Május 9-e, azaz a győzelem napja az orosz emlékezetpolitika kétségkívül legnagyobb jelentőséggel bíró dátuma. A II. világháborúban – orosz neve szerint a nagy honvédő háborúban – aratott győzelem, illetve az annak emlékezetéért folytatott küzdelem jelentőségét az immár több mint két éve tartó ukrajnai háború csak növelte. Az orosz vezetés igyekszik párhuzamot állítani a jelenlegi háború és a nyolcvan évvel ezelőtt a nácizmus ellen folytatott küzdelem között, a harctéren tapasztalt legutóbbi kisebb-nagyobb sikereit a szimbólumok világában aratott győzelemmel egészítve ki.

A XXI. Század Intézet elemzése azt vizsgálja, milyen jelentősége van az emlékezetpolitikának és kiváltképp a második világháborús győzelem emlékéért folytatott küzdelemnek az orosz–ukrán háborúban.

Harc a győzelem napjáért

A II. világháborúban – orosz nyelvterületen bevett nevén a nagy honvédő háborúban (Velikaja Otyecsesztvennaja vojna) – aratott győzelem napja (Gyeny Pobjedi) évtizedek óta előbb a szovjet, majd az orosz emlékezetpolitika meghatározó időpontja. A posztszovjet térség jelentős részén május 9-én méltatott ünnep nem került be azonnal a szovjet kánon legkiemelkedőbb évfordulóinak sorába: díszszemlékre, katonai parádékra, kisebb-nagyobb felvonulásokra hagyományosan május 1-én és november 7-én, azaz az Internacionálé napja, majd a dolgozók nemzetközi szolidaritásának napja, valamint a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója alkalmából került sor. Egy rövid, 1945 és 1947 közötti időszak után a győzelem napja csupán 1965-ben lett ismét munkaszüneti nap és az első, 1945. június 24-én megrendezett díszszemle után csupán ez év május 9-én, a 20. évfordulón került sor ismét parádéra a Vörös téren. Ezután csak 1985-ben és 1990-ben került sor a náci Németország felett aratott győzelem évfordulójára emlékező központi felvonulásokra Moszkvában a szovjet időszakban és csupán 1995-ben vált évente megismétlődő hagyománnyá. A felvonulások idővel ismét egyre impozánsabbá váltak, 2008-tól ismét rendszeressé vált a nehéztechnika és a légierő szereplése a díszszemléken és a II. világháború korabeli relikviák mellett egyre gyakrabban az orosz hadsereg újdonsült büszkeségei is fel-feltűntek ezeken a sokáig a nyugati világ legfontosabb országainak vezetői által is látogatott rendezvényeken.

Sokáig Ukrajnában is központi jelentőségűnek számított a nagy honvédő háborúban aratott győzelem emlékezete. Egészen 2015-ig ezen a néven is tartották számon a május 9-ei ünnepet és egy időben, Viktor Janukovics elnöksége alatt még katonai felvonulást is rendeztek a tiszteletére – a függetlenség napján (augusztus 24.) rendezett parádé helyett. Ugyanakkor már ezekben az években, tehát a 2013–2014-es Majdan előtt is konfliktusok terhelték a győzelem napi megemlékezéseket, s ezek az ellentétek 2014 után csak súlyosbodtak. Az ukrán nacionalisták egyre inkább hivatalosan is teret nyerő álláspontja szerint ugyanis – annak ellenére, hogy ukrán állítások szerint is Ukrajna 6–7 millió szülöttje harcolhatott a győztes Vörös Hadsereg oldalán a háborúban – Ukrajnát és az ukránokat a világháborúban valójában csak a teljes ukrán függetlenséget célzó, szovjetellenes és így időről időre a németekkel is kollaboráló Ukrán Nacionalisták Szervezete (Orhanyizacija ukrajinszkih nacionalisztyiv, OUN) és a vele összeolvadó Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrajinszka povsztanszka armija, UPA) képviselte.

