A „nemzetközi helyzet fokozódik” Belarusz körül

  •  
  •  

Egy évvel ezelőtt a világsajtót bejárták a belarusz elnökválasztásokat követő zavargások képei. A tiltakozó akciók azóta elcsendesedtek, az ellenzék is kénytelen volt elismerni az utca elvesztését, az országra azonban továbbra is nagy nemzetközi figyelem irányul.

A XXI. Század Intézet vezető kutatója, Kosztur András elemzése a legutóbbi, Belarusszal kapcsolatos botrányok hátterét és azok lehetséges hatásait vizsgálja.

„Jutalomfalatok” az emigráns elnökjelöltnek

Egy évvel a belarusz elnökválasztás és az azt követő nagyszabású tiltakozások után már kijelenthető, hogy a kelet-európai ország rendszerellenes ellenzékének rezsimváltási kísérlete kudarcba fulladt, Aljakszandr Lukasenka rendszerét nem sikerült megrendíteni, az ellenzékiek országon belüli, évek alatt kiépített hálózata pedig jelentősen megrongálódott. A magát az elnökválasztás győztesének tekintő és több európai országban is államfőnek kijáró tisztelettel fogadott, Litvániában élő Szvjatlana Cihanovszkaja már tavasszal kénytelen volt elismerni, hogy a tüntetők elvesztették az utcát. Pár nappal ezelőtt, a tiltakozások évfordulójához közeledve pedig azt nyilatkozta, kizárt, hogy újabb utcai akciókra kerüljön sor, mivel jelenleg „azok ára túl magas lenne”.

Belarusz utcáin így az évfordulón teljes volt a nyugalom, Lukasenkának pedig olyannyira nincs mitől tartania, hogy még a Nagy Beszélgetés az Elnökkel címet viselő, nyolc órán át tartó találkozót is éppen erre a napra időzítette. Az egyértelmű kudarc ellenére azonban az emigráns ellenzék néhány kisebb sikert is elkönyvelhetett az elmúlt időszakban. Július 28-án Cihanovszkaja egy rövid, tíz perces találkozót folytathatott le Joe Biden amerikai elnökkel, amely során az Egyesült Államok első embere még aprósüteménnyel is megkínálta a volt elnökjelöltet, utóbbi sajtóbeszámolói szerint.

Ezeket a süteményeket a belarusz kormánypárti sajtó azóta is gúnyolódva emlegeti, azonban Cihanovszkaja más „jutalomfalatokban” is részesült.

A belarusz emigráns ellenzék régóta kéri az EU-t és más nyugati államokat, hogy széleskörű ágazati szankciókkal kényszerítse térdre a belarusz gazdaságot, e kérések egy része most teljesült is. Az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia szankciókkal sújtotta az ország egyik legnagyobb vállalatát, az elsősorban káliumalapú műtrágyák előállításával foglalkozó, állami tulajdonban lévő Belaruszkalijt. Korábban az Európai Unió is hozott szankciókat a belarusz káliumipar ellen, igaz, azok csak az EU felé exportált termékek kis részét érintették. A jelenlegi angolszász szankciók is csak a brit esetben jelentik minden belarusz káliumtermék behozatalának kimondott tilalmát, hiszen az amerikai szankciós listára nem került fel a Belaruszkalij termékeinek exportjával foglalkozó Belarusz Káliumvállalat (BKK), és másodlagos szankciókról sincs szó jelenleg (azaz nem sújtják automatikusan szankciókkal azokat a nem amerikai vállalatokat, amelyek a jelenlegi intézkedések által sújtott szervezetekkel üzletelnének). Ezzel együtt vélhetően több, az amerikaiakkal szoros kapcsolatban álló ország felé is kerülőutakat kell találnia majd a belarusz állami óriásnak, tekintettel azonban arra, hogy a világ egyik legnagyobb exportőréről van szó, a szankciók kimenetele korántsem egyértelmű. Ugyanis már az EU által kivetett szankciók is a káliumtermékek árainak növekedéséhez vezettek a világpiacon, az újabb intézkedések pedig tovább növelhetik ezt a tendenciát, így új piacokat vagy akár a szankciók megkerülését lehetővé tevő közvetítőket találva a belarusz káliumágazat akár profitálhat is az ellene irányuló szankciókból.

A migrációs krízis mint hibrid háború

A Belarusszal szembeni kritikák jelenleg nem csupán az egy évvel ezelőtt elfojtott tiltakozások miatt hangzanak el, hanem a Belarusz és Litvánia határán kialakult migrációs krízis miatt is. A válság fő oka az, hogy a belarusz hatóságok a korábbi évekhez képest mérsékelték nyugati határaik őrizetét, arra hivatkozva, hogy az EU szankciói miatt erre se lehetőségük, se szándékuk nincsen. Litvánia emiatt hibrid háború folytatásával vádolja Minszket, és ebben támogatókra talált az Európai Unió egyes vezetőiben is. Gabrielius Landsbergis litván külügyminiszter és Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselői is egyetértettek abban, hogy Belarusz „fegyverként használja a migránsokat”.

