Orbán Viktor: korszakalkotó politikus

  •  
  •  

Orbán Viktor immáron a magyar történelem leghosszabb ideje hivatalban lévő miniszterelnöke, a héten haladja meg kormányzati összeideje a mindenkori rekordtartóét, Tisza Kálmánét (14 év, 144 nap). Orbán Viktor, aki immár negyedik ciklusa félidejénél is túl jár, 1998 és 2002 között kormányozta először Magyarországot, majd 2010-től kezdve egymás után háromszor nyert kétharmados parlamenti felhatalmazást. Miniszterelnöki teljesítménye abból a szempontból is egyedülálló, hogy egymás után kétszer választották újra. Sőt: kormányfői éveit számolva összesen lassan másfél évtizede Orbán Viktor vezeti Magyarországot, ami egyben azt is jelenti, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt harminc évnek már-már a felét az ő kormányzása határozta meg. A magyar miniszterelnök ezzel a politikai teljesítménnyel olyan nagy történelmi nevekkel állítható párhuzamba, mint Franklin Delano Roosevelt, Helmut Kohl, Charles de Gaulle vagy Margaret Thatcher. A korszaképítéshez ugyanakkor elengedhetetlen a kulturális élet dominálása, ezen a téren további teendők vannak.

A XXI. Század Intézet elemzése Orbán Viktor kormányzati munkával töltött idejének rekordjával és kiemelkedő teljesítményével foglalkozik, nemzetközi példákkal párhuzamba állítva.

Rendszer és korszak

Míg egy politikai a rendszer (regime) a törvények, eljárások és politikai döntések összessége, amely intézményekben testesül meg, addig a politikai korszak (era, Epoche) a szokások, kollektív meggyőződések és a világnézet összessége. Művelődéstörténeti értelemben a korszak egységes gondolkodásmódot és emberképet jelent, amelyet az abban keletkezett művek, alkotások, szövegek tartalmából szűrhetünk le. A politikai korszak viszont ennél jobban megragadható, mégpedig világos időhatára, politikai vezető ereje, ideológiája és a vezető személye révén. Mindannyian tudjuk, hogy milyen politikai korszakra kell gondolni, ha azt mondjuk: dualizmus, boldog békeidők, Ferenc József kora, Bethlen-korszak vagy Reagan-éra.

Több tényező együttesen szükséges ahhoz, hogy egy politikai rendszer körül korszakot azonosíthassunk.

Ezek a következők: 1) huzamos időtartamot ölel fel, amelyben folyamatosság érvényesül, és 2) jól azonosítható politikai szerkezet működik benne, amelyet intézményi állandóság és politikai stabilitás jellemez. Ezen kívül 3) személyi kontinuitással bír, főképpen e politikai rendszert kiépítő, meghatározó, vezető politikus részéről. A politikai korszak azonban nemcsak a speciálisan rá jellemző, maradandó jogszabályi (benne alkotmányjogi, strukturális) környezetet, hanem egy legalább ennyire meghatározó 4) kulturális környezetet is létrehoz. Így közös emlékezet, hagyomány és örökség létrejötte is hozzátartozik, amit megerősít, hogy a közgondolkodásba, társadalmi diskurzusba beépülő kulturális teljesítményeket hoz létre, mégpedig ikonikus művek, emlékezetes történelmi események, maradandó épületek és közös sikerek formájában.

A politika és a kultúra közötti dinamikából adódik, hogy míg politikai rendszert csak ideig-óráig lehet működtetni egy neki időbeli keretet adó korszak ellenében, addig a korszak akkor is maradandónak bizonyul, ha egyszer-egyszer olyan rendszernek ad otthont, ami ellentétes kulturális tartalmával. Erre példa, hogy a (szélső)baloldali progresszió által meghatározott hosszú, 1945-től egészen 1989-ig tartó kommunista korszak, amely többféle – Rákosi, Nagy Imre, majd Kádár nevével fémjelzett – rendszernek is helyet adott, 1990 után sem fejeződött be, hanem a progresszió liberális formájában folytatódott. Az 1945 és 2010 közötti progresszív korszak utolsó húsz évében, amelyet összefoglaló néven posztkommunizmusnak nevezünk, lehetséges volt jobboldalról kormányra kerülni (1990–1994, 1998–2002), de az uralom mégis mindvégig a balliberális politikai–gazdasági és értelmiségi–kulturális elit kezében maradt.

