Négy hónapja tart az orosz–ukrán háború

WP Post Author

Lassan négy teljes hónapja tart az Oroszország és Ukrajna közötti háború, a harcok vége pedig továbbra is távolinak tűnik. Bár Oroszország fölénye a harcok központi térségének számító Donbasz régiójában egyre nagyobb, az ukrán hadsereg folytatni tudja az ellenállást – nem kis részben a nyugati államok fegyverszállítmányainak köszönhetően. Igaz, ezek jócskán alulmúlják Kijev várakozásait, és mintha a nyugati világ is elbizonytalanodott volna a háború kilátásait illetően.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a háború legutóbbi fejleményeit vizsgálja meg több különböző területen.

Harctéri erőviszonyok

Az elmúlt két hónapban az ukrajnai háború elsődleges hadszínterévé a Donyec-medence, azaz a Donbasz vált, ahol az oroszok lassú, de folyamatos előrenyomulást tudtak véghezvinni. Különösen Luhanszk megye területén vannak szorult helyzetben az ukránok, amelynek már csak elenyészően csekély területét ellenőrzik, az ottani csapataikat pedig a bekerítés közvetlen veszélye fenyegeti. Az oroszok két kisebb katlan kialakítására törekednek. Az egyik a Hirszke és Zolote településeken állomásozó ukrán erőket vágná el; ez szinte már meg is történt, mivel Vrubivka és Toskovka elfoglalásával két, a településekre vezető főútvonalat is elvágtak, a Raj-Olekszandrivka felé vezető útvonalat pedig tűz alatt tartják.

Hasonló a helyzet Liszicsanszk és Szeverodonyeck környékén is. Utóbbi településen gyakorlatilag az Azot vegyiüzem területére szorították vissza az ukrán erőket, és a mariupolihoz hasonló helyzet van kialakulóban, hiszen jelenleg az üzem területén tartózkodó civilek szabad távozásáról tárgyalnak a felek. Liszicsanszkot így észak, kelet és dél felől is fenyegetik az oroszok, és szintén fennáll bekerítésének veszélye. Az orosz és a luhanszki szakadár erők közel állnak hozzá, hogy elvágják a Sziverszk és Bahmut felé vezető útvonalakat, amelyeket már így is tűz alatt tudnak tartani.

Az ukrán közösségi médiában már hetek óta állandó pletykának számít, hogy a szeverodonyecki helyzet miatt ellentét alakult ki Ukrajna politikai és katonai vezetése között.

E hírek szerint míg az Elnöki Iroda szimbolikus okokból minél tovább folytatná az ellenállást ezeken a területeken, addig Valerij Zaluzsnij, az Ukrán Fegyveres Erők főparancsnoka védhetőbb pozíciókba vonulna vissza. Utóbbi már most is csak súlyos veszteségek árán lenne megoldható, azonban az ellenállás is egyre kilátástalanabbnak tűnik ezeken a területeken.

Ráadásul, bár egyes elemzések néhány hete még azt feltételezték, hogy az oroszok lejjebb adtak céljaikból, és a donbaszi erők nagyobb szabású bekerítése helyett beérik egy kisebb katlannal Luhanszk megyében, ezzel próbálva valamilyen megállapodásra kényszeríteni az ukrán vezetést, az végig látható volt, hogy az oroszok Luhanszk megyén kívül másutt is fenntartják a nyomást, és a kis katlanok nem célként, hanem eszközként szolgálnak, éspedig a donbaszi ukrán csapatok feldarabolásához. Az utóbbi időszakban egyre élénkebbé váltak az oroszok Szlovjanszktól északra, így – főképp, ha Liszicsanszk bekerítése sikerül – a harcok fő színterévé rövidesen Szlovjanszk és Kramatorszk válhat. Az oroszok ezenkívül támadóhadműveleteket folytattak a Donyeck melletti Avgyijivka környékén és a donbaszi front más szakaszain is, az ukrán vezérkari jelentések pedig időről időre csapatösszevonásokról számoltak be Zaporizsja, Krivij Rih, Mikolajiv és Harkiv irányában is. Az utóbbi időszakban visszatérő témává vált, hogy Kijev is újra az orosz csapatok célpontjává válhat. Az oroszok tehát, úgy tűnik, továbbra sem mondtak le nagyobb szabású terveikről. Ráadásul az ukrán ellentámadási kísérletek eddig kudarcba fulladtak, a legfrissebb hírek szerint az Herszon megyei Inhulec folyó keleti partján kialakított állásaikat felszámolták, és Harkiv környékén is fel kellett adniuk több, korábban visszaszerzett területet.

