Fokozódó feszültség Kelet-Európában

  •  
  •  

Az elmúlt egy évben a nyugat-eurázsiai térség, azaz a volt Szovjetunió nyugati része gyakran került a nemzetközi híradások figyelmének középpontjába. Az eseménydús időszakhoz a régió sajátosságain és belső viszonyain túl az a küzdelem is hozzájárult, amelyet a nyugati hatalmak és Oroszország folytatnak a térség feletti ellenőrzésért. Bár a Nyugat lépett fel proaktívabb szereplőként, komolyabb eredményeket nem igazán tudott elkönyvelni. A status quo megmaradása azonban csalóka lehet, az elmúlt év eseményei ugyanis könnyen jelentős változások kiindulópontjává válhatnak.

A XXI. Század Intézet kül- és geopolitikai elemzése az elmúlt egy évnek azokat a folyamatait tekinti át, amelyek a hagyományosan „posztszovjet térségnek” tekintett államokban zajlottak le.

Destabilizációs hullám

2020 második felében destabilizációs hullám söpört végig a posztszovjet térség „határvidékein”. A legnagyobb nemzetközi visszhangja a Belaruszban történteknek volt, ahol jelentős tömegtüntetésekre került sor Aljakszandr Lukasenka elnökkel szemben, miután ellenzéke azzal vádolta meg az 1994 óta hatalmon lévő vezetőt, hogy elcsalta a választásokat, és valójában kihívója, Szvjatlana Cihanovszkaja nyerte a választásokat.

A belarusz ellenzék és a velük szimpatizáló külföldi vezetők és elemzők várakozásaival ellentétben a gyors rezsimváltás helyett a tiltakozóakciók folyamatos elcsendesedésére és szinte teljes megszűnésére került sor.

Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy hamar nyilvánvalóvá vált az ellenzékiek külföldi támogatottsága, éspedig olyan országok és nemzetközi szereplők részéről, amelyek hagyományosan riválisként tekintenek Oroszországra. Ez, valamint a tüntetők és rendőrök összecsapásairól készült képsorok együtt óhatatlanul is megerősítették a kormányzat által is felvetett párhuzamot az Ukrajnában hét évvel korábban történtekkel, ami korántsem tette vonzóbbá egy esetleges hatalomváltás lehetőségét a társadalom szélesebb rétegeinek szemében. Jellemző, hogy évekkel Ukrajna erőltetett euroatlanti fordulata után és fél évvel az augusztusi tiltakozások erőszakos feloszlatásáról készült, a világsajtót bejárt felvételeket követően még mindig Lukasenka volt a legnépszerűbb külföldi vezető Ukrajnában. Ez az egy példa már önmagában is jól szemlélteti a posztszovjet társadalmak jelenlegi viszonyát a „színes forradalmakkal” szemben.

Zátonyra futott a grúz ellenzék „forradalmi” kísérlete is, a kormányzó párt állítólagos választási csalásai miatt kezdeményezett tüntetések és a félévig tartó parlamenti bojkott nem voltak képesek megroppantani a Grúz Álom párt uralmát. A grúz parlament működését szabotáló ellenzéket tulajdonképpen azok az erők vezetik, amelyek a 2003-as „rózsák forradalmát” követően, Miheil Szaakasvili idejében emelkedtek fel – és amelyeknek több képviselője, köztük maga Szaakasvili is a hasonló ukrajnai fordulatot (Majdan) követően Kijevben kötött ki. Igaz, hatalmon is az egykori „forradalmárok” egyik, az évek során Szaakasvili körével szembeforduló csoportja van, amely továbbra is kitart az ország euroatlanti integrációja mellett.

A Soros-hálózatok által is támogatott Szaakasvili-féle párt, az Egyesült Nemzeti Mozgalom és szövetségesei azonban az elmúlt években minden alkalmat megpróbáltak megragadni arra, hogy ha kell, akár erőszakkal is visszakerüljenek a hatalomba. 2019 nyarán súlyos, erőszakba torkolló tiltakozásokat szerveztek oroszellenes jelszavakkal és a nyugati támogatottságú NGO-k pártfogásával. Ezek az NGO-k – többek között a helyi Transparency International és a grúziai Soros-alapítvány – tavaly is kiálltak a választási csalások vádja mellett, annak ellenére, hogy a nemzetközi megfigyelők nem tártak fel jelentősebb szabálytalanságokat a választások során. Az elhúzódó parlamenti bojkott az Európai Unió közvetítésével végül egy kompromisszummal végződött, ehhez azonban az Egyesült Nemzeti Mozgalom nem csatlakozott (bár mandátumait végül átvette). Így nem kizárt, hogy az őszi önkormányzati választásokat követően újabb politikai válság sújtja majd az országot a Soros–Szaakasvili hálózat fellépésének köszönhetően.

