Harc a történelemért

WP Post Author

A harctéri küzdelmek mellett emlékezetpolitikai csatározás is zajlik az ukrán–orosz háború hátterében. Ez a II. világháború lezárásának évfordulójához közeledve különösen érzékelhetővé vált. A lassan nyolcvan évvel ezelőtti történések megítélése eddig is problémás pont volt Ukrajna és Oroszország, sőt Európa és Oroszország kapcsolatában, az idei évben pedig végképp elszakadni látszanak egymástól a narratívák.

A XXI. Század Intézet elemzése annak jár utána, hogyan feszültek egymásnak az idei évben a világháborúval kapcsolatos állítások és hogyan áll az emlékezetpolitikai háború.

Végképp eltörölni?

Az Ukrajnát ért orosz támadás kezdete óta az ukrán kormánycsapatok által ellenőrzött területeken valóságos emlékműbontási hullám vette kezdetét, amelynek célja a szovjet és az orosz kulturális örökségtől való, immáron totális megszabadulás. Maga a törekvés persze nem teljesen új, sőt a Szovjetunió széthullása után kisebb-nagyobb mértékben minden posztszovjet állam igyekezett távolságot teremteni az új, független államiság és a szovjet múlt között (kivételt csak a szakadár Dnyeszter-mellék és az 1990-es évek közepén „visszaforduló” Belarusz jelent). Ezt a szándékot jelezték az új állami szimbólumok és ünnepek – a Szovjetuniótól való szuverenitás deklarálásának napja még Oroszországban is nemzeti ünnep Oroszország napja néven –, de a kommunista személyekhez köthető település- és utcanevek megváltoztatása vagy egyes emlékművek elbontása is.

Ez a folyamat persze a legtöbb országban részleges maradt: bár Oroszországban is Gorkijból Nyizsnyij-Novgorod, Leningrádból pedig Szentpétervár lett, más települések azonban – Engels, Kirov, Kalinyingrád – megtartották szovjet nevüket és jelenleg nincs is szándék az átnevezésükre. Ukrajnában is történtek névváltoztatások – az „aktuális” településnevek közül pl. Zsdanovból Mariupol lett, Vorosilovhrádból pedig Luhanszk –, megváltoztak a nemzeti szimbólumok, számos, főleg nyugat-ukrajnai Lenin-szobor is el lett bontva, a folyamat azonban itt is részleges maradt egészen 2014-ig. A Majdanon bekövetkezett politikai fordulatot, a Krím elvesztését és a kelet-ukrajnai harcok kitörését követően az új ukrán vezetés meghirdette az ún. dekommunizációt, azaz kommunizmustalanítást, amelynek célja immár minden, a kommunista párthoz köthető személy közterületeken történő megjelenítésének eltűntetése volt. A dekommunizáció jegyében elbontották azokat a Lenin-szobrokat, amelyek nemcsak a független Ukrajna két évtizedét, de a Majdant követő „Lenin-hullást” is átvészelték, betiltották a kommunista pártot és ideológiát, a kommunista szimbólumokat, és átneveztek tucatnyi települést, többek között két megyeszékhelyet is: Kirovohrádból Kropivnyickij, Dnyipropetrovszkból pedig Dnyipro lett.

A II. világháborús, (poszt)szovjet nevük szerint a Nagy Honvédő Háborúhoz köthető emlékművek azonban ekkor még érintetlenek maradtak, bár a háború emlékezetpolitikai átértékelése is kezdetét vette. Egyre gyakrabban hangzottak el olyan állítások, miszerint Ukrajna a világháborúban két totalitárius diktatúra közt őrlődött, egyik megszállásból a másikba süllyedt, és valójában az Ukrán Nacionalisták Szervezete – Ukrán Felkelő Hadsereg (OUN–UPA) nevű alakulat képviselte az ukrán nemzeti érdekeket, Sztepan Banderával és Roman Suheviccsel az élén. Ez a narratíva azonban az ukrán lakosság jelentős része számára elfogadhatatlan volt, hiszen túlnyomó többségük felmenői a Vörös Hadseregben szolgáltak, amelyet így semmiképp sem megszálló, hanem felszabadító erőnek tekintettek, amivel szemben az OUN–UPA, Bandera és Suhevics a náci megszállókkal kollaborált. Az ukrán vezetés így a Majdan után is megtartotta május 9-ét a Győzelem napjaként és így nemzeti ünnepként, ugyanakkor egyre inkább igyekezett – többek között az európai szokásokra hivatkozva – május 8-át, az emlékezés és megbékélés napjaként előtérbe helyezni. Ezen a téren azonban nem tudott teljes sikert aratni Kijev politikája, amit jól jeleztek azok a rendszeres, kisebb-nagyobb összetűzések, amelyek május 9-én az ország több pontján a megemlékező tömegek és a nacionalista aktivisták között rendszeresen lezajlottak.

Úgy tűnik azonban, hogy a háború megváltoztatta ezt a helyzetet, és az ukrán társadalom emlékezetpolitikai hozzáállása is jelentős változásokon ment keresztül.

