Nem Ukrajna az egyetlen ország, amely fejtörést okoz a moszkvai vezetőknek az elmúlt időszakban. A Szovjetunió felbomlása utáni időszakban olykor lassú, máskor gyors és intenzív elhidegülés ment végbe Oroszország és a posztszovjet országok egy része közt, és azon országok sem kizárólag Moszkva felé orientálódnak már, amelyek megtartották a jó viszonyt vele. Az elmúlt időszakban válságok sora rázta meg, illetve destabilizálja továbbra is a térség több államát, ezek pedig nem csupán az orosz külpolitika problémáira mutattak rá, hanem az egykori Szovjetunió országainak belső feszültségeire is rávilágítottak.

A XXI. Század Intézet elemzése az egykori szovjet tagköztársaságokban, illetve azok között lezajló politikai és katonai válságokat veszi sorra, megvizsgálva az ezekből fakadó, orosz külpolitika előtt álló kihívásokat is.

Nyugtalan nyugati határok

Ma mind Oroszország, mind a nyugati államok külpolitikájának figyelme elsősorban az ukrajnai eseményekre irányul, azonban a nyugati szövetségi rendszerek és Oroszország határvidéke szinte teljes hosszában feszültséggel terhelt. Mindez persze nem újkeletű, hiszen, bár Svédország és Finnország NATO-csatlakozási törekvései a háborúnak köszönhetők, Lengyelország és a balti államok régóta problémás kapcsolatban állnak Moszkvával, így mind a Kalinyingrádi terület, mind pedig Belarusz határvidéke egyike a Nyugat és Oroszország közötti eszkaláció lehetséges gócpontjainak.

A balti államokkal szinte azok függetlenedése óta rossz a viszonya Oroszországnak, elsősorban az ezekben az országokba a szovjet időszakban betelepült orosznyelvű lakosok rendezetlen jogi státusza miatt. Az évek során, Észtország, Lettország és Litvánia EU-, valamint NATO-csatlakozásával ez a konfliktus geopolitikai színezetet öltött, és ma már ezen országok az oroszellenes intézkedések fő szószolóiként lépnek fel. Litvánia például idén nyáron egy rövid időre a Kalinyingrád felé tartó orosz áruk tranzitját is blokkolta, és bár a blokádot végül az Európai Bizottság javaslatára enyhítette, Vilnius – Tallinnal és Rigával együtt – továbbra is a nyugati világ „héjái” közé sorolható, ahogy az többek között az orosz polgároknak adandó vízumok kérdése vagy Ukrajna NATO-tagságának témája kapcsán is kiderült.

Ezek az országok Belarusszal is rendkívül feszült viszonyt ápolnak az elmúlt években. A 2020-as zavargások során Lengyelország és Litvánia voltak az Aljakszandr Lukasenka elnök ellen tüntetők fő támogatói, Varsó és Vilnius vált a belarusz politikai emigráció két központjává, a feszültség pedig csak növekedett a mára szinte teljesen elfeledett Prataszevics-incidenst, illetve a tavalyi migrációs válságot követően.

A nyugati államok és Ukrajna az utóbbi miatt folytonosan napirenden tartják a témát, miszerint Belarusz közvetlenül is beavatkozhat a háborúba, akár egy újabb Kijev elleni támadás során, vagy pedig, a konfliktus kiszélesedése esetén a Belaruszt Kalinyingráddal összekötő, a lengyel–litván határon fekvő Suwalki-folyosó elleni esetleges támadás során. A belarusz vezetés azonban cáfolja, hogy a háborúba való beavatkozást terveznék, ugyanakkor állandóak a hadsereg és a védelmi képességek harckészültségét vizsgáló gyakorlatok. Oroszország pedig Iszkander rakétarendszereket adott át Belarusznak a nyár folyamán, csatarepülőgépeit pedig nukleáris fegyverek hordozására is alkalmassá tette.