Bár 1989/90-ben rendszert sikerül váltani, korszakot nem.

A rendszerváltás után a korszakváltás lehetősége 2010-ben nyílott meg: ekkor a balliberális kormányzás nyolc esztendeje, a rendszerváltoztatás utáni posztkommunista húsz év és az ország szellemi életét 1945 óta meghatározó, immár hatvanöt éves progresszív dominancia egyszerre ért véget. A Fidesz–KDNP kétharmados parlamenti többséget eredményező győzelme és a posztkommunizmus vezető politikai erejének számító MSZP katasztrofális veresége, valamint az SZDSZ parlamentből való kiesése új helyzetet teremtett, amelyet megerősített a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választások hasonló végkimenetele (valamint 2019-cel bezárólag még három önkormányzati, két európai parlament választás és egy népszavazás eredménye).

A (poszt)kommunista korszak sírkövét és egy új korszak kezdetének alkotmányjogi alapkőletételét a 2012 első napjától hatályos Alaptörvény jelentette. Ezzel elkezdődött az a néhány évig tartó folyamat, melynek során az 1989/90-es rendszerváltoztatás érvényre jutott és befejeződhetett, s egyúttal átadhatta helyét egy új rendszer (Nemzeti Együttműködés Rendszere) felépítésének, amely egyúttal egy új korszak kezdetét is jelöli. A 2010-es és a 2014-es választás során rendszerek között lehetett választani, 2018-ban már egyre inkább korszakok között kellett.

Rendszerváltás után korszakváltás

Az elmúlt évtizedről történelmi távlatban azt fogják írni, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária). Ilyen hosszú, markáns és stabil kormányzati teljesítménnyel a magyar történelemben eddig csak ketten büszkélkedhettek: a dualizmus középtáján az országot modernizáló Tisza Kálmán (1875–1890) és a két világháború között a Trianon utáni újjáépítéssel sikeres konszolidációt megvalósító Bethlen István (1921–1931).

Politikai értelemben és történelmi perspektívában bizonyosan Orbán-korszakról beszélnek majd.

Nyolc éven belüli harmadik kétharmados parlamenti felhatalmazásával Orbán Viktor kormányzása bizonyosan korszakos jelentőségű, különösen, ha hozzászámítjuk első, 1998 és 2002 közé eső kormányzását is. Amióta szabad választásokat tartanak Magyarországon, vagyis 1990-től kezdve négyszer választotta a parlament miniszterelnöknek, így 2020-ban elmondható, hogy az elmúlt harminc évnek összesen már majdnem a felét az ő kormányzása határozta meg. Azzal, hogy negyedik miniszterelnöki megbízatását vehette át, vitathatatlanul csúcstartó a rendszerváltoztatás utáni kormányfők sorában, ráadásul egyedüliként mondhatja el magáról azt is, hogy egymás után kétszer választották újra.

Míg 1989-ben sikerült a rendszerváltoztatás, a korszakváltáshoz egészen 2010-ig várni kellett, ekkor lett ugyanis vége a posztkommunista időszaknak.

1990 és 2010 között ugyan több alkalommal is vezette az országot a nemzeti oldal, azonban ezekben a kormányzati ciklusokban nem sikerült leszámolni azzal a technokratikus, ugyanakkor progresszív/balliberális felfogású posztkommunista politikai–gazdasági–kulturális elittel, amely 2010-re eladósította az országot és kiszolgáltatta különböző nemzetközi érdekeknek.