Ha hihetünk a Rating (Rejtying) ukrán közvéleménykutató április 27-én készített felmérésének, akkor 2017 óta 82 százalékról 34 százalékra csökkent azok száma Ukrajnában, akik számára a Győzelem napja személyes szimbolikus jelentőséggel bír, és 7 százalékról 36-ra nőtt azok aránya, akik szerint mindössze a múlt egy továbbélő, meghaladott jelenségéről van szó. 2012 óta teljes fordulat állt be abban a tekintetben is, hogy a győzelem vagy az emlékezés napjaként kellene kezelni május 9-ét: tíz évvel ezelőtt még csak 18% számára volt az emlékezés a hangsúlyosabb, ez mára nyolcvanra nőtt. Ehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy a felmérés szerint az ukránok 78 százaléka nagyon jelentősnek tekinti Ukrajna hozzájárulását „a fasizmus felett aratott győzelemhez”, sőt 67 százalékuk szerint egyenesen Ukrajna hozzájárulása volt a legnagyobb! A kutatás szerint jelentősen nőtt az elmúlt években Sztepan Bandera és az OUN–UPA elfogadottsága, és többségbe kerültek azok, akik minden szovjet és orosz kötődésű emlékművet elbontanának. Bár utóbbi alól még mindig kivételt jelentenek a II. világháborúhoz köthető emlékművek: 40% negatívan, 19% pozitívan viszonyul az ötlethez, 36% ugyanakkor semleges a kérdésben, így tulajdonképpen a többség számára elfogadhatóvá vált ezek elbontása.

Az ukrán helyi vezetők és aktivisták egy része ki is használta a közhangulat változását, és hozzá is kezdett az orosz és szovjet múlthoz kapcsolódó emlékművek és utcanevek elbontásához és lecseréléséhez. Tekintettel arra, hogy a kommunista államférfiakhoz köthető emlékművek többségét legkésőbb a Majdan utáni években elbontották már, ebben a hullámban elsősorban az orosz kultúra nagyjai és a II. világháborúhoz köthető emlékművek az érintettek. Így például eltávolították Puskin szobrait Csernyihiv, Munkács, Ungvár és Ternopil központi tereiről, Vinnyicában Makszim Gorkij szobrának lett ugyanez a sorsa. Kijevben is vita indult az orosz kötődésű közterek átnevezéséről és az emlékművek eltávolításáról, elsősorban a Kijevhez több szállal kötődő Mihail Bulgakov emlékművének eltávolítására irányuló szándék kavart vihart. Harkivban Zsukov marsall mellszobrát döntötték le nacionalista aktivisták, Csernyihivben a partizán Zoja Koszmodemjanszkaja, Munkácson a szovjet katonák hősiességére emlékező tank és obeliszk, Ternopilban pedig a szovjet légierő emlékműve került eltávolításra. Ungváron tucatnyi utca átnevezését tervezik, beleértve többek között a Jurij Gagarinról, Lev Tolsztojról vagy Fjodor Dosztojevszkijről elnevezett utcákat. Ráadásul felmerült, hogy országos szinten rendelnék el az orosz kötődésű köztérnevek és emlékművek felszámolását, az orosz kulturális termékek közvetítését vagy akár az orosz irodalmi művek oktatását.

Az ukrán emlékezet- és kulturális politika tehát a háború hatására végképp abba az irányba mozdult el, hogy teljesen eltöröljön mindent, ami Ukrajnát nem csupán politikai, de kulturális téren Oroszországgal összeköti.

Furcsa putyini „dekommunizáció”

A szakadár „népköztársaságok” függetlenségének elismerését bejelentő beszédében Vlagyimir Putyin az ukrán kommunizmustalanító politikáról beszélve azt állította, Ukrajna valójában a lenini politika teremtménye, és amennyiben az ukrán vezetők „dekommunizációt” akarnak, úgy megkaphatják, nehezen félreérthetően arra utalva, hogy a Putyin szerint erőszakkal Ukrajnához csatolt, de orosznak tekintett területeket Kijev elveszítheti. Putyin ebben a beszédében, és tavaly nyáron közölt, az ukrán és orosz nép egységét firtató tanulmányában is kiemelte a bolsevik hatalom negatív hatásait az orosz nemzeti érdekek érvényesítése szempontjából. Putyin személyes történelmi nézőpontján túl a kommunista párt elleni támadásait az is indokolhatta, hogy az elmúlt években éppen az alapvetően rendszerhez lojális, de helyi szervezeteiben radikalizálódó Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) szívta fel az országban fennálló protesthangulatot, a Putyin-rendszernek pedig ezzel párhuzamosan egyre inkább egy konzervatív, tradicionalista ideológiai színezete alakult ki, amely már nem csupán geopolitikailag, de ideológiailag is szemben áll a progresszív, globalista Nyugattal. Putyin a legutóbbi, május 9-én tartott beszédében is kiemelte, hogy Oroszország kitart ezeréves értékei mellett, amelyekről a Nyugat már lemondott, korábban pedig a konzervatív, a bolsevik hatalomátvételt követően emigrációba kényszerülő Ivan Iljint és Nyikolaj Bergyajevet nevezte meg a hozzá legközelebb álló filozófusokként.