Moldova ezzel szemben sokkal inkább aggaszthatja az oroszokat, mint a nyugati államokat. Bár a háború korai szakaszában felmerült, hogy a Dnyeszter-melléki szakadár területeket Oroszország felhasználhatja egy Odessza elleni támadás során, az orosz csapatok elakadása a Herszon és Mikolajiv közötti területen ezt a lehetőséget legalábbis elnapolta, ugyanakkor másik részről többször is felmerült, hogy Moldova, adott esetben román, vagy ukrán segítséggel szerezheti vissza az ellenőrzést a terület felett. Bár ez az opció jelenleg majdnem olyan valószínűtlennek tűnik, mint a Suwalki-folyosó elleni támadás, az tény, hogy Moldova az elmúlt időszakban semlegessége feladásának útjára lépett.

Szeptemberben román és amerikai, október folyamán pedig román és brit csapatok részvételével zajlanak hadgyakorlatok az országban. Ezek a folyamatok nem csupán Moszkva nemtetszését váltották ki, de a Dnyeszter-mellék szakadárjaival való többé-kevésbé rendezett kapcsolatokat is kikezdheti, sőt, újjáélesztheti az 1990-es években rendezni sikerült, de továbbra is lappangó gagauziai konfliktust is. A hagyományosan oroszbarát érzelmű Gagauzia tartományban ugyanis szintén nem nézik jó szemmel Sandu elnök nyugati közeledését, és főképp a Romániával való esetleges egyesülés lehetősége aggasztja őket.

Más belpolitikai problémái is vannak azonban a jelenlegi moldovai vezetésnek. Bár korrupció, hazaárulás és más bűncselekmények vádjával májusban őrizetbe vették Sandu fő riválisát, az oroszbarátnak tartott, szocialista párti Igor Dodont, a szocialista és kommunista pártok alkotta szövetség jelenleg a legnépszerűbb formáció. Ráadásul az Ilan Șor vezette Șor Párt népszerűsége is növekszik, a Sandu-féle Cselekvés és Szolidaritás Párt így egy esetleges választáson már jó eséllyel kisebbségbe kerülne.

Sandu konfrontációja Moszkvával pedig ahhoz vezetett, hogy veszélybe került az ország gázellátása, a Gazprom ugyanis több mint 700 millió euró adósság felhalmozásával vádolja a Moldovagazt, amelyet Chişinău csak akkor hajlandó elismerni, ha nemzetközi auditorok is megerősítik. Erre azonban január végéig várni kell, így a Gazprom a gázszállítások csökkentésével, illetve leállításával fenyegeti az országot. Az elmúlt időszakban emiatt rendszeressé váltak az ellenzék, főképp a Șor Párt által szervezett tüntetései, amelyeken azt követelik, hogy Sandu utazzon Moszkvába a gázkérdés rendezése érdekében. A legutóbbi ilyen tüntetésen október 9-án a hírek szerint 60 ezer ember vett részt.

Kaukázusi konfliktusok

A három kaukázusi ország is egyfajta feszültségövezetet alkot, amelyek közül némiképp váratlan módon jelenleg Grúzia tekinthető a legstabilabbnak. Azért tekinthető ez meglepőnek, mert Moldovához és Ukrajnához hasonlóan Grúziának is évek óta tartó területi konfliktusa van Oroszországgal, pontosabban a Moszkva által támogatott szakadárokkal. Emiatt az ukrán vezetés részéről többen fel is vetették, hogy a grúz vezetésnek ki kellene használnia az ukrajnai eseményeket, és egy második frontot kellene nyitniuk Oroszország ellen, területeik visszaszerzése érdekében. A grúz kormány azonban olyannyira nem követte ezt a javaslatot, hogy még az Oroszország elleni szankciókhoz sem csatlakozott. Visszafogott álláspontja „jutalmaként” Moldovával és Ukrajnával ellentétben az ország nem is kapta meg az Európai Unió tagjelölti státuszát. Azonban sikerült elkerülnie az újabb konfrontációt Oroszországgal, a felmerült hírekkel ellentétben végül sem Abháziában, sem Dél-Oszétiában nem tartottak referendumot az Oroszországhoz való csatlakozásról. Irakli Kobahidze, a kormányzó Grúz Álom párt vezetője a „második fronttal” kapcsolatos találgatásokról pedig ironikusan azt mondta, ha kell, népszavazást is tarthatnak Grúziában arról, hogy akarnak-e az emberek Oroszország ellen háborúzni, ugyanis biztos abban, hogy a többség ezt ellenezné.