Hasonlóan elhúzódó politikai válság zajlott le Moldovában is, ahol a Soroshoz szintén közeli, atlantista és román-barát Maia Sandu elnökké választását követően minden áron ki akarta kényszeríteni az előrehozott választások kiírását, hogy pártja javára alakítsa át a parlament összetételét. Az alkotmányjogi huzavona miatt Moldovának immár féléve csak megbízott miniszterelnöke van, azonban a végül július elején megtartott előrehozott választások során Sandu számításai bejöttek, pártja kimagasló győzelmet aratott és egyedüli többséget alkothat a parlamentben.

A célpont: Oroszország?

A belarusz elnök az országában zajló események kapcsán nemcsak azt hangsúlyozza gyakran, hogy a történtek mögött a nyugati hatalmak és a velük szövetséges titkosszolgálatok állnak. Lukasenka szerint a Belarusz ellen zajló „hibrid háború” valódi célpontja Oroszország, Belarusz pedig mondhatni csupán „felvonulási terep”.

Az említett destabilizációs hullám két szempontból is irányulhat Oroszország ellen.

Egyrészt olyan erők aktivitása figyelhető meg, amelyek célja egyértelműen Moszkva geopolitikai mozgásterének csökkentése, befolyásának visszaszorítása. Belarusz esetében nem csupán az mutat erre, hogy a tiltakozókat elsősorban olyan, az oroszokkal szemben hagyományosan gyanakvó vagy egyenesen ellenséges államok támogatták, mint Lengyelország vagy Litvánia, hanem az is, hogy a minszki Ryanair-incidenst követően többen – köztük Dominic Raab brit külügyminiszter is – felvetették Moszkva érintettségét, ám anélkül, hogy erre bármilyen közvetett vagy közvetlen bizonyíték akárcsak felmerült volna. Grúziában a szembenálló politikai erők geopolitikai meghatározottsága nem ilyen egyértelmű, hiszen a kormányzó Grúz Álom is elkötelezett az euroatlanti vonalvezetés mellett, akárcsak ellenzéke jelentős része. Azonban tény, hogy a jelenlegi kormánypárt normalizálta az Oroszországgal való viszonyt, és az Egyesült Nemzeti Mozgalom és szövetségesei a 2019-es zavargásokat is oroszellenességre alapozva, a kormányt az oroszokkal való lepaktálással vádolva robbantották ki. A kérdés tehát itt is jelen van, Moldovában pedig evidenciaként kezeli mindenki, hogy a Nyugat-barát Sanduval szemben elődje, a szocialistákat vezető Igor Dodon oroszpárti politikus.

A jelenlegi orosz rendszerrel szembeni fellépésnek közvetlen jelei is vannak azonban, amelyek elsősorban a Navalnij-ügy körül csúcsosodtak ki. Az Alekszej Navalnij letartóztatása miatt kezdődő tiltakozásokat a nyugati államok nyíltan támogatták, a történtek miatt újabb szankciókat vezettek be egyes orosz tisztviselők ellen. A Kreml azonban az ilyen jellegű befolyásolási kísérletekre csak még nagyobb ellenállással válaszolt, és gyakorlatilag teljesen szétzilálta a Navalnijék által felépített rendszeren kívüli ellenzéki hálózatot, gyakorlatilag ellehetetlenítve annak szerepvállalását az őszi parlamenti választási kampányban. Belaruszhoz hasonlóan így az oroszországi tiltakozások is hamar alábbhagytak, és akárcsak Minszkben, Moszkvában is kontraproduktívnak tűnik a nyugati hatalmak és nemzetközi „civil” hálózatok nyílt beavatkozási kísérlete az adott országok politikai folyamataiba. Ennek ellenére ez a fajta nyomásgyakorlás vélhetően a szeptemberi választások környékén kiújul majd, az orosz vezetés pedig attól tart, hogy a nyugatiak megpróbálják megkérdőjelezni a választások legitimitását.