A 2010 és 2014 közötti kormányzati ciklust nyugodtan nevezhetjük a válságkezelés időszakának, ekkor kellett az ország gazdasági önrendelkezését megerősíteni és nekikezdeni azoknak a súlyos gazdasági problémáknak a kezeléséhez, amelyeket a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok gazdaságpolitikája eredményezett. Ebben komoly segítségére volt a kormánynak a Magyar Nemzeti Bank is, amely hosszú idő után olyan monetáris politikába kezdett, amely támogatta az ország gazdasági mozgásterének bővítését. Ennek az együttműködésnek köszönhetően elkezdett csökkeni az ország államadóssága, minden évben sikerült tartani a költségvetési hiányt és az államadósságot fokozatosan külföldi kézből magyar kézbe venni. Ebben a kormányzati ciklusban szakított az ország a segélyalapú politikával és alakult ki a munkaalapú társadalom, melynek eredményeképpen rohamosan elkezdett nőni a foglalkoztatottak száma és a rendszerváltoztatás óta nem látott alacsony szinte csökkent a munkanélküliek aránya.

A folyamatosan javuló gazdasági eredményeket a társadalom elkezdte a saját hétköznapjaiban is érezni, a munkaerőpiaci helyzet javulása mellett évről-évre emelkedni kezdett a fogyasztása, a rezsicsökkentésnek köszönhetően pedig komoly tehertől szabadultak meg az emberek. Ezzel párhuzamosan a kormány bevonta a közös teherviselésbe a bankokat és a multinacionális vállalatokat is, amely miatt számos támadás érte Orbán Viktort a nyugat-európai politikusok részéről.

A 2010 és 2014 közötti kormányzati ciklusban sikerült megteremteni gazdasági alapját annak a szuverenista politikának, amelynek köszönhetően Magyarország ma már nemzetközi szinten is ki tud állni a nemzeti érdekeiért.

Ezt követően a 2014 és 2018 közötti kormányzati ciklus egyértelműen az illegális bevándorlás és a Soros-hálózat külső beavatkozása elleni küzdelemről szólt, amelyet csakis az azt megelőző négy év eredményes gazdaságpolitikájának köszönhetően lehetett sikeresen megvívni. A 2015-ös migrációs hullám felkészületlenül érte Európát, miközben szinte az összes európai ország tárt karokkal várta a bevándorlókat; Orbán Viktor elsőként ismerte fel az illegális migrációban rejlő veszélyeket. Az európai vezetők közül ő merte kimondani először, hogy a terrorizmus és a bevándorlás között szoros kapcsolat van, illetve ő volt az, aki felismerte a bevándorlás negatív társadalmi és kulturális hatásait. Magyarország emiatt rengeteg támadást kapott Brüsszelből és a Soros-hálózat irányából. Míg Nyugat-Európában szinte mindennapossá váltak a terrortámadások és jelentősen csökkent a nyugati társadalmak belső kohéziója, Magyarország Európa egyik legbiztonságosabb országa lett s nem szembesül a migránsok kulturális, társadalmi és gazdasági integrációs nehézségeivel. Ezekkel a negatív nyugati fejleményekkel szemben a magyar kormány soha nem látott családtámogatási program kiépítésébe kezdett, amelynek eredményét a születések és a házasságkötések számának emelkedésében már évek óta láthatjuk.

Magyarország a nehezebb, de a hosszútávon kifizetődőbb utat választotta: a hagyományos keresztény kultúra védelmének egyik utolsó bástyájává vált.

2018-ban rekordmagas részvétel mellett ismét kétharmados parlamenti többséget szerzett a Fidesz–KDNP, így sikerült megőrizni azokat az eredményeket, amelyeket az azt megelőző nyolc évben elért az ország. Ennek köszönhetően hazánk sikeresen vette fel a harcot a koronavírus-járvánnyal szemben és míg nálunk sokkal gazdagabb országokban az egészségügyi ellátórendszer egyik hétről a másikra szinte teljesen összeomlott a járvány első hulláma következtében, Magyarországon ilyen problémákkal nem találkozhattunk. A kormányzati stabilitásban ebben komoly szerepe van, hiszen az a tapasztalat, hogy a gazdasági és politikai instabilitástól szenvedő országok (Belgium, Olaszország, Spanyolország) nem tudták kezelni a válságot, ezekben az egészségügyi gondok mellett komoly gazdasági válságot is eredményezett a járvány. Az Orbán-kormány a mostani válságkezelést is a 2010-ben bevezetett gazdaságpolitikai és társadalomfilozófiai alapokon állva hajtotta végre, ennek köszönhetően, míg például a baloldal által vezetett Spanyolországban közel 20 százalékra nőtt a munkanélküliség, Magyarországon a válság ellenére is alacsony a munkanélküliek száma. Emellett nem kellett megszorításokat bevezetni, sőt van az országnak elég ereje az orvosok bérének sosem látott mértékű emeléséhez, illetve a 13. havi nyugdíj visszaépítéséhez.

