Az Európai Unió saját maga csak akkor tekinthető szuverénnek, ha valamennyi tagállamának érdekeit és szuverenitását biztosítva jár el mind külügyi kérdésekben, mind saját belső működése során. Saját szuverenitásának feltétele, hogy külső viszonylatban érvényesítse, belső viszonylatban pedig tiszteletben tartsa a nemzetállamok szabadságát és önrendelkezését. Ezzel szemben napjainkban az uniós intézményrendszer különféle külső érdekeket szolgál, s teret enged a szuverenitást sértő beavatkozásoknak. A nemzetállami döntési szabadság meghaladását a biztonság és a béke zálogaként mutatja be, míg a tagállami cselekvőképesség fenntartására irányuló mindennemű törekvést káros populista retorikának, ártalmas nacionalista szorongásnak tekinti. Mindeközben az EU szuverenitását a stratégiai autonómia szlogenjére és az azt felhangosító látszatintézkedésekre szűkíti le. Ez a felfogás az integrációtörténet egyik legsúlyosabb tévedése. A szuverenitás biztosítása nélkül Európa sebezhető, azonban az EU ma képtelen megvédeni saját polgárait, holott ez nem lehetősége, hanem kötelessége lenne.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése azt vizsgálja, hogy milyen módon függ az Európai Unió szuverenitása tagállamainak cselekvési szabadságától.

De Gaulle integrációs elvei ma is irányadók

A szuverenitás és az európai együttműködés formáinak összefüggéséről szóló vita nem újkeletű. Az európai integrációs folyamatban szinte a kezdetektől nézetkülönbség állt fenn az együttműködés jövőbeli formájával és funkciójával kapcsolatban, amely diskurzust a „nemzetek feletti Európa” és a „nemzetállamok Európája” ellentétes koncepciói dominálták. A nemzetállamok Európájának („Europe des Patries”) fő szószólója Charles de Gaulle volt, aki azzal érvelt, hogy a nemzetek feletti Európa nemcsak a tagállamok érdekeit, de az Európai Gazdasági Közösség külső autonómiáját is veszélyezteti. Kérésére 1961. október 19-én Christian Fouchet benyújtotta az első Fouchet-tervet, amely a kormányközi együttműködésen, valamint a tagállamok és népeik identitásának tiszteletén alapuló államok közösségét hozta volna létre. Az eredeti terv és annak különböző kompromisszumos változatainak középpontjában a tagországok szuverenitásának védelme, valamint a Közösség külső szuverenitásának és autonómiájának megerősítésére, továbbá közös védelempolitikájának kialakítására irányuló törekvések álltak. Azonban a jelenlegi helyzethez hasonlóan egyes tagországok nem voltak érdekeltek egy szuverenitásra épülő autonóm európai együttműködés létrehozásában, ugyanis az ő érdekeiket egy erős európai központi irányítás szolgálta volna. A Fouchet-tervek alapelvei – amelyek a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartására vezettek be garanciát, a nemzeti parlamentek aktívabb részvételét és az egyenrangú kooperációt szorgalmazták – ma is iránymutatásul szolgálnának.

Egyúttal abból is érdemes tanulni, hogy a tervek bukása jelentős bizonytalanságot eredményeztek, ugyanis viták kezdődtek az integráció jellegéről, válságok következtek be, az állam- és kormányfők hét évig nem ültek össze. Miután a Közösségi döntéshozatal tervezett módosítása – vagyis a Római Szerződés értelmében az EGK Tanácsának áttérése az egyhangú határozathozatalról a többségi döntéshozatalra – de Gaulle szerint a nemzetek feletti Európa koncepcióját erősítette, Franciaország visszahívta a Tanácsból képviselőjét, fél évig bojkottálva ezzel a közösségi intézmények munkáját. Az „üres székek politikája” után következő Luxemburgi Kompromisszummal de Gaulle-nak sikerült elérnie, hogy a nemzetállamok alapvető nemzeti érdekeik védelme érdekében vétójogot kapjanak a központi akarattal szemben.

