Majdan-klónok a növekvő instabilitás árnyékában

  •  
  •  

A választásokról és következményeiről szólt az elmúlt hónap a posztszovjet térségben. Moldovában és Tádzsikisztánban elnök-, Grúziában és Kirgizisztánban parlamenti választást tartottak, míg Ukrajnában az önkormányzati reform utáni első helyhatósági választásokat rendezték meg. Bár az egyes országok helyzete olykor egymástól különböző, összességében elmondható, hogy Tádzsikisztán kivételével a választások következtében mindenütt nőtt a politikai instabilitás, tovább fokozva a feszültséget a belarusz válsággal és az azeri–örmény konfliktussal egyébként is terhelt eurázsiai térségben.

A XXI. Század Intézet elemzésében az Eurázsiai Figyelő októberi összeállításához kapcsolódva az elmúlt hónapban lezajlott választások hátterét és lehetséges következményeit vizsgáljuk meg.

Elmaradt fordulatok: Belarusz, Kirgizisztán

A választásokat követő politikai válságok nyitánya a volt Szovjetunió államaiban az augusztus 9-én rendezett belarusz elnökválasztás volt. Az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka győzelmének kihirdetését követően Minszk és több nagyváros utcáin többször is összecsapásokba torkolló tiltakozóakciók kezdődtek, amelyek ugyan immár három hónapja minden hétvégén folytatódnak, mégsem tudták megrengetni a belarusz rendszert.

A szomszédos államok és nagyhatalmak beavatkozásától sem mentes belarusz válság jelen állás szerint patthelyzetet eredményezett, amely hosszabb távon a regnáló hatalomnak kedvezhet.

A rendszerellenes mozgalmat az sem tudta kimozdítani a holtpontról, hogy Szvjatlana Cihanovszkaja – a belarusz ellenzék Litvániába menekült vezetője – ultimátumot hirdetett, amelyben Lukasenka lemondását és a politikai foglyok szabadon bocsátását követelte, ellenkező esetben általános sztrájkkal fenyegetve. Az ultimátum kéthetes határideje október 26-án lejárt, Lukasenka természetesen nem mondott le, a sztrájkhoz azonban csak elszórtan csatlakoztak a belarusz dolgozók. Így pedig könnyen lehet, hogy az ellenzéki ultimátum éppen céljaival ellentétes hatást ér majd el, és a tüntetések lendületének további csökkenéséhez vezet majd. Ugyanakkor a rendszerellenes erők elmúlt hónapokban bekövetkezett radikalizálódása középtávon is állandó feszültségforrás maradhat a belarusz politikai életben, és a minszki vezetés óvatlan lépései könnyen újból a tiltakozások fellángolásához vezethetnek majd.

Az október 4-i kirgizisztáni parlamenti választásokat követően több helyi elemző is viccelődött azzal, hogy míg Belaruszban egy százezres tömeg sem tudott valódi eredményeket elérni, addig Biskekben néhányezer tüntető megdöntötte a rendszert. Ezt azonban a fejlemények ismeretében fenntartásokkal kell kezelni. Való igaz, hogy miután kiderült, hogy a regnáló elnökhöz közeli három párton kívül mindössze egy ellenzékinek tekinthető erő jutna be a parlamentbe, Biskekben heves tiltakozások kezdődtek, amelyek során a tüntető tömeg elfoglalt több kormányzati épületet és kiszabadított egy sor börtönben lévő politikust.

A miniszterelnök és a parlamenti házelnök lemondott, a választási bizottság pedig érvénytelenítette az elcsalt, pontosabban megvásárolt szavazás eredményeit. Hamar kiderült azonban, hogy a tüntetők néhányezer fős tábora rendkívül megosztott, rövid időn belül két, a börtönből frissen kiszabadult ellenzéki politikus, Szadir Dzsaparov egykori képviselő és Almazbek Atambajev volt elnök hívei is összecsaptak az utcán, miközben előbbit éppen a választások elcsalásával vádolt három párthoz köthető képviselők miniszterelnökké választották egy rögtönzött parlamenti ülésen.