Az új hidegháború forró pontjai

A „felvonulási terep” hasonlata nem csupán politikai metaforaként értelmezhető, hanem katonai tekintetben is. Természetesen Lukasenka csak feltételes módban beszélhet az országa területén az ellenzék hatalomra kerülése esetén elhelyezett NATO-bázisokról, azonban a két másik említett országban olyan befagyott konfliktusokat találunk, amelyekben az oroszok is érintettek, nem is beszélve Ukrajnáról, ahol az idei évben különösen kiéleződött a helyzet.

A három ország elnökei – Maia Sandu moldovai, Volodimir Zelenszkij ukrán és Szalome Zurabisvili grúz államfők – éppen a napokban, Batumiban tartott találkozójuk során tettek hitet országaik euroatlanti integrációja mellett, Sandu megválasztása óta pedig Moldova és Ukrajna kapcsolatai egyébként is egyre szorosabbnak mondhatók.

A három országban nem csupán a szovjet örökség és az euroatlanti ambíciók a közösek, de az oroszbarát szeparatisták jelenléte is.

Moldovában Transznisztria már a Szovjetunió széthullása óta de facto önálló államként funkcionál, amely minden alkalommal úgy reagál a Moldova és Románia egyesüléséről szóló felvetésekre, hogy Oroszországgal való egyesülését pedzegeti. Grúziában is a Szovjetunió felbomlásának idejére vezethetők vissza az ország északi részén lévő szakadár területek kialakulásai, Abházia és Dél-Oszétia azonban csak a 2008-as, súlyos grúz vereséggel végződő orosz–grúz háborút követően szakadt el szinte teljesen Grúziától, és ezt követően ismerte el őket Oroszország független államként.

Bár mind Moldovában, mind Grúziában alapvetően nyugodt a helyzet a szakadár területek határvonalainál, a politikai konjunktúra változása és egy élesebb oroszellenes külpolitikai vonalvezetés esetén ez akár hamar megváltozhat. Oroszországban és Tiraszpolban például aggasztó jelnek tekintették, hogy felmerült Viorel Cibotaru kinevezése a Dnyeszter-mellék reintegrációjáért felelős miniszterelnök-helyettes tisztségébe (amely kinevezés elől egyébként a választások révén elhárult minden akadály), miközben Cibotaru még védelmi miniszterként a transznisztriai orosz békefenntartó missziót lengyel–román–ukrán kontingensre cserélte volna, emellett a védelmi kiadások növelését és az orosz „hibrid agresszió” megfékezését követelte.

Ukrajna a 2013–14 fordulóján lezajlott Euromajdant követően veszítette el az ellenőrzést egyes területei felett. A Krím-félsziget egy nemzetközileg el nem ismert népszavazást követően Oroszország közvetlen ellenőrzése alá került, Kelet-Ukrajna egyes megyéiben pedig szakadár „népköztársaságok” jöttek létre, amelyek Moszkva támogatásával vették fel a harcot a Kijevben ellenük hirdetett terroristaellenes művelettel szemben. Ennek eredményeképpen egy félig befagyott konfliktus alakult ki Kelet-Ukrajnában, ahol ugyan nagyobb szabású hadműveletekre 2015 óta nem került sor, a kisebb összetűzések mindennaposak, az idei év tavaszán pedig különösen intenzívvé váltak. Mind az ukrán, mind az orosz fél jelentős csapatösszevonásokba kezdett a két ország határa, valamint az Ukrajnában húzódó frontvonal mentén, sokan pedig a háborús helyzet eszkalációjától tartottak.

Bár kiterjedt háborúra végül nem került sor, a helyzet továbbra is feszült maradt, és jelenleg úgy tűnik, a minszki egyezményekre épülő békefolyamat végleg zsákutcába jutott. A felek eltérően értelmezik a 2015-ös megállapodás egyes pontjait, a helyzetet pedig nehezíti, hogy míg Oroszország az említett egyezményeknek megfelelően Donyeck és Luhanszk Ukrajnával való reintegrációját támogatná, a Krím kérdését lezártnak tekinti, ezzel szemben Kijev érthető okokból továbbra is napirenden kívánja tartani a félsziget kérdését is. Az ukrán kormány stratégiát is elfogadott a Krím visszaszerzésével kapcsolatban, őshonos néppé nyilvánította a krími tatárokat és két másik, kisebb krími népcsoportot, augusztusra pedig, Ukrajna függetlenségének harmincadik évfordulója alkalmából Krími Platform néven nagyszabású nemzetközi egyeztetést kívánnak tartani, amely szintén az Oroszország által elfoglalt félsziget helyzetét vitatná meg.