A belarusz fél azonban úgy véli, hibrid háborút éppen a nyugati államok, köztük Litvánia folytatnak a Lukasenka-rendszer ellen, például a Minszket kritizáló sajtókampányok vagy a szankciók révén.

A közel-keleti és afrikai országokból Belarusz irányába megnövekedett repülőgépforgalmat Lukasenka elnök az említett találkozón pedig azzal magyarázta, hogy a berepülési tilalommal sújtott belarusz repülőgépforgalmat gazdasági okokból pótolni kellett. Jelen állás szerint nem látszik a válság megoldása, sőt további éleződésére utal, hogy Litvánia után Lettország is rendkívüli helyzetet hirdetett a migrációs krízis miatt.

Botrány az olimpián, halott aktivista Kijevben

Két másik eset is a figyelem középpontjába állította Belaruszt. Az egyik Kriszcina Cimanovszkaja futónő esete, aki a tokiói olimpia résztvevőjeként egy Instagram-videóban bírálta feletteseit, mondván, azok akarata ellenére és tudta nélkül nevezték a 4×400 m-es váltóba, amely távra Cimanovszkaja nem is specializálódott. A bírálatait követően a belarusz sportvezetés a futónő érzelmi és pszichológiai állapotára hivatkozva annak hazatéréséről döntött, Cimanovszkaja azonban a reptéren a rendőrök segítségét kérte, azt állítva, hogy kényszeríteni akarják a hazatérésre, miközben otthonában veszély fenyegeti. A futónőt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) képviselői vették védelmükbe, és rövid idő alatt több ország is jelezte, hogy hajlandó menedéket biztosítani a belarusz sportolónak, köztük Csehország és Lengyelország is. Cimanovszkaja családja eközben Kijevbe távozott, maga a futónő pedig bécsi kitérővel Varsóba érkezett, ahol a kormány képviselői fogadták. A belarusz kormánypárti sajtó azonban úgy véli, Cimanovszkaja akciója előre megtervezett, a külföldi szolgálatok segítségével végrehajtott lépés volt. Lukasenka is erre utalt a Nagy Beszélgetés során, azt állítva, hogy a futónőt ellenzéki előtörténete ellenére, a NOB kérésére küldték ki az olimpiára.

Cimanovszkaja férje Kijevbe érkezésekor arról posztolt, hogy végre biztonságos helyen vannak gyermekével, ugyanakkor kijelentésére némiképp árnyékot vet az a tény, hogy éppen ekkor tűnt el, majd került elő holtan, egy parkban álló fára felakasztva Vitalj Sisov belarusz ellenzéki aktivista, a helyi Belarusz Ház vezetője.

Sisov nem tartozott a belarusz emigráció ismert arcai közé, ennek ellenére környezete és a teljes ellenzéki oldal azonnal a Lukasenka-rezsim számlájára írta elhunytát.

Sőt, Európa-szerte sokan csatlakoztak ehhez a verzióhoz, miközben az ukrán hatóságok még az öngyilkosságot sem zárták ki. Josep Borrell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője például olyan a kontextusba helyezve kérte az eset mielőbbi felderítését, miszerint Sisov „sokaknak segített a Lukasenka-rezsim elnyomása elől menekülni”. David Sassoli egyenesen „komoly eszkalációnak” nevezte Sisov halálát, nem kimondva ugyan, de egyértelműen arra utalva, hogy a belarusz hatóságok követtek el merényletet egy harmadik ország területén. Sassoli óvatosságát indokolttá teheti, hogy Raman Prataszevics elfogása után azt javasolta, az európai reptereken helyezzék el az újságíró fényképét, emlékeztetve ezáltal a belarusz néppel való szolidaritásra, ezt a javaslatát pedig ma már vélhetően nem ismételné meg, hiszen Prataszevics a minap éppen az orosz állami RT-nek adott interjújában bírálta a nyugatiak által kivetett szankciókat. Viola von Cramon német zöldpárti EP-képviselő viszont nem volt ilyen visszafogott, egészen nyíltan kijelentette: Lukasenka saját népét gyilkolja, ezúttal Ukrajnában.

Az ukrán sajtóban – az orosz- és a Nyugat-barát oldalon egyaránt – azonban egészen más kontextusban kezdték vizsgálni Sisov halálát. A Sisov vezette Belarusz Ház ugyanis szoros kapcsolatot ápolt az ukrán soviniszta Nemzeti Hadtest nevű szervezet egyes képviselőivel, amely felett a háttérben az ukrajnai sajtó egybehangzó véleménye szerint Arszen Avakov belügyminiszter védnökösködött. Avakov azonban lemondott július közepén, majd Olaszországba távozott, embereit pedig sorra távolítják el pozícióikból. Sisov halála így az Avakov lemondása révén keletkezett űr okozta konfrontációk eredménye is lehet. Érdekesség, hogy a Belarusz Ház másik alapítóját, a lett állampolgárságú Rogyion Batulint három évre kitiltották Ukrajnából. A Nemzeti Hadtest pozícióinak romlására utal, hogy bűnszervezetben való részvétel vádjával a párt hét harkivi tagját is előzetes letartóztatásba helyezték a napokban. De ebbe a sorba illeszkedik az is, hogy a szervezet egyik ismert alakjának számító, szintén belarusz származású, de Oroszországot is megjárt Szerhij Korotkihet (álnevei Bocman, illetve Maljuta) több sajtótermékben, köztük a Voice of America-hoz köthető Nasztojascseje Vremjában is az a vád is érte, miszerint a belarusz vagy orosz titkosszolgálatokkal dolgozhat együtt, valamint korábban több bűncselekményt is elkövethetett.

Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a Belarusz Ház, valamint a Nemzeti Hadtest a kijevi belarusz anarchistákkal is feszült viszonyban volt. Az említett Batulin azzal vádolta az anarchisták egyik vezetőjét, Aljakszej Baljankovot, hogy a kelet-ukrajnai harcok veteránjai elleni támadásokat szervezett, a részben Sisov emlékére, részben pedig a tiltakozások évfordulója alkalmából szervezett augusztus 8-i kijevi felvonulás során pedig a Nemzeti Hadtest tagjai rátámadtak a megjelent anarchistákra, akikkel kölcsönösen könnygázzal fújták le egymást.

Az mindenesetre aonban tény, hogy a történet összetettebb annál, hogy azonnal le lehessen vonni a következtetéseket, ahogy azt a belarusz ellenzék és több európai politikus is tette.

Győzelmét ünnepli a minszki vezetés

A nagy nemzetközi nyomás ellenére nem úgy tűnik, hogy a Lukasenka-rezsim megroppant, vagy akárcsak megtorpant volna, sőt kommunikációja egyre harciasabb, az említett Nagy Beszélgetés pedig egyfajta akár deklarációnak is tekinthető. A több mint nyolc órán át tartó beszélgetésre nem csupán a kormánypárti és baráti orosz sajtó képviselőit engedték be, de a nyugati sajtó (CNN, BBC, The Wall Street Journal, SkyNews, The New York Times) képviselői is feltehették kérdéseiket, a sorokban pedig ott ült a tavalyi ellenzék több, előzetest vagy akár emigrációt megjárt tagja is. Külön érdekesség, hogy vélhetően a helyszínen, a BBC riporterétől értesült Lukasenka a britek által bevezetett szankciókról, amire válaszként az amerikaiak csatlósainak nevezte a briteket. Pár nappal később az amerikaiakkal szemben is fellépett a belarusz vezetés, elutasítva az amerikai nagykövet személyét és felszólítva az USA minszki nagykövetségét létszámának öt főre történő csökkentésére. Az elnök most már gyakorlatilag nyíltan bejelentette, hogy a készülő alkotmánymódosítási reform elsősorban arra irányul, hogy a jelenlegi emigráns ellenzékhez hasonló erők hatalomra jutását megakadályozza és a jelenlegi belarusz modellt megvédje, saját jövője kapcsán pedig azt mondta, hogy „nagyon hamar” távozik az elnöki székből, utódja kiválasztásába pedig nem szól bele.

A diadalittas kommunikáció és az utcákon uralkodó nyugalom ellenére azonban nem felhőtlen a Lukasenka-rendszer helyzete.

Az ellenzék állítása szerint egy nagyszabású hackertámadás során rengeteg bizalmas információhoz, köztük a KGB ügynökeinek személyes adataihoz és az ellenzékiekkel szembeni feljelentésekhez is hozzá tudtak férni. Ezt az információt a belarusz vezetés még nem kommentálta. Más problémák is akadnak azonban. Az újabb és újabb szankciók – bár céljukat vélhetően nem érik el – gazdasági gondokat okozhatnak, és még inkább Oroszország felé sodorhatják az országot, szűkítve ezáltal annak mozgásterét. Márpedig, ahogy arra Lukasenka is utalt és az orosz sajtóból is kiolvasható, Oroszországban is sokan elégedetlenek a belarusz elnökkel, hiszen azt nem tartják elég lojálisnak, például az Ukrajnával való konfliktusban elfoglalt köztes álláspontja miatt. Az orosz oligarchikus körökkel és a sajtóval való konfliktusát Lukasenka sem titkolta, a Krím orosz fennhatóságának esetleges elismerésére vonatkozó ukrán újságírói kérdésre azt válaszolta, akkor ismeri el a Krímet, amikor azt az utolsó orosz oligarcha is megteszi, az orosz médiát pedig többször is bírálta, amiért a teljes kép ismerete nélkül őt vádolják az orosz–belarusz integráció lassításával, miközben éppen a Belaruszt Oroszország kötelékébe olvasztani akarók azok, akik ezt a folyamatot aláássák.

Látható tehát, hogy az egyértelműen elmérgesedett belarusz–nyugati viszony mellett Minszknek a Moszkvával való kapcsolatában is számos kérdőjel akad. S bár Lukasenka megdöntésére jelen állás szerint meglehetősen csekély az esély – ahogy Cihanovszkaja is fogalmazott, annak ára vélhetően mindenki számára túl magas lenne –, a sajátos belarusz rendszer Lukasenka utáni továbbélése még messze nincsen biztosítva.