus tartós marad és a menekültek társadalmi integrációja – akár a kibontakozóban lévő gazdasági nehézségek miatt – sikertelen lesz. Nem is beszélve arról, hogy a menekülthelyzetet bűnözői csoportok is megpróbálják kihasználni, a kiszolgáltatott helyzetben lévő, elsősorban nőkből és gyerekekből álló menekülttömeg főképp a prostitúció, valamint az ember- és szervkereskedelem számára nyújthat terepet.

Közvetlen kockázatot jelenthet Európa számára, hogy az Ukrajnába kerülő fegyverek sorsa ellenőrizhetetlen, akár illetéktelen kezekbe is kerülhetnek.

Nem lenne példátlan a válság ilyen, „járulékos” továbbterjedése, pár évvel ezelőtt a líbiai polgárháború következtében „piacra” került fegyverek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Maliban a mai napig tartó konfliktus bontakozott ki.

A háború következtében a földrajzi értelemben vett Eurázsia közepén észak–déli irányban egy szinte összefüggő válságövezet jött létre, amely nem csupán Oroszországot szigeteli el Európától, de a kínai szárazföldi gazdasági-kereskedelmi projektek megvalósulását (Új Selyemút / Egy övezet, egy út) is megnehezíti. Az ukrajnai háború és a belarusz válság a három érintett országot gyakorlatilag kizárta a nyugati irányú légiközlekedésből, és a szárazföldi átmenő forgalmat is jelentősen korlátozta. Ehhez járul még a moldovai bizonytalanság, az ismét fölizzani látszó karabahi konfliktus, valamint a török–szír–iraki határvidékeken zajló, immár évtizedes aszimmetrikus és proxy jellegű konfliktus megoldatlansága. Ez fokozza az ellátási láncok törékenységét, amelyeket a koronavírus-járvány miatt hozott intézkedések már amúgy is megtépáztak, s tekintettel arra, hogy Ukrajna és Oroszország is a világ legnagyobb élelmiszerexportőrei (gabona, napraforgó, repce) és műtrágya-exportőrei között vannak, globális élelmezési válság is kialakulhat. Ha Európában az éhínség veszélye nem is fenyeget közvetlenül, az árak emelkedése és az elszegényedés szociális elégedetlenségi hullámokat okozhat. Mindezt csak fokozná, ha az európai államok lemondanának az orosz kőolajról és földgázról, amely nem csupán az árak további emelkedéséhez vezetne (ahogyan azt az intézkedések támogatói sugallják), de energetikai válságot is okozna, amely a gazdaság működését és a polgári lakosság ellátását is veszélybe sodorná elhúzódása esetén. Miközben egyáltalán nem biztos, hogy rövid idő alatt megtörné az oroszokat, amire az is utal, hogy Oroszország épp a minap jelentette be, hogy leállítja a gázszállításokat Lengyelország és Bulgária felé, mivel azok nem hajlandóak rubelben fizetni. A szankciók tehát olyan kétélű fegyvert jelentenek, amelyeket csak rendkívül megfontoltan szabad alkalmazni, hiszen nem csupán a konfliktus eszkalációjához járulhatnak hozzá, de az őket alkalmazó szándékaival ellentétes eredményhez is vezethetnek.

Összességében tehát elmondható, hogy Európa számára a konfliktus mielőbbi rendezése lenne az előnyös, másképp félő, hogy így vagy úgy, de maga is egyre inkább érintetté válik a konfliktusban.