Orosz részről is számos panaszos videó látott napvilágot, amely a katonák – elsősorban a luhanszki és donyecki szakadárok – hiányos felkészítésére és felszerelésére világított rá, és orosz parancsnokok is elismerték, hogy az utánpótlás terén nagy szükségük van a civil önkéntesek támogatására. Az ukrán hadsereg körében azonban különösen gyakorivá váltak azok a videók, amelyekben a fronton lévő katonák a felszereltség hiányosságain túl a parancsnokok, a tüzérségi támogatás és gyakran a konkrét utasítások hiányára is panaszkodnak. Ezek gyakran fegyelmi vagy büntetőeljárásokat vonnak maguk után a videókon szereplő katonákra nézve, így sokat elárulnak a hadsereg legalábbis egyes egységeiben uralkodó hangulatról. Nem véletlen – ahogy a videókban fogalmaznak – a rossz mentális-pszichológiai állapot: már ukrán tisztségviselők is elismerték, hogy az orosz tüzérség fölénye 10-15-szörös lehet, az ukrán erők veszteségei pedig napi 100-200 halottra és többszáz sebesültre tehetők.

Kijev az egyre súlyosbodó helyzetének megoldását a minél több és minél gyorsabban érkező nyugati fegyverszállítmányokban látja.

Felemás fegyverszállítások

A fegyverszállítmányok terén olyan igényeket fogalmaztak meg, amelyek nehezen teljesíthetők, és amelyek felülmúlják azokat a mennyiségeket, amelyeket a nyugati államok eddig Ukrajnának küldtek. Az Elnöki Iroda egyik tanácsadója, Mihajlo Podoljak szerint ahhoz, hogy az orosz és ukrán haderő között egyensúly legyen, Ukrajnának jelenleg 1000 NATO-standardoknak megfelelő, 155 mm-es tarackra, 500 tankra, 300 rakéta-sorozatvetőre, 2000 egyéb páncélozott harcjárműre és 1000 drónra lenne szüksége.  Hasonló számokat közölt egy másik elnöki tanácsadó, Olekszij Aresztovics is, aki szerint 600 tarackra, 500 tankra, párszáz HIMARS rakéta-sorozatvetőre és 2500 páncélozott szállító harcjárműre lenne szükség. Később ezeket a számokat Aresztovics már „ideálisként” jellemezte, és megfogalmazott egy alacsonyabb igényt is, amiben 200 tarack, 60 rakéta-sorozatvető, 100 tank, 400 harcjármű és 200 drón szerepelt.

Június közepén az Ukrajnának katonai segítséget nyújtó államok Brüsszelben tanácskoztak a további támogatásokról, amelyek végül jócskán alulmúlták az ukrán kéréseket (bár a hangnem alapján követeléseknek is nevezhetjük őket). Az Egyesült Államok újabb 1 milliárd dollárnyi fegyvert és egyéb katonai eszközt ad át Ukrajnának, ennek leglényegesebb része az újabb 18 db M777-es vontatott tarack és hozzávaló 36 ezer lövedék, az azok vontatására alkalmas járművek, valamint 2 Harpoon rakétarendszer, amelyek tengeri célpontok elleni használatra valók. Az elvárt 300 helyett összesen tíz darab rakéta-sorozatvetőt kaphat Ukrajna: az Egyesült Államok négy, Nagy-Britannia és Németország 3-3 rendszert adhat át az országnak, egységenként száz rakétával. Kisebb-nagyobb támogatásokat jelentett be és esetenként adott is át Kanada, Ausztrália, Görögország és Szlovénia is.

A nyugati államok számára nagy problémát jelent, hogy a fegyverszállítások jelentős része már így is az adott országok hadseregeinek saját felszereléséből és nem tartalékkészletekből történt, az igények teljesítése így kockázatos mértékű hiányhoz vezethetne. A The Guardian cikke szerint az amerikai hadsereg összesen 363 HIMARS és 225 M270-es rakéta-sorozatvetővel rendelkezik, az ukrán követelés ennek a mennyiségnek a fele lenne. Az M777-es, 155 mm-es tarackokból, amelyekből már több mint százat kapott Ukrajna, jórészt az amerikai hadsereg saját készleteiből, összesen kb. 1000 darab állt az USA rendelkezésére az ukrajnai szállítások előtt. A The Guardian szerint egyedül a tankokat illetően van realitása a megnevezett kéréseknek.