Az ezt követő napokban folyamatosan Dzsaparov kezébe került a hatalom: miközben Atambajevet újra letartóztatták, előbbi miniszterelnöki posztját immár egy szabályos parlamenti szavazás is megerősítette, hívei pedig az elnöki rezidenciát is közrefogták, lemondásra bírva Szooronbaj Dzsejenbekov elnököt. Mivel az újonnan választott házelnök lemondott az ideiglenes elnöki tisztségről, így az elnöki és miniszterelnöki jogkörök is Dzsaparov kezében egyesültek, aki már be is jelentette, indulni fog a januári, előrehozott elnökválasztáson.

Kirgizisztánban tehát az első napok demokratikus hulláma nagyon gyorsan a különböző klánok közötti hatalmi harcba torkollott.

A gyakran nyugati NGO-k által támogatott korrupcióellenes és jogvédő aktivisták pedig csalódottan konstatálták az új szereplőnek nehezen tekinthető Dzsaparov hatalomátvételét.

Ez persze korántsem jelenti a kirgiz válság végét, az ország észak–déli megosztottsága, a klánrendszer tovább élő maradványai és a rendkívül töredezett pártrendszer a korrupcióval, a szegénységgel és a koronavírus-járvány okozta válsággal párosulva minden sikert törékennyé tesz. Akár már télen újra kiéleződhet a politikai küzdelem, hiszen decemberben rendezik a megismételt parlamenti választásokat, januárban pedig új elnököt választ a közép-ázsiai ország.

Mindössze egy héttel a kirgiz választások után Tádzsikisztánban is elnökválasztásra került sor, amelyen a papírformának megfelelően az 1992 óta hatalmon lévő Emomali Rahmon tudott győzni. A kirgiz eseményeket követően Dusanbe városában is fokozott biztonsági intézkedések mellett rendezték a választásokat, azonban tiltakozóakciókra nem került sor.

Polarizálódó Ukrajna

Bár Ukrajnában sem követték zavargások az október 25-én lezajlott parlamenti választásokat, a kormánypárt által elszenvedett vereség tovább fokozza az ukrán állam instabilitását. A tavalyi parlamenti választásokon még elsöprő sikert arató Nép Szolgája (Szluha Narodu) nevet viselő párt jelöltjei az elmúlt hónapokban lezajlott népszerűségvesztésének eredményeképpen a legfontosabb nagyvárosokban (Kijev, Odessza, Harkiv, Dnyipro, Lemberg) be se jutottak a polgármesterválasztás második fordulójába, a legtöbb megyei, járási és városi tanácsban is lemaradtak az első helyről, sőt, egyes helyeken még csak be se jutottak a helyi önkormányzatokba.

A katasztrofális eredményt nehezen lehetne általános protesthangulattal magyarázni – ellentétben a párt tavalyi sikereivel. Idén ugyanis a legtöbb településen a hatalmon lévő polgármesterek és helyi szerveződéseik végeztek az első helyen, és a választások nyertesei között van az ex-elnök, Petro Porosenko Európai Szolidaritás nevű pártja, de a Majdan-előtti kormánypárt, a Régiók Pártja romjain létrejött Ellenzéki Platform – Az Életért nevű formáció is.

A politikába nagy ígéretekkel érkező és változásokat hirdető Volodimir Zelenszkij elnök és Nép Szolgája nevű pártja által okozott csalódás a régi, ismert törésvonalhoz vezette vissza az ukrán választókat.

Az újabb formációk közül egyedül a népszerű videóblogger, Anatolij Sarij pártja (Sarij Pártja) tudott sikereket elérni, bejutva több délkelet-ukrajnai nagyváros és megye önkormányzati testületébe is.