Az elmúlt tíz év legnagyobb eredménye az, hogy sikerült visszaszerezni Magyarország önrendelkezését.

A rendszerváltoztatás óta eltelt időszakban most képes hazánk a saját jövőképét megfogalmazni, nem külső mintákat másol, sőt egyre inkább mintaként szolgál. Ez nem tetszik a nemzetállamok felszámolásában érdekelt Soros-hálózatnak, illetve a közép-európai térség gyarmatosítását célul kitűző nyugat-európai eliteknek, így felerősödtek az Orbán Viktorral szembeni hangok a nemzetközi sajtóban. Ennek ellenére sikerült Magyarországnak egy erős szövetségesi tábort kialakítania, a Visegrádi Négyek együttműködése mellett már számos olyan szövetségese lett hazánknak (Bulgária, Szerbia, Szlovénia), akikkel karöltve fel lehet venni a harcot a brüsszeli törekvésekkel szemben.

Orbán Viktor már eddig elért eredményei is mind olyanok, amelyek hosszú évtizedeken keresztül pozitívan fogják majd meghatározni Magyarország sorsát a jövőben.

Ehhez ugyanakkor a gazdasági, társadalmi és politikai változások mellett a kulturális szférában még van teendője a nemzeti oldalnak, hiszen annak dominálása nélkül könnyebben semmissé lehet tenni az eddig elért eredményeket. Röviden: a politikai hegemónia szerves és nem mellőzhető része a kulturális hegemónia.

Jól mutatják ennek az összefüggésnek az érvényét az amerikai történelmi tapasztalatok is. A veterán amerikai jobboldali aktivista, Emmett Tyrrell szerint Ronald Reagan nyolc éve, aztán alelnöke, George H. W. Bush újabb négy éve, majd fia, ifjabb George W. Bush két ciklusa egy összesen húszéves (1980–1992 + 2000–2008) jobboldali korszakot jelentett. Ekkor bebizonyosodott, hogy a republikánusok többször és hosszabb időre tudják megszerezni a Fehér Házat és a Kongresszust, mint az 1968-as csúcs után csökkenő támogatottságú demokraták. A liberális szellemiséget azonban ennek ellenére évtizedek óta mégsem sikerült megtörni – írta, majd ezzel folytatta: „Amit tennünk kell, az nem az, hogy pusztán egy politikai párt legyünk, hanem hogy domináns politikai kultúrává váljunk. Arra vagyunk ugyanis hivatva, hogy azt tegyük jobbról, amit baloldalról egykor a New Deal tett: alapítsunk új rendet.” Röviden ez a korszaképítés.

Nagy nevek klubjában Orbán

Minden korszakalkotó politikus kapcsán elmondható, különösen példának okáért Charles de Gaulle kapcsán, hogy a saját korukban számtalan támadást kapnak a szuverenista politikájuk miatt, ugyanakkor az utókor szinte egyöntetűen pozitívan tekint vissza rájuk, a nevük egy korszakot is jelent egyben.

Orbán Viktorhoz hasonló teljesítményre nemzetközi szinten is csupán a legmeghatározóbb politikusok voltak képesek az elmúlt száz év során.

