Az egész Európában jelen lévő energiaválság különösen érzékenyen érinti Németországot, amit tovább súlyosbít, hogy a kontinens ipari nagyhatalmát vezető kormánykoalíció eddig semmilyen eszközzel nem tudott úrrá lenni az egyre kiterjedtebbé váló krízisen. Amellett, hogy az energiaárak drasztikusan megemelkedtek az országban, történelmi csúcson van az infláció, egyre csökken a piaci szereplők befektetési bizalma, a legtöbb szakértő immár biztos recessziót jósol a 2023-as naptári évre, ráadásul a gázhiány miatt esetlegesen leálló – vagy külföldre menekülő – iparágak rémképe is egyre fenyegetőbb alakot ölt. Mindezek együttes hatása pedig megélhetési válságot idézett elő, amely már az átlagemberek egzisztenciáját is fenyegeti, amit jól mutat, hogy egyre több német nagyvárosban tüntetnek a kormány politikája ellen. A koalíciós kormány sikertelen válságkezelése egyre gyakrabban válik kritika tárgyává, ami már nem csak a fősodorból kiszorított pártok (Alternative für Deutschland, Linke) oldaláról érkezik, hanem a CDU/CSU pártszövetség, valamint a német ipar vezetőinek részéről is. Ez pedig természetszerűleg jár együtt a politikai erőviszonyok átrendeződésével is.
A XXI. Század Intézet legújabb elemzése azt vizsgálja meg, hogy az egyre súlyosbodó energia-és gazdasági válságra Németországban miképp reagál a társadalom, valamint arra is rávilágít, hogy mindez milyen hatással van a választási szociológiára.
Veszélyben a német ipar
Az orosz–ukrán háború február 24-ei kitörése óta a német kormány többször is előre vetítette annak lehetőségét, hogy milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna az orosz energiahordozókról való drasztikus lecsatlakozás. Noha az elmúlt hónapokban a Scholz-kabinet a vágyvezérelt gondolkodás csapdájába esve leginkább alaptalanul bizakodó volt, a német politikai vezetés arra is utalt, hogy régóta nem látott válság vár Németországra. Március közepén Habeck egészen realista és éleslátó módon úgy nyilatkozott, hogy „amennyiben Németország nem lesz képes feltölteni a gáztárolókat, akkor a gáztól függő iparágakat le kell állítani az országban”, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a vegyipar, a papír- és műtrágyagyártás, a fémfeldolgozás és a hűtőipar is leállna.
Azonban az orosz gázszállítás akadozása a nyár folyamán „technikai akadályokra” hivatkozva, az Északi Áramlat 1 teljes leállítása szeptember elején, illetve az LNG-gáz mint az igényeket rövidtávon is kielégítő alternatíva bukása azt vonta magával, hogy a kormánynak nem maradt más eszköze, mint az „enyhe télben” való reménykedés. Az Északi Áramlat 1 és 2 gázvezetékek elleni szabotázsakció pedig végérvényesen leszűkítette a német vezetés mozgásterét, amin a kétes emberi jogi helyzetű országokkal való tárgyalás (Egyesült Arab Emírségek, Katar) sem tudott érdemben javítani.
A jogállamisági és demokratikus értékekre máskor nagy hangsúlyt fektető Olaf Scholz kancellár azért kényszerült rá ezekre a tárgyalásokra, mivel hiába értek el a német gáztárolók immár lassan 96 százalékos töltöttségi szintet, ez jelen állás szerint az ország energiaigényének mindössze 26 százalékát lenne képes fedezni.
A német gázhiányról szóló diskurzus már olyan szinten a közbeszéd tárgyává vált, hogy az ipar vezetői (például Siegfried Russwurm, a Német Iparszövetség elnöke, Oliver Falck, az Ipari Gazdasági Központ vezetője és Uwe Braun, a hamburgi Arcelor Mittal acélóriás vezetője) nyíltan beszélnek arról, hogy a drasztikusan megemelkedett energiaárak, valamint az egyre valószínűbb gázhiány miatt a termelést vagy le kell állítani, vagy külföldre kell költöztetni. Mindez nem csak tömeges munkanélküliséget eredményezne, de egész Európára nézve súlyos következményekkel járna, ha a német ipar leállna a tél folyamán.