Az OUN, illetve OUN–UPA vezetői közül a mostanra hírhedté vált Sztepan Banderát és az egy időben a német katonai hírszerzés, az Abwehr kötelékében harcoló ukrán alakulatot vezető Roman Suhevicset már Viktor Juscsenko, a „narancsos forradalom”, azaz az első Majdan során hatalomra jutott elnök is megpróbálta Ukrajna Hősévé avatni, döntését azonban egy kelet-ukrajnai bíróság nem sokkal később megsemmisítette arra hivatkozva, hogy sem Bandera, sem Suhevics nem volt sose Ukrajna állampolgára. Jelentőségük azonban 2014 után kezdett növekedni, amikor egyre több közterület vette fel a nevüket – Kijevben például a Moszkvai sugárútból lett Sztepan Bandera sugárút 2016-ban –, teljes emlékezetpolitikai fordulatra azonban a második világháború kérdésében nem került és nem is kerülhetett sor Ukrajnában. Bár az ukrán nacionalista közegben sokan vannak, akik nem titkoltan szimpatizálnak a náci Németországgal, az ukrán társadalom jelentős részéhez máig a győzelem napja áll közelebb, arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi porondon is finoman szólva nehezen lenne eladható egy olyan nézőpont, amely felülvizsgálná a második világháború értelmezését. A kijevi vezetés így a Majdant követő években se kiköpni, se lenyelni nem tudta a győzelem napját, helyette megpróbált annak előbb részleges, majd teljes május 8-ára történő áthelyezésével, illetve „a második világháborúban a nácizmus felett aratott győzelem és a megbékélés napja” névre történő átkeresztelésével az ünnep nyugat-európai hagyományaihoz alkalmazkodni. Mindezzel párhuzamosan viszont a háború alatt immár a második világháborús emlékművek elbontása is megkezdődött, amelyek sokáig még az egyre vehemensebbé váló kommunistátlanítás vagy dekommunizáció során is érintetlenek maradtak.

Az orosz vezetés ezzel szemben az elmúlt években éppenhogy növelte a győzelem napja jelentőségét. Nem véletlenül, hiszen a Kreml azáltal, hogy az ukrajnai „különleges hadművelet” egyik fő céljaként a nácitlanítást vagy denácifikációt jelölte meg, párhuzamot vont a nagy honvédő háború és az ukrajnai események közé, a régen legyőzött ellenség újonnan feltámadó inkarnációjaként írva le a Majdan utáni Ukrajnát. A második világháborús győzelem emlékezetétől való fokozatos elzárkózás, a korábban közös szimbólumok – mint a vörös csillag vagy a György-szalag – betiltása, és a németekkel kollaboráló személyek és szervezetek kultuszának növekedése ehhez az értelmezéshez alapot szolgáltatott, még úgy is, hogy alapvetően éppen a háború 2022. február 24-ei kirobbanása vezetett szélesebb körű fordulathoz az ukrán társadalomban a győzelem napja és a második világháború értékelésében.

A háború kezdete Oroszországban is hozott változásokat ezen a téren, azonban az ünnep jelentőségének növekedését illetően. Az eredetileg civil és regionális jellegű kezdeményezésként induló Halhatatlan Ezred (Besszmertnij polk) nevű felvonulássorozat moszkvai menetének élén 2022-ben már maga Vlagyimir Putyin orosz elnök vonult (a Halhatatlan Ezred kötelékében a felvonulók a háborúban harcoló vagy elhunyt rokonaik fényképeivel menetelnek, az eseményeket az utóbbi években több országban is megszervezte a helyi orosz közösség a győzelem napjához közeli dátumokon). Ugyanebben az évben az oroszok által ellenőrzött ukrajnai területeken is több megemlékezést tartottak, amelyek közül némelyek egészen nagy érdeklődésre tartottak számot. Tavaly, az ukrán ellentámadásra váró, a Wagner-csoport és annak vezetője, Jevgenyij Prigozsin kirohanásai miatt egyre feszültebb orosz vezetés számára fontos siker volt, hogy a volt szovjet köztársaságok többségének államfője részt vett a moszkvai díszszemlén és többen (a belarusz, a kazah, a kirgiz, a tádzsik és a türkmén elnök) idén is ott lesznek majd közülük. Mindez ugyanis azt jelenti, hogy az akkori események értékelésében máig az oroszokkal vállalnak közösséget ezek az államok.

Ukrán részről is történtek olyan kísérletek és elhangzottak olyan kijelentések, amelyek a hitleri Németország politikájával állítanák párhuzamba a mai Oroszország törekvéseit. Az online viták világában ennek eredménye az ukrán- és ukránpárti kommentelők körében népszerű Putler, illetve a fasizmus ukrán/orosz nevére rímelő és Oroszország angol nevéből származtatható rasizm kifejezés, de Ukrajna vezetői is tesznek ilyen utalásokat, például amikor a megbékéltetési politika lehetetlenségéről próbálják meggyőzni a nyugati közvéleményt.

Szimbolikus győzelmek, valós eredmények?

Ha a győzelem napja moszkvai ünnepe 2022-ben az orosz társadalom, 2023-ban pedig a posztszovjet államok Kreml melletti kitartását volt hivatott demonstrálni relatíve bizonytalan körülmények közepette, és ennek nyomán mindkét alkalom visszafogottabb hangulatban zajlott, az idei ünnepet az orosz vezetés már nyílt erődemonstrációvá kívánja alakítani. Ehhez a fő látványosságot az Ukrajnában kilőtt és/vagy zsákmányolt ukrán, illetve Ukrajnának szállított nyugati haditechnika szolgáltatja, amelyet május elsejétől a moszkvai Poklonnaja-hegyen fekvő Győzelem parkban tekinthetnek meg az érdeklődők. Az orosz hadvezetés nem különösebben titkolja a nagy érdeklődésre számot tartó attrakció kárörvendő célját: egy hirdetőtábla szerint a kilőtt technikával magukat a kiállításon képviseltető országok követségeinek alkalmazottai soron kívül tekinthetik meg a bemutatott járműveket és fegyvereket.