A választások eredménye azonban nem csupán amiatt lehet aggasztó Ukrajna politikai stabilitását illetően, mert így a kormányzó párt befolyása az egyébként is öntörvényű regionális „erős emberekre” tovább csökkenhet, megbénítva ezzel a kormányzati intézkedések végrehajtását, ahogyan arra a koronavírussal kapcsolatos karanténintézkedésekkel szembeni lázadások formájában már korábban is volt példa. A választások eredménye ezen kívül azt is előre vetíti, hogy a tavalyi, Zelenszkij által teremtett konszenzus lehetősége, amely meghaladni látszott a Majdan eredményeit pártolók és az azokkal szembenállók konfliktusát, az elnök és környezete határozatlan politikájának köszönhetően felbomlik.

Vagyis az ukrán társadalom újra a Majdan előtti törésvonalak mentén polarizálódik.

Nyugat-Ukrajna és az inkább oroszajkú Dél- és Kelet-Ukrajna (Jugo-vosztok) pártpreferenciái ismét élesen elütnek egymástól, míg tavaly a nacionalisták központjának számító Lembergen és a legkeletibb luhanszki és donyecki területeken kívül még mindenütt győzni tudott a Nép Szolgája. Az Európai Szolidaritás és az Ellenzéki Platform – Az Életért megerősödése, felzárkózásuk a tavaly még kiugró fölényű Nép Szolgája mellé arról tanúskodik, hogy az ukrán politikai centrum támogatottsága egyre olvad. Miközben Zelenszkij és pártja elveszíti az ukránosító intézkedéseket ellenző, békepárti szavazók támogatását, a nacionalista választóközönség szimpátiáját sem tudta elnyerni, és utóbbiak Porosenko volt elnök körül konszolidálódtak, növekvő önbizalmukat pedig jól jelzi, hogy a nekik nem tetsző intézkedések esetén az elkergetett Janukovics sorsával fenyegetik a jelenlegi elnököt.

Majdan-lehetőségek a posztszovjet határvidéken?

Október 31-én Grúziában parlamenti választást, november elsején Moldovában pedig elnökválasztást tartottak, az elemzők, szakértők és egyes politikusok pedig mindkét ország kapcsán egy, a kijevi Majdanhoz hasonló esemény lehetőségeire figyelmeztettek.

Grúziában a válság lehetőségét az tette valószínűvé, hogy a kormányzó Grúz Álom nevű párt és ellenzéke 2019-ben is súlyos konfliktusba keveredett.

Tavaly nyáron előbb a helyi Soros-szervezetek által is támogatott oroszellenes élű tüntetéssorozat, majd novemberben a választási rendszerrel kapcsolatos nézeteltérések vezettek összecsapásokkal, hosszantartó tiltakozásokkal és parlamenti bojkottal járó válsághoz, amelyet idén márciusban amerikai közvetítéssel sikerült csak rendezni. A márciusi kompromisszum lényege az volt, hogy a parlamenti bejutási küszöböt egy százalékra szállították le, a választási rendszert pedig a listás mandátumok irányába tolták el oly módon, hogy a 150 képviselőből már csupán 30 kerül ki egyéni választókörzetből.

A kompromisszum ellenére a Nyugat-barát ellenzéki pártok a parlamenti választások kapcsán jó előre a kormánypárt által elkövetett csalások veszélyeire figyelmeztettek, és felvetették, hogy nem fogják elismerni annak eredményeit. Ez végül be is következett, miután kihirdették, hogy a választásokon a szavazatok több mint 48 százalékával a Grúz Álom győzött. A parlamentbe bejutó összes ellenzéki párt bejelentette, nem fogja felvenni mandátumát, és folyamatos tüntetéseket hirdettek, amelyeket egészen addig kívánnak folytatni, amíg új választásokat nem írnak ki az országban. Az ellenzék legnagyobb ereje az Ukrajnában élő egykori elnök, Miheil Szaakasvili pártja, az Egységes Nemzeti Mozgalom, amely az idei választásokon az Egységben az Erő nevű pártszövetség kötelékében indult, és 27,14 százalékot szerzett. Szaakasvili pártja körül elsősorban az euroatlanti integráció hívei tömörülnek, a grúz–orosz ellentéteket kihasználva pedig gyakran oroszbarátsággal vádolják a Grúz Álom párt mögött álló oligarchát, Bidzani Ivanisvilit – miközben a kormánypártnak is deklarált célja a NATO- és EU-tagság elérése. Szintén lemondott a mandátumairól, de Szaakasvili táborától külön mozog a Grúz Hazafiak Szövetsége nevű párt, amelyet szintén oroszbarátnak tekintenek, és amely a választásokon valamivel több mint 3 százalékot szerzett.