Ennek kapcsán Klaus Ernst, a progresszív Linke politikusa azon véleményének is hangot adott, hogy az Egyesült Államok profitál az ukrajnai háborúból, miután a német gazdaságnak az USA-ból kell földgázt vásárolnia, jóval magasabb összegért. Meglátása szerint az Egyesült Államok már a háború előtt is tartott attól, hogy Németország profitál az olcsóbb orosz gázból, most pedig „az Egyesült Államok 200 millió eurót keres minden hozzánk érkező hajó után.” Ernst szerint a német ipar elvándorlása a munkahelyekre is veszéllyel van, hiszen „az energiaigényes vállalatok már most is külföldre vándorolnak, hogy kiterjesszék pilléreiket az Egyesült Államokban.”
A német ipar kritikus helyzetét az is kellően mutatja, hogy már a szociáldemokrata párton belül is megjelentek az aggódó hangok, Rolf Mützenich, az SPD parlamenti frakciójának elnöke arra figyelmeztetett, hogy az energiaválság következtében „vigyázni kell, hogy Németországban ne legyen dezindusztrializáció.” Az akut gázhiány abból a szempontból is veszélyt jelent a kormányra, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulása esetén a Scholz-kabinetnek döntenie kell arról, hogy vagy az ipartól vonja el a gázt – ami a fent ismertetett következményekkel járna együtt–, vagy a lakossági felhasználást kell korlátoznia. Az is komoly kérdéseket vet fel, hogy a kormány által bejelentett 200 milliárd eurós hitelfelvétel milyen mértékben lesz képes mérsékelni az energiaválság hatásait.
Éppen ezért nem meglepő, hogy az energiaválságból fakadó gazdasági és társadalmi válság egyre gyakoribb tömegtüntetések formájában ölt testet, amitől a kormány tagjai is okkal tartottak – ám az is beszédes, hogy leginkább amiatt, hogy ezáltal nem lesznek képesek támogatni Ukrajnát.
Általánossá vált protest-hangulat
A hónapról-hónapra történelmi csúcsot meghaladó infláció mértéke, a jövő évre szinte már biztosra jósolt recesszió, valamint az egyre romló életkörülmények már a lakosság körében is egzisztenciális félelmeket keltenek. A szeptember eleji – főképp az AfD és a Linke által szervezett – tüntetéseken a demonstrálók még az Északi Áramlat 2 üzembe helyezését is követelték, ám a gázvezetéket ért támadás miatt ennek már nemcsak ideológiai, hanem gyakorlati akadálya is van a kormány részéről. A szabotált vezetékek állapotának felmérése hetekbe, míg javításuk hónapokba telne, ám az utolsó hírek szerint az Északi Áramlat 2 egyik vezetéke csökkentett üzemmódban, de képes lenne gázt szállítani. Kérdéses, hogy a gázhiányból fakadó társadalmi elégedetlenség végül képes lesz-e rákényszeríteni a kormányt a soron következő hónapokban arra, hogy felülvizsgálja ennek a követelésnek a megvalósíthatóságát.
A nagyobb német városokban (Berlinben, Lipcsében, Magdeburgban) mellett immár a kisebb – főképp kelet-németországi – településeken is egyre szélesebb tüntetési hullám kezd kibontakozni, a 64 ezer lakosú szászországi Plauenben például 8 ezres tömeg gyűlt össze, ahol leginkább a gázhiány, az energiaárak megemelkedése, és a szankciók ellen protestáltak az egybegyűltek.
Különösen Brandenburg tartományban terjed gyorsan az elégedetlenségi hullám, ahol a rendőrség becslései szerint az elmúlt héten mintegy 40 városban közel 13 ezren tiltakoztak a kormány szociális politikája ellen.