A Krím körüli helyzet feszült jellegét jól mutatta az a nemrégi incidens, amely során egy nagyszabású nemzetközi Fekete-tengeri hadgyakorlatra érkező brit hadihajó a Krím közelében olyan vizekre hajózott, amelyet Oroszország saját parti tengereinek tekint. Az orosz haditengerészet figyelmeztető lövéseket is leadott a brit hajóra, Vlagyimir Putyin pedig nem sokkal később arról beszélt, hogy akár el is süllyeszthették volna a hajót, hiszen a britek úgysem tudtak volna érdemben reagálni rá.

Ez az eset is jelzi, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolata egyre inkább egy új hidegháborúra hasonlít.

Az új hidegháború légkörét erősítik a felek egymással szembeni kijelentései is, amelyek közül talán Joe Biden Vlagyimir Putyinnal kapcsolatos „gyilkosozása” emelkedik ki, a tartósabb elhidegülésre utal azonban az, hogy az amerikai elnök már rendszeresen demokráciák és autokráciák versengéséről beszél a közeljövő politikai folyamataival kapcsolatban. Ebben az új hidegháborúban pedig az Oroszországhoz közeli államok szakadár területei könnyen forró pontokká válhatnak, a nagyhatalmak közvetlen összecsapását helyettesítő (proxy) ütközőzónákká.

Közép-Ázsián lehet a sor

A nyugat-eurázsiai térségben tehát több kísérlet is történt, hogy az oroszok befolyását visszaszorítsák, vagy legalábbis felmérjék annak határait. Moszkva azonban meglehetősen határozottan és a korábbiaknál is élesebben reagált ezekre a helyzetekre. Miután a nyugati államok megtagadták Lukasenka elnökségének elismerését, Putyin szinte demonstratíve többször is támogatásáról biztosította Belaruszt. Az Ukrajna körüli konfliktusokra is határozott, gyakran fenyegető válaszokat adott a Kreml, ami általánosan illeszkedik ahhoz az irányvonalához, miszerint a jövőben nem hajlandó engedni a Nyugat nyomásgyakorlásának. Ebben Moszkva támaszra lelt a felemelkedő Kínában is.

Emellett jelenleg úgy tűnik, Oroszországnak sikerült megvédenie egyik legfontosabb befektetését, az Északi Áramlat-2 földgázvezetéket, amelynek elkészültét vélhetően már nem lehet megakadályozni. Ez elsősorban az Egyesült Államok, a balti államok, Lengyelország és Ukrajna számára kedvezőtlen: előbbiek az Európa felé irányuló amerikai cseppfolyósgáz szállítmányok mértékének növekedésében bíztak, utóbbi pedig attól tarthat, hogy jelentős bevételeket hozó gázvezetékhálózata szükségtelenné válik. Utóbbi veszélyt növeli, hogy a Balkánon keresztül vezető Török Áramlat nemrégiben elérte Magyarország határait is, tovább csökkentve Ukrajna tranzitjelentőségét.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a posztszovjet térség nyugati vidékein végleg eldőlt volna a geopolitikai küzdelem, sőt az a jövőben csak élesedni fog.

Ráadásul újabb kihívásokkal is szembe kell néznie Oroszországnak. Ezek egyike Törökország felemelkedése. Ankara és Moszkva kapcsolatát az elmúlt években a partnerség és olykor egészen éles rivalizálás váltakozása jellemezte, ahogyan azt Szíriában, Líbiában, vagy a karabahi konfliktus során is láthattuk. A törökök jelenlétével pedig Közép-Ázsiában is számolnia kell Oroszországnak, ahol ráadásul egy még súlyosabb fenyegetés is jelen van, mégpedig az iszlamista terrorizmus képében. Az amerikaiak afganisztáni kivonulása emellett az USA Közép-Ázsia posztszovjet államaiba való visszatérését is felvetette, ráadásul a térségben már Kína is rendelkezik katonai támaszponttal, kiterjedt gazdasági kapcsolatairól nem is beszélve. A közeljövőben így könnyen lehet, hogy a közép-ázsiai rivalizálás kerül majd a figyelem középpontjába.