A grúz ellenzék számára kedvezhet ugyan az egységes fellépés, amellyel megbéníthatja a kormánypárt tevékenységét. Ugyanakkor ellenük szól a nyugati támogatottság hiánya, ugyanis az Egyesült Államok, akárcsak az EBESZ megfigyelői elismerték ugyan a választási szabálytalanságok jelenlétét, összességében legitimnek tekintik a lezajlott választásokat.

A 2003-as „rózsák forradalmához” hasonló fordulat helyett valószínűbbnek tűnik a grúz politikai válság újabb kompromisszumos megoldása – nem kizárt, hogy ismét amerikai közvetítéssel. Erre azonban már az amerikai választások kimenetele is hatással lehet.

Moldovában az elnökválasztás november elsején megrendezett első fordulójában némi meglepetésre a Nyugat jelöltjének tekintett, Soros szervezeteivel is jó kapcsolatot ápoló Maia Sandu győzött (36,16%) az oroszbarátnak tartott regnáló elnökkel, Igor Dodonnal (32,61%) szemben. A választások második fordulóját november 15-én tartják. Nem kizárt, hogy a másik, az euroatlanti integrációt bíráló jelölt, a meglepően jó eredménnyel a harmadik helyen végzett Renato Usatîi (16,9%) támogatói Dodonra szavaznak majd át, bár maga Usatîi jelenleg Sanduval folytat tárgyalásokat. A további jelöltek többsége Sandut támogatja majd a második fordulóban.

Dodon győzelme esetén a Nyugat-párti ellenzék tiltakozó akcióira kerülhet majd sor, amennyiben pedig Usatîi is a hatalmon lévő elnök mellé áll, akkor akár egy Majdanhoz hasonló, oroszellenes élű „színes forradalom” is kibontakozhat majd.

Az ország geopolitikai kérdések mentén élesen megosztott, a koronavírus okozta gazdasági visszaesés az egyébként is nehéz helyzetű országban pedig tovább növelte a társadalmi feszültséget, és hozzájárult Dodon meglepetésnek számító első fordulós vereségéhez is. Ugyanakkor a folyamatos politikai válságok a választók kiábrándultságához is hozzájárultak, a részvételi arány mindössze 43 százalék volt.

Konklúziók

Az októberi hónapban tovább növekedett a feszültség az eurázsiai térség több államában. A helyzet elsősorban Oroszország számára lehet aggasztó, hiszen a tüntetésekkel terhelt Belarusz és a háború szélére sodródó Örményország után egy harmadik szövetségesében, Kirgizisztánban robbant ki politikai válság, amelyet az orosz–nyugati kapcsolatok utóbbi hónapokban tapasztalható megromlása is tovább nehezít. De Ukrajna fokozódó megosztottságát figyelembe véve a kelet-ukrajnai konfliktus kompromisszumos rendezése is valószínűtlennek tűnik, Szaakasvili hatalomba való visszatérésének a lehetősége pedig az utóbbi években normalizálódni látszó grúz–orosz viszony romlását okozhatja.

A térség államaiban pedig a belpolitikai konszolidáció megroppanása tapasztalható, s bár a jelenleg válsággal terhelt országok többsége korábban is több hasonló helyzeten átesett már, Belarusz példája mutatja, hogy a stabilabbnak tűnő rendszerekre is átgyűrűzhet a krízis.