Az EU nem szuverén, ha külső érdekeket szolgál

A nemzeti önazonosság, a tagállami cselekvőképesség, a szuverenitás kérdése évtizedek óta kiélezett vita tárgya. A szuverenitás lényege a saját sorsunkról való önálló döntéshozatal lehetősége az Európai Unión belül és kívül egyaránt. A Luxemburgi Kompromisszumot követően évtizedekre elodázott kérdéssel először a Maastrichti Szerződés foglalkozott érdemben. A jelenleg hatályos szöveg szerint: „Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is.” A Szerződésben rögzített identitásvédelmi alapelv abból indul ki, hogy nem helyes, ha a csak és kizárólag az adott tagállamra tartozó, az önrendelkezése legbelső magját képező alkotmányos, igazgatási, igazságszolgáltatási kérdésbe bárki kívülről beleszól.

A nemzeti önrendelkezés azonban nemcsak a nemzeti cselekvőképesség legszűkebb körére terjed ki, hanem az uniós tagságtól függetlenül a hatalomgyakorlás minden területére. Az Európai Unió fellépése csak akkor tekinthető szuverénnek, ha nem harmadik országok vagy álcivil szervezetek érdekében, nem globális elköteleződés vagy üzleti előnyszerzés mentén, hanem saját polgáraik érdekeitől vezérelve jár el. Magyarországon ez egy közjogi kérdés, hiszen az Alaptörvény előírja, hogy az európai uniós hatáskörgyakorlásnak összhangban kell lennie az abban foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal és nem korlátozhatja Magyarország és a magyar állampolgárok elidegeníthetetlen rendelkezési jogát. Éppen ez teszi szükségessé, hogy Magyarország Kormánya rendszeresen nemzeti konzultáció keretében kéri ki állampolgárai véleményét európai uniós ügyekben (is).

A szuverenitás biztosítása tehát nem jog, hanem kötelezettség. Ha az Európai Unió intézményeinek fellépése nem felel meg a szuverenitás elvárásainak, a nemzetállami döntési szabadságot velük szemben is érvényesíteni kell. Mind az Európai Unión kívüli nyomásgyakorlás, mind a szuverenitás belső rendje terén fennálló bizonytalanság egyaránt fokozza a tagállamok sebezhetőségét, veszélyezteti az Európai Unió biztonságát, gazdasági ellenállóképességét és cselekvési szabadságát. Aki egy európai tagország szuverenitásába avatkozik, az az egész Európai Unió érdekeit sérti.

A stratégiai autonómia feltétele az önrendelkezés

A stratégiai autonómia koncepciója 2013-ban egy európai közös kül-és biztonságpolitikai tanácsi következtetéseket tartalmazó dokumentumban szerepelt elsőként az Európai Unió politikai szótárában. Lényege, hogy az Európai Unió külső befolyás nélkül képes saját döntéseket hozni és meghatározni saját jövőjét. Az utóbbi évek tapasztalatai alapján azonban az is megkérdőjelezhető, hogy fennáll-e bármilyen konszenzus a fogalom tartalmát illetően az európai vezetők között.

„Európai Uniónak ügyelnie kell arra, hogy ne kötelezze el magát olyan konfliktusokban, amelyek valójában nem érintik az érdekeit, hanem csak mások törekvéseit szolgálják. Ügyelnie kell tehát arra, hogy megőrizze stratégiai autonómiáját, és ne váljon az amerikai geopolitikai hatalmi ambíciók egyszerű kiszolgálójává.” – fogalmazott Emmanuel Macron francia elnök egy áprilisi interjúban, amelyet Ursula von der Leyennel együtt tett kínai látogatásáról való hazafele úton adott. A német politika jobbközép szereplői szinte azonnal elhatárolódtak annak tartalmától. Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke és Norbert Röttgen, a CDU parlamenti képviselője, a Bundestag külügyi bizottságának volt elnöke nyilvánosan elítélte el a francia elnök álláspontját és hitet tett az Egyesült Államokkal történő minél szorosabb együttműködés mellett. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke Macron oldalát erősítve szállt be a diskurzusba, osztva azt a nézetet, miszerint az Európai Uniónak – már ha jelentős szerepet akar játszani a világpolitikában – bizonyos fokig önállósítania kell magát az Egyesült Államoktól.