Ennél a pontnál érdemes kihangsúlyozni azt, hogy a közkeletű tévhittel ellentétben nem uralkodik általános jólét Németországban, a szegénységben élők aránya főképp az egykori NDK területén igencsak számottevő. A szankciókból fakadó általános áremelkedés – de főképp az energiaszámlák tekintetében – tovább súlyosbítja annak a 14 millió embernek a helyzetét, aki a szegénységi küszöb alatt él. A Berlinben tartott demonstráción több társadalmi szervezet, köztük a Paritásjóléti Egyesület (Paritätischer Wohlfahrtsverband) és a Szegénységi Hálózat (Armutsnetzwerk) is elítélte a kormánykoalíció politikáját.
A parlamenti pártok közül – ahogy a korábbiakban már érintőlegesen szó esett róla – a jobboldali AfD, valamint a progresszív Linke igyekszik politikai tőkét kovácsolni a kormánykoalíció sikertelen válságkezeléséből. A szankciók egyik legkérlelhetetlenebb kritikusa Sahra Wagenknecht, a Linke frakciójának korábbi társelnöke, aki beszédeiben többek között a szövetségi kormányt Oroszországgal szembeni „példátlan gazdasági háborúval” vádolta meg, de követelte a szankciók felszámolását, illetve az Északi Áramlat 2 gázvezeték üzembe helyezését is. Wagenknecht emellett elismerte, hogy az Ukrajna elleni háború természetesen sérti a nemzetközi jogot, de élesen kritizálta a kormányzatot annak kapcsán, hogy „mennyire buta ötlet az, hogy azzal büntetjük meg Putyint, hogy többmillió német családot szegénységbe taszítunk és megsemmisítjük a saját gazdaságunkat, miközben a Gazprom rekordprofitra tesz szert?”
Ezen felszólalását a parlamentben még a német politikai paletta totálisan ellentétes oldalán álló Afd képviselői is megtapsolták.
Tino Chrupalla, az AfD frakciójának társelnöke szinte szóról szóra ugyanezeket a követeléseket fogalmazta meg egy berlini tüntetés során október közepén. Az AfD másik társelnöke, Alice Weidel pedig a ZDF-nek adott interjújában tisztázta, hogy „az AfD parlamenti frakciójában sincs vita afelől, hogy ez Oroszország Ukrajna elleni agressziós háborúja, amely teljesen ellentétes a nemzetközi joggal”, ám azt is hozzáfűzte, hogy „az AfD elutasítja az oroszellenes szankciókat, mivel ezek Németországnak jobban fájnak.”
Érdekesség, hogy a Forsa RTL/n-tv október 13-ai felmérése szerint a németek többsége (57 százaléka) ezen utóbbi kérdésben egyetért Weidellel, amiből az is kiderült, hogy a megkérdezetteknek mindössze 21 százaléka szerint ártanak többet a szankciók Oroszországnak, mint Németországnak, míg 18 százalék szerint azok ugyanakkora mértékbe károsak mindkét országra nézve. Paradox módon azonban a megkérdezetteknek mindössze 30 százaléka enyhítené a büntetőintézkedéseket, és 12 százaléka oldaná fel teljesen, míg 63 százaléka továbbra is kitartana mellettük. A felmérésből az is kiderült, hogy rendkívül megosztottság Németország nyugati és keleti fele között: keleten a lakosságnak már közel a fele a szankciók feloldását vagy enyhítését követeli, míg az AfD támogatóinak – amely párt hagyományosan az egykori NDK területén erős – 82 százaléka vélekedik hasonlóan.
Össztűz zúdul a kormány válságkezelésére
Az AfD-n és a Linkén túl azonban – természetesen más-más komponensek kihangsúlyozásával – CDU/CSU pártszövetség is egyre gyakrabban illeti kritikával a regnáló szociáldemokrata–zöldbaloldali–liberális (a köznyelvben közlekedési lámpának nevezett) koalíció válságkezelését.