További gondot okoz a fegyverek kezelésének kérdése.

A felkészítés fontosságának és időigényességének hangsúlyozásával hárította el az őt ért kritikákat Olaf Scholz német kancellár is. Ugyanis amikor a fegyverszállítmányok lassúsága szóba kerül, Kijev bírálatai elsősorban Németország felé irányulnak, mivel Berlin az általa felajánlott, csekély mennyiségű nehézfegyvert is csak többhónapos „késéssel” küldi – az IRIS-T SLM légvédelmi rendszer szállítását például év végére ígérik.

Scholz érvei azonban részben legalábbis jogosak, több NATO-ország hadereje segíti az ukrán katonákat az új, nyugati fegyverek kezelésének elsajátításában. Ezt a problémát eddig enyhítette az a gyakorlat, hogy az elsősorban közép- és kelet-európai országok a régi, szovjet gyártmányú fegyvereiket adták át Ukrajnának. Csakhogy utóbbi készletek szintén kimerülőben vannak, ráadásul az átadó országok Németországtól várták az átadott fegyverek pótlását, ez azonban éppúgy akadozik, mint a német hadsereg ukrajnai szállításai. A hírek szerint jelenleg Szlovákiával alkudozik a német vezetés, mivel Pozsony 30 német harckocsit szeretne kapni az Ukrajnának átadandó 30 szovjet gyártmányú tank helyett, Berlin azonban csak a felét adná. Hasonló viták Görögország, Szlovénia és Lengyelország esetén is felmerültek, jelentősen lassítva, csökkentve vagy akadályozva ezen fegyverek átadását. Christine Lambrecht német hadügyminiszter egyébként nemrég a Bundestag előtt ismerte el a német katonai eszközpark nem túl fényes állapotát, és ezekben a vitákban is rendszeresen hivatkozik Berlin arra, hogy egyszerűen nem áll rendelkezésére a kért mennyiségű fegyver.

Összességében tehát vélhetően a magas kijevi fegyverigényeket a jövőben sem tudják majd teljesíteni a nyugati államok.

A szankciópolitika kudarca

„A szankciók jó dolgok, de nem igazán hiszek bennük”ezt szintén a már említett ukrán elnöki tanácsadó, Olekszij Aresztovics nyilatkozta nemrég, szkepticizmusát azzal indokolva, hogy a negyven éve szankciókkal sújtott Irán jelenleg önálló hadiiparral, atomprogrammal bíró ország, amely három regionális háborúban is részt vesz, Oroszország pedig Iránnál is komolyabb falat.

Mindez persze nem akadályozza a kijevi vezetést abban, hogy újabb és újabb szankciók bevezetését kérje számon Európán, annak ellenére, hogy azoknak nem csupán haszontalan, de kontraproduktív volta is kiderült némely esetekben. Különösen az energetikai szektort érintő intézkedések jelentenek problémát Európa számára, mivel az orosz kőolaj és főképp a földgáz pótlása más forrásokból nehezen megoldható. Ennek ellenére sikerült megállapodni egy részleges és később életbe lépő olajembargóról s újra felmerült a gázembargó kérdése is. Utóbbi főképp azért furcsa, mert az európai vezetők közben azon fenyegetés következményeinek elhárításán is dolgoznak, hogy ha az oroszok maguk kapcsolnák le a gázt. Ez utóbbi eshetőség mintegy előszeleként több olyan országba, amelyek megtagadták az új fizetési sémát (amely a gázért fizetett összegek rubelbe történő átkonvertálásával jár), az oroszok már leállították a gázszállításokat, az utóbbi napokban pedig az Északi Áramlat 1 vezetéken érkező gáz mennyisége is csökkent.

Moszkva ezt a szankciókkal indokolja, egészen pontosan azzal, hogy a gázszállításhoz szükséges berendezések karbantartását végző cég nem tudja visszaszállítani ezeket az eszközöket Oroszországba a szankciók miatt. Európa azonban politikai célú zsarolással vádolja Oroszországot, mivel orosz részről azt is felvetették, hogy az Északi Áramlat kiesése esetén annak „testvérvezetékén”, az elkészült, de még el nem indított Északi Áramlat 2-n keresztül folytatnák a nyugat-európai szállításokat. Szerencsére Magyarország gázellátása nem függ közvetlenül sem a balti, sem a lengyelországi vagy ukrajnai vezetékektől, ezek a politikai játszmák azonban jelentősen növelik az energiahordozók világpiaci árait, amely egész Európa gazdasága számára terhet jelent. Ezt pedig már a lakosság is közvetlenül érezheti, a növekvő infláció mellett ugyanis egyre több európai országból érkeznek hírek energetikai korlátozásokról is.