Ilyen volt a rendhagyóan, egymás után négy alkalommal is megválasztott Franklin Delano Roosevelt, aki 1933 és 1945 között, egészen haláláig volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Roosevelt elnöksége alatt az ország megnyerte a II. világháborút, amelynek végéhez közeledve az elnök komoly szerepet játszott a háború utáni világ kialakításában. Az ő nevéhez fűződik továbbá a New Deal nevű kormányprogram is, amely jelentősen hozzájárult az ország gazdaságának talpra állításához a nagy gazdasági világválságot követően. Az elnöksége tizenkét évében meghozott intézkedéseknek köszönhetően Roosevelt-et mára az USA egyik legnépszerűbb elnökeként tartják számon, akinek a nevéhez a ma ismert, modern Amerikai Egyesült Államok alapjainak letétele fűződik.

A korszakalkotó államférfiak közé sorolhatjuk Helmut Kohlt, aki 1982 és 1998 között, tizenhat éven keresztül volt Németország kancellárja és máig Európa egyik legmeghatározóbb politikusaként tartják őt.

Az egymás után ötször megválasztott Kohl a hivatali ideje alatt szorosra fűzte az ország kapcsolatát az Egyesült Államokkal és Franciaországgal, valamint jelentős szerepe volt az EU integrációs politikájának előmozdításában. A politikus legnagyobb eredménye kétségkívül Németország újraegyesítése volt, ami gazdasági és társadalmi stabilitást eredményezett az ország számára.

Charles de Gaulle tíz éven keresztül, 1959-től 1969-ig volt Franciaország elnöke, de mintegy negyed századon át döntő befolyást gyakorolt az ország sorsának alakulására. Az általa felépített és működtetett politikai közösség alkalmazkodott a kor kihívásaihoz és a francia nemzeti karakterhez, amely a szuverenista és erős, gondoskodó államot részesítette előnyben. A kétszer újraválasztott államfő intézkedéseihez fűződik az ország „harminc dicsőséges éve”, amikor is a francia GDP folyamatosan meghaladta a brit gazdasági teljesítményt. De Gaulle ezen kívül az egyik első olyan politikus volt, aki országa szuverenitása védelmében szembekerült az fokozott európai integráció támogatóival.

Fontos megemlítenünk Margaret Thatcher-t, aki 1979 és 1990 között, tizenegy évig volt az Egyesült Királyság miniszterelnöke. A thatcherizmus évei alatt végbement privatizációs hullám, a gazdaság szerkezetének átalakítása, valamint a szakszervezeti mozgalmak féken tartása teljesen átalakította az egyre inkább recesszióba süllyedő brit gazdaságot. Ma a „Vaslady” megítélése abban egyértelmű, hogy a brit bel- és gazdaságpolitikát olyannyira meghatározó politikusnak tartják, aki nemcsak toryk, hanem a Munkáspárt irányvonalán is rajta hagyta a bélyegét.

A felsorolt politikusok által fémjelzett korszakok máig meghatározó hatással vannak országaik életében, de gyakran a nemzetközi politikában hosszú időre nyomot hagytak.

Az Orbán-korszak elmúlt tíz éves politikai eredményeinek kétségtelenül hasonló hatásai lesznek majd a jövőbe, ami a miniszterelnököt az említett politikusok sorába emeli.

A jelenleg hivatalban lévő uniós miniszterelnökök közül Angela Merkel van hosszabb ideje hivatalban Orbán Viktornál, a német kancellár már 2005 óta, immár 15 éve vezeti Németországot. Korábban Jean-Claude Juncker volt a csúcstartó, ő 2013 decemberében a botrányai miatt 19 év kormányzás után távozott Luxemburg éléről. Szintén meg kell említeni Mark Rutte holland kormányfőt is, aki 2010 októbere óta vezeti Hollandiát. Így a mostani uniós költségvetési tárgyalásokon Orbán Viktor mellett Angela Merkel és Mark Rutte az, akik a korábbi hasonló vitákon is részt vettek, így nem meglepő, hogy e három politikuson múlik most is leginkább a következő hét éves uniós költségvetés és az úgynevezett helyreállítási alap elfogadása.

Cikkajánló


[pt_view id="574d475nxz"]