Márpedig jónéhány olyan ország van, amelyet ez az „ajánlat” érinthetne: a kiállításon az ukrán mellett amerikai, ausztrál, brit, cseh, dél-afrikai, finn, francia, német, osztrák és török harcjárművek is szerepelnek. A legtöbb figyelmet talán a kiállítás előtti utolsó napokban zsákmányolt német Leopard–2-es tank és egy szétlőtt M1 Abrams harckocsi jelenti. Az orosz védelmi minisztérium természetesen a kiállítás kapcsán is hangsúlyozta a párhuzamokat, emlékeztetve arra, hogy 1943 és 1948 között a moszkvai Gorkij parkban volt megtekinthető a zsákmányolt német és velük szövetséges haditechnika, hozzátéve: „győztünk akkor, győzni fogunk most is.”

A közelgő győzelem napja mellett május első harmadának szimbolikus jelentőségét az is fokozta, hogy május 7-én került sor Vlagyimir Putyin orosz elnök újbóli beiktatására. Az ukrán vezetők az elmúlt hetekben több nyílt és burkolt utalást tettek arra, hogy ehhez kapcsolódóan valamilyen jelentősebb csapást indíthatnak Oroszország ellen, elsődlegesen a Krími-hidat sejtetve lehetséges célpontként. Az ukrán támadás lehetőségét erősítette, hogy 2022. október 8-án Putyin 70. születésnapjának másnapján történt az első támadás – egy robbantásos merénylet – a híd ellen, és az is, hogy pár nappal korábban David Cameron brit külügyminiszter közölte, London nem ellenzi, hogy az általa átadott fegyverekkel Kijev csapást mérjen az orosz területekre. Ez utóbbi azért fontos, mert olyan csapás, amely akár tartósan használhatatlanná tenné a Kercsi-szoros felett ívelő hidat, elsősorban olyan nagyobb hatótávolságú rakétákkal érhető el, amelyeket a nyugati államok is átadtak Ukrajnának. Ezek egyike a brit–francia StormShadow vagy SCALP, amely Cameron szavai alapján szabadon használható Kijev belátása szerint, míg például az amerikaiak hangsúlyozták, hogy nem támogatják a fegyvereikkel – például a nemrég átadott, nagyobb hatótávolságú ATACMS rakétákkal – orosz területek ellen irányuló csapásokat.

Moszkva nagyon is komolyan vette a potenciális fenyegetést: bejelentette, hogy hadgyakorlatot tart taktikai atomfegyvereivel, amely mint később kiderült, Belarusz területére is kiterjed (hiszen tavaly óta ott is állomásoznak orosz taktikai atomtöltetek), majd behívatták a brit és a francia nagykövetet. Utóbbit elsősorban Emmanuel Macron utóbbi hónapokban tett, a francia csapatok ukrajnai bevetését pedzegető nyilatkozatai miatt hívták be. A brit nagykövetet figyelmeztették az orosz külügyminisztériumban, hogy az orosz területek elleni, brit fegyverekkel elkövetett csapás jogalapot teremt az oroszok számára, hogy válaszcsapást mérjenek a brit fegyverekre Ukrajnában és annak területén kívül is. Nem sokkal később pedig Oroszország közölte, hogy az F–16-os vadászgépeket, amelyeket Ukrajnának szándékoznak átadni, pontos felszereltségüktől függetlenül atomfegyverek potenciális hordozóiként fogja értékelni.

Eddig úgy tűnik, az orosz elrettentés működött: Vlagyimir Putyin beiktatása során nem került sor nagyobb ukrán támadási kísérletre, még az elmúlt hetekben megszokottá vált, orosz infrastruktúra elleni dróncsapások is elmaradtak. Ez akár úgy is értékelhető, hogy Kijev vagy inkább nyugati partnerei jelenleg el szeretnék kerülni a háború további eszkalációját és komolyan veszik a lehetséges következményekkel kapcsolatos orosz állításokat. Hogy ez valóban így van-e, az persze csak hosszabb távon válik világossá, hiszen a nyugati vezetők korábbi kijelentései éppen az ellenkező irányba mutattak.

Az elnöki beiktatás és a győzelem napja körüli események ugyanakkor arra utalnak, hogy Oroszország a tavalyi bizonytalansághoz képest sokkal jobban bízik saját erejében, s azt immár mintha Nyugaton is komolyabban vennék.