A szankciópolitika részleges haszonélvezőjének eddig India és Kína tűnik, amelyek nagy mennyiségben vásárolnak be az orosz energiahordozókból, főképp a kőolajból, a világpiacinál alacsonyabb áron.

Azonban Oroszország ezáltal sem szenved veszteséget, sőt a szakértők továbbra is azzal számolnak, hogy Moszkva jelentős extraprofittal zárhatja az évet a kőolaj, a földgáz, valamint más exporttermékek magas világpiaci ára révén, amivel vélhetően ellensúlyozni tudja a szankciók okozta problémákat. Jellemző, hogy annak ellenére, hogy Oroszországot valóban soha nem látott méretű és mennyiségű korlátozó intézkedés sújtotta, az elmúlt hónapban többször is arról számoltak be, hogy a rubel lett a világ legjobban teljesítő valutája.

Orosz tervek, eszkalációs kockázatok

Mindezek fényében az oroszok egyre magabiztosabbakká válnak, és immár nem titkolják, hogy Ukrajna egyes területeinek elcsatolására készülnek. Míg Donyeck és Luhanszk megye újonnan megszerzett területei a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság nevű szakadár formációk részeivé válnak (legalábbis első körben), addig Zaporizsja és Herszon megye orosz ellenőrzés alatt lévő részeit közvetlenül Oroszországba kezdték integrálni.

A létrehozott katonai-polgári adminisztrációk képviselőin túl már magas rangú orosz tisztviselők is nyíltan beszélnek arról, hogy Oroszország „örökké” ezeken a területeken marad.

A régiókban a május 9-i ünnepségek után június 12-én Oroszország napját is megtartották (igaz, a II. világháborús rendezvényekhez képest csekélyebb érdeklődéssel), elkezdték az orosz állampolgárságok kiadását, megkezdték a rubel bevezetését és az orosz oktatási rendszerhez való csatlakozás előkészítését is.

Mindezt úgy, hogy továbbra sem világos, milyen jogalapon és milyen formában kerülnek majd ezek a területek Oroszország kötelékébe, ahogy az sem, hogy milyen területeket akar még Moszkva bekebelezni a háború során. A korábban felmerült Herszoni és Zaporizsjai Népköztársaságok létrehozásának kérdése mára jórészt lekerült a napirendről, valamiféle referendum megtartása azonban továbbra is találgatások tárgya. Ilyesmire azonban csak akkor kerülhetne sor az érintett megyékben, ha azok teljes területe orosz ellenőrzés alá kerülne, és azokon valamelyest helyreállna a béke, szervezési és lojalitási problémák pedig még ezután is felmerülnének.

Azzal kapcsolatban pedig, hogy meddig terjednek az orosz igények, csak találgatni lehet, Moszkva ugyanis vélhetően a végleges harctéri döntést megelőzően nem akar adott esetben túlzó vagy éppen a lehetségesnél csekélyebb elvárásokat támasztani az orosz közvéleményben. A találgatások általában a Délkelet-Ukrajnának nevezett területre terjednek ki, amelybe Odessza, Mikolajiv, Harkiv és Dnyipropetrovszk megyék tartoznak a már nagyrészt orosz ellenőrzés alatt álló megyéken kívül.

A harcok kiterjedése Odessza megyére eszkalációs kockázatokat is rejthet magában, hiszen a szomszédos Moldova keleti részén fekvő szakadár Dnyerszter-melléki Moldáv Köztársaságban szintén állomásoznak orosz csapatok, ráadásul a régióban található Európa egyik legnagyobb fegyverraktára. A helyzet feszült, Dnyeszter-melléken több, ismeretlenek által végrehajtott terrorakcióra is sor került az elmúlt hónapokban (szerencsére áldozatok nélkül), és Moldova belpolitikai élete is egyre feszültebb, miután házi őrizetbe került az oroszbarátnak tartott Igor Dodon volt elnök hazaárulás és korrupciós bűncselekmények vádjával. Maia Sandu, a nyugatosnak tartott, Soros-hálózatokhoz közeli moldovai elnök, bár a szankciókhoz nem csatlakozott, egyre jobban a Nyugat felé húz az ukrajnai háború kérdésében, az országban betiltották a népszerű orosz katonai jelképet, a György-szalagot és az orosz hírműsorok sugárzását.