Joggal merül fel a kérdés: milyen módon lenne képes megvédeni saját stratégiai szuverenitását az EU, ha abban sincs egységes állásfoglalás, hogy mely tényezők ellen szükséges védekezni.

Európa geopolitikai előnyét ugyanis éppen az adja, hogy tagállamai eltérő érdekekkel rendelkeznek. A de gaulle-i elv időszerűbb, mint valaha. Tehát az Európai Unió külügyi döntéseihez egy minden álláspontot tiszteletben tartó egyeztetési folyamat kell, hogy vezessen, nem pedig egyenes úton a nagy tagállamok akarata és érdeke – ahogy azt a külügyi vétó felszámolását támogatók szorgalmazzák. Az egyetlen út, amely valóban az Európai Unió szuverenitását szolgálja, a tagállamok önrendelkezési lehetőségének tiszteletben tartásán át vezet.

A civil látszatú szervezetek befolyásszerzése sérti a szuverenitást

A geopolitikai kihívásokon túl az európai uniós szuverenitásvédelmi fellépés része kellene, hogy legyen a civilnek látszó szervezetek befolyásszerzésének megakadályozása. A nemrégiben előterjesztett szuverenitásvédelmi törvényjavaslat általános indokolása is hivatkozik az Európai Parlament demokratikus folyamatokba történő külföldi beavatkozással és a félretájékoztatással foglalkozó különbizottságának (INGE 2) 2023 júniusában kiadott jelentésére.

A dokumentum a legfontosabb külföldi beavatkozási tényezők azonosításával azonban csak a szokásos brüsszeli narratíva mentén foglalkozik: az NGO-kra nem a kockázat forrásaként, hanem a megoldás részeként tekint. Pedig a civilnek tűnő, a gyakorlatban azonban a hatalompolitikai eszközök latba vetéséért küzdő lobbihálózatok valódi célja a többnyire külföldi finanszírozóik politikai és üzleti szempontjainak érvényesítése, az államokon és az államközi intézményeken belüli befolyásszerzés. Ennek következtében az elmúlt években elérték az illegális migráció és az azt támogató lobbiszervezetek elleni határozott fellépés elodázását, illetve a migrációban érdekelt európai NGO-k pénzügyi, banki rendszeren belüli akadálytalan és legkevésbé sem átlátható mozgásának lehetővé tételét. A G7-nagyhatalmak által életre hívott Pénzügyi Akció Munkacsoport (FATF), az Europol, az Eurojust, az Európai Számvevőszék és az illetékes nemzeti hatóságok néhány évvel ezelőtt jelentéseikben már egyértelműen úgy foglaltak állást, hogy egyes NGO-k gyakran szolgálnak jogtalan beavatkozás és a terrorizmus finanszírozásának frontjaként, súlyosan sértve ezzel mind a tagállamok, mind az Európai Unió szuverenitását. Ezek a lépések azonban, elsősorban politikai okokból kifolyólag, válaszintézkedések nélkül maradnak az EU részéről.

Bármit is állít Brüsszel, a szuverenitás biztosítása nem azt jelenti, hogy a hatalmat átruházzák a tagállamok, hanem azt, hogy visszakövetelik azoktól a külső szereplőktől, akik nem rendelkeznek felhatalmazással annak gyakorlására, és akik az állampolgárok helyett saját érdekeik szolgálatába akarják állítani a jogtalanul szerzett befolyást. Az uniós intézmények pedig – ha maguk nem is tesznek ezért, bár kötelességük lenne – legalább ne korlátozzák a szuverén nemzetállamok önrendelkezésének mozgásterét. Tiszteljék annyira a tagállamokat, hogy azok maguk dönthessenek saját sorsukról, állampolgáraik érdekeinek megfelelően.