Thomas Strobl, a Baden-Württemberg CDU-s belügyminisztere szintén erős kritikát fogalmazott meg a kormánykoalíció válságkezelését illetően augusztus végén. A stuttgarti német sajtóügynökségnek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „minden nap jut egy új javaslat, minden nap mástól, ez egy közlekedési lámpás kakofónia, de nincs megbízható válságkezelés és nincs megbízható kormány.”
Strobl szerint az országnak régen szüksége lenne egy nemzeti energiacsúcsra, ahol meg lehetne beszélni, hogy „hogyan lehet túlélni a következő néhány hónapot, ám már most értékes időt veszítettünk el.”
Michael Kretschmer, Szászország CDU-s miniszterelnöke már májusban nagy port kavart azáltal, hogy megvizsgálta volna közelebbről, hogy a szankciók kinek ártanak valójában, majd szeptemberben ezt kiegészítette azzal, hogy „elég nagy túlzás, hogy bocsánatot kell kérni azért, mert békét akarunk”, miközben „a háború megváltoztatta a dolgokat, egy hatalmas szakadékba nézünk.”
Friedrich Merz, a CDU elnöke szeptember végén pedig magyarázkodni kényszerült, miután a Bild TV-nek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „jelenleg a menekültek szociális turizmusát éljük – be Németországba, vissza Ukrajnába, be Németországba, vissza Ukrajnába.” Noha a statisztikák egyelőre nem tanúskodnak arról, hogy ez a probléma valós méreteket öltene, ezért okkal lehet feltételezni azt, hogy az Ukrajnának nyújtott feltétlen és korlátok nélküli támogatás kritizálásától a mérsékelt pártok is politika tőkét remélnek.
Változó pártpreferenciák
A közvéleménykutatások pedig arra mutatnak rá, hogy az ősz beköszönte óta a kormánykoalíció támogatottsága folyamatosan erodálódik: az SPD és a zöldbaloldal támogatottsága egyaránt 19 százalékra csökkent, a liberális FDP pedig a választáson elért 12 százalékos eredményéhez képest mindössze a szavazatok 7 százalékára számíthatna jelenleg. Az orosz invázió kezdete óta a CDU 27 százalékos érték körül stagnál, míg az AfD egyedüli pártként jelentős növekedést könyvelhetett el ezen időszak alatt, és 10 százalékról immár 15 százalékosra növelte támogatói táborát. A Linke esetében egyelőre még nincs kimutatható változás, ami főleg annak tudható be, hogy a formáció éppen egy pártszakadás kellős közepén van. Szeptember végén 2700 Linke párttag írt alá egy petíciót, amiben a megosztónak titulált Sahra Wagenknecht eltávolítását követelik a pártból, amire válaszul 6000 másik tag egy ellen-petíciót írt, amiben biztosítják támogatásukról a politikust.
A választási szociológia szempontjából nyilván van egy növekedési plafon az Afd és a Linke fölött, ami legfőképp annak köszönhető, hogy a fősodorbeli pártok – de egyébként a média is – legtöbbször szalonképtelennek titulálják őket. Ezen stratégia legújabb taktikai eleme, hogy „Putinversteher” („akik megértik Putyint”) billoggal látják el azokat a politikusokat, akik bármiféle kritikát fogalmaznak meg a szankció- és fegyverpárti álláspontokkal szemben.
Kérdés, hogy a tél beköszöntével, és főképp a közel sem elégséges német gáztárolók töltöttségi szintjének figyelembe vételével meddig lehet ilyen címkékkel távoltartani a szavazókat attól, hogy a radikális, ám az érdekeiket képviselő pártok támogatottsága tovább növekedjen. Az energiakrízisből fakadó megélhetési válság és lassú elszegényedés folyamata már Németországban is elkezdődött, és ha a Scholz-kabinet továbbra is képtelen lesz a lakosság terheit csökkenteni, akkor komoly politikai és társadalmi turbulencia vár Németországra a közeljövőben.
Biró András–Kosztur András–Tácsik Evelin