A szovjet múlt és a kommunista rendszer persze Putyin szerint sem annyira ellenség, mint inkább tévút, főképp, ami annak az orosz elnök szerint túlzottan engedékeny nemzetiségi politikáját illeti. A jelenlegi „különleges hadművelet” során pedig, amely deklarált céljai között többek között a „nácitlanítást” nevezte meg, és így már-már szükségszerűen nyúl vissza a Nagy Honvédő Háború szimbólumrendszeréhez, a putyini értelemben vett „dekommunizáció” csak Ukrajna egyes részeinek bizonytalan orosz ellenőrzés alá vételében nyilvánult meg, ideológiailag azonban éppen ellenkező folyamat kezdődött.

Az ukrajnai orosz jelenlét szimbólumává egyre inkább a vörös zászló és annak különféle változatai lettek.

Henicseszkben és Nova Kahovkában még a Lenin-szobrot is helyreállították. Különös jelentőséget kapott az ukrán katonákat tévedésből orosznak néző és így a szovjet győzelmi zászlóval köszöntő idős asszony alakja, akinek Oroszországban már emlékművet is állítottak. Az orosz hatalmi struktúrák által szervezett és támogatott megmozdulások a megszállt területeken rendre vörös zászlók sokaságával valósulnak meg, az oroszpárti törekvések egyik szimbólumává pedig már 2014-ben a szintén II. világháborús szimbólumként is használt Szent-György-szalag (oroszul általában csak György-szalag) vált, amelyet ennek megfelelően több országban ideiglenesen vagy véglegesen betiltottak.

A háború következtében tehát két érdekes tendencia figyelhető meg. Egyrészt a putyini rendszer, a konzervatív nézetekhez való vonzalma ellenére éppen a szovjet örökségben találhatja meg azt az ideológiai konstrukciót, amely nem csak az Ukrajnától elszakított területek integrációját és a posztszovjet térségbeli dominanciáját „legitimálhatja”, de az orosz társadalomban meglévő és a szankciók miatti gazdasági nehézségek miatt várhatóan növekvő társadalmi elégedetlenséget enyhíteni hivatott intézkedéseket is alátámaszthatja.

Emlékezetpolitikai győzelmek

Másrészt pedig, a Nyugat és Ukrajna emlékezetpolitikája a deklarált szándékok ellenére erősíti a II. világháborúban aratott győzelem oroszok általi „kisajátításának” lehetőségét, és ezzel akarva-akaratlanul a jelenlegi orosz narratívát is. A győzelmet ünneplő diplomatákra és civilekre támadó, a szovjet katonák emlékműveit elbontó ukrán aktivisták, a győzelem ünneplése helyett az emlékezés hangsúlyozása, és a nácikkal is kollaboráló személyek kultuszának építése mind-mind alátámasztja ugyanis azt az orosz érvet, miszerint az ellenség nem a jelenlegi orosz rezsimmel, hanem a II. világháborúban aratott győzelem eredményeivel állnak szemben. Bár az oroszok által hirdetett „nácitlanítási” jelszavakkal szemben ukrán részről is gyakran elhangzott az a párhuzam, miszerint Putyin és az orosz hadsereg jelentik korunk nácijait – ezt még Volodimir Zelenszkij elnök is elmondta –, az ukrán emlékezetpolitikai gyakorlat azonban nem próbálja központivá tenni ezt a gondolatot, hanem a Majdan után megkezdett, ukránosító vonalon halad tovább, amely a közösen kivívott győzelemtől való elhatárolódáshoz és így a fentebb is jelzett, ellentmondásos hozzáálláshoz vezet.

Ennek pedig gyakorlati következményei is lehetnek, hiszen a minap több, orosz ellenőrzés alatt álló ukrán városban is nagy létszámú megemlékezésekre került sor a Halhatatlan Ezrednek nevezett felvonulássorozat keretében, amely során a II. világháborúban harcoló rokonaik fényképeivel vonulnak fel az emberek. Herszonban, Melitopolban és Enerhodarban is megtartották ezt a felvonulást, és bár az ukrán hivatalos álláspont szerint maroknyi kollaboránson kívül Oroszországból hozott személyek vesznek részt ezeken a rendezvényeken, a fényképekből megállapítható létszám kétségbe vonja ezt az érvelést. A Halhatatlan Ezred moszkvai felvonulásán, amelynek élén Vlagyimir Putyin vonult, szintén hatalmas tömeg vett részt a rossz idő ellenére is.

Így, bár Putyin „nagy bejelentése” is elmaradt, és a parádé sem volt olyan látványos, mint olykor a korábbi években, az idei május 9-e mégis inkább a Kreml „emlékezetpolitikai győzelmeként” könyvelhető el, amely vélhetően erősítette az orosz rendszer belpolitikai helyzetét.