Korábban fennállt az eszkaláció veszélye Grúzia északi részén is, ahol szintén két, alapvetően oroszbarát szakadár köztársaság található (Abházia, Dél-Oszétia), azonban Grúzia kategorikusan semleges álláspontja és a Dél-Oszétiában az Oroszországhoz való csatlakozásról szóló referendum lefújása miatt ennek esélye jelentősen csökkent. Egy újabb konfliktusforrás jelent azonban meg.

Miután Litvánia az EU szankcióira hivatkozva korlátozni kezdte az orosz központi területekről a Kalinyingrádi terület felé irányuló szárazföldi áruforgalmat, az orosz vezetők részéről számos fenyegető kijelentés hangzott el.

Azonban, mivel Litvánia a NATO tagja, a közvetlen katonai összeütközés veszélye ebben az esetben kicsi.

Megosztott Európa

Az ukrán hadsereg szorult helyzete és a szankciópolitika kudarca a nyugati világ egységét is kikezdte, és az államok két csoportja látszik kirajzolódni. A britek, a lengyelek és a balti államok a „héják” táborát erősítik. Az Egyesült Államok után London és Varsó nyújtotta a legnagyobb értékű támogatást Kijevnek a háború alatt. Mindkét ország vezetői radikális nyilatkozatokat tesznek, az oroszokkal való minden kapcsolat megszakítása mellett kardoskodnak. Nem elhanyagolható az sem, hogy éppen a háború előtt volt formálódóban egy brit–lengyel–ukrán katonai-politikai szövetség, míg korábban lublini háromszög néven egy lengyel–litván–ukrán szövetség kezdeményezés is született. A franciák, németek és olaszok ezzel szemben inkább pragmatikusak, hivatalosan szintén a teljes ukrán győzelem szükségessége mellett foglalnak állást, ugyanakkor rendszeresen hangsúlyozzák a békekötés fontosságát, és kevésbé határozottak az Oroszországgal való szakítás kérdésében. Katonai támogatásaik is visszafogottabbak – amivel ki is vívták Kijev bírálatait. Az EU-ból kilépő britek és a német–francia tandemmel az EU-n belül rivalizáló, (regionális) nagyhatalmi célokat követő lengyelek saját pozícióik erősödését remélik elérni a jelenlegi konfliktusban, míg a nyugat-európai államok attól tartanak, hogy az elhúzódó háború és a zsákutcának bizonyuló szankciópolitika gazdasági következményei elsősorban országaik számára jelentenek majd terhet uniós szinten is.

Jellemző, hogy a radikálisabb álláspontot elfoglaló országok is igyekeznek kihasználni az orosz kapcsolatokból származó előnyöket, amíg lehet.

Lengyelország például az orosz energiahordozók hetedik legnagyobb felvásárlója a háború kirobbanása óta eltelt időszakban, a szintén „héjaként” viselkedő Észtország kapcsán pedig nemrég közölte a Bloomberg, hogy a balti állam hirtelen megnövelte fűtőolaj szállításait Szaúd-Arábia felé – úgy, hogy az országban egyetlen kőolajfeldolgozó sincs. Tehát vélhetően orosz olajszármazékokat értékesít tovább a hangosan oroszellenes balti ország. Mindezek fényében nem zárható ki, hogy a nyugati vezetők kijevi látogatása valóban azt a célt szolgálta, hogy ezek az országok átvegyék a kezdeményezést Ukrajna ügyében, és ahogy 2014–15-ben is, ismét közvetítőként funkcionáljanak Oroszország és Ukrajna konfliktusában, Boris Johnson másnapi útja pedig ennek ellensúlyozására tett kísérlet volt.

Ezek a kérdések akár az európai, sőt az euroatlanti egység jövőjét is befolyásolhatják majd. Vélhetően ennek tudható be, hogy az Egyesült Államok – a nyilvánosság előtt legalábbis – visszafogott az európaiakkal szembeni elvárásait illetően. A Biden-adminisztráció deklarált céljául tűzte ki, hogy helyreállítsa a nyugati világ Amerika-vezette egységét, és a háború kezdetén úgy tűnt, ez sikerült is neki, a front kedvezőtlen alakulása és a kibontakozó gazdasági válság azonban sérülékennyé teszi ezt az egységet, egy korábbinál is nagyobb törés kockázatát hordozva magában.