Sokkal nagyobb fejtörést okoz Moszkvának az azeri–örmény konfliktus, amely az orosz–ukrán háború kitörése óta és a 2020-as megállapodások ellenére újra és újra fellángol. Oroszország számára ez elsősorban azért jelent problémát, mert Azerbajdzsán éppen a háborút megelőző napokban kötött, többek között katonai együttműködésre is vonatkozó szövetségi szerződést, ellenben Örményország szintén szövetségese a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) keretein belül. S míg a formálisan Azerbajdzsánhoz tartozó karabahi területek kapcsán Oroszországnak nincsenek védelmi kötelezettségei, a legutóbb már Örményország területeit sújtották az azeri csapások. Az örmények így elvárták volna az ODKB beavatkozását, amely azonban elmaradt, pontosabban diplomáciai tevékenységre korlátozódott. Oroszország azonban amiatt sem tud kimaradni egy esetleges konfliktusból, mert egyrészt a békefenntartói biztosítják a karabahi tűzszüneti vonalat, másrészt pedig Örményország területén, Gjumri városában katonai támaszpontot tart fenn.

Ezt persze a nyugati államok igyekeznek is kihasználni, idén már Jerevánba utazott többek között William J. Burns CIA-igazgató és Nancy Pelosi amerikai képviselőházi elnök, de igyekszik aktív szerepet játszani a konfliktus rendezésében Emmanuel Macron francia elnök is. Ha azonban fegyveres segítséget nyújtana Örményországnak Moszkva, abban az esetben nemcsak egy nehéznek ígérkező második fronttal kellene szembenéznie, de Törökországgal való kapcsolatai is megromolnának. Ankara ugyanis egyértelműen Baku oldalán áll. Márpedig a török kapcsolatok fontos segítséget jelentenek a szankciók által sújtott orosz gazdaságnak – igaz, a kapcsolat kölcsönösen előnyös és fontos, tekintettel a török gazdaság szintén nehéz helyzetére. Éppen a török–orosz közeledés lehet az, amely meggátolhatja a kiterjedt háború újbóli kialakulását, és elősegítheti a békefolyamatot. Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök szerint akár már idén sor kerülhet egy békeszerződés aláírására (ennek tárgya a karabahi területeken túl az Azerbajdzsánt a nahicseváni exklávéjával összekötő, Örményországon keresztül futó közlekedési folyosó lehet), és Törökország is igyekszik rendezni kapcsolatait Örményországgal.

Instabil Közép-Ázsia

Az elmúlt években alapvetően stabilnak tekintett Közép-Ázsia is mozgásba lendült az elmúlt időszakban, nem kis részben a több országban is zajló hatalmi átmenetek, valamint az afganisztáni helyzet tavalyi változása miatt. Az idei év zavargásokkal indult Kazahsztánban, és bár egy orosz vezetésű ODKB-misszió segítségével hamar helyre állt a rend, az orosz–kazah kapcsolatok és a kazahsztáni belpolitikai helyzet is törékenynek tűnnek. Az Ukrajna elleni háború nyomán Kazahsztánban is felerősödtek a félelmek, hogy Oroszország esetleg megpróbálhat nyíltan beavatkozni az ország belpolitikai életébe vagy akár területeket csatolhat el tőle a helyi orosz lakosság védelmére hivatkozva.

Tény, hogy az elmúlt években Kazahsztánban is felerősödtek bizonyos körökben az oroszellenes érzelmek, és – mondhatni ukrán mintára – önkéntes „nyelvi járőrök” kezdték vegzálni több helyen az oroszajkú lakosokat. Bár a kazah vezetés igyekszik elfojtani a nemzetiségek közötti ellentéteket, Kaszim-Zsomart Tokajev elnöknek a januári események után kiváltképp egyensúlyoznia kell a különféle okokból elégedetlen társadalmi csoportok között, főképp a közelgő, előrehozott elnök és parlamenti választások előtt.

Bár többször is Oroszországba látogatott a háború kezdete óta, nem támogatta Moszkva lépéseit. Sőt, több közép-ázsiai országgal együtt Kazahsztánban is börtön fenyegeti az ország azon polgárait, akik önként az orosz hadsereg kötelékébe lépnek és részt vesznek az ukrajnai harcokban. Legutóbb az okozott diplomáciai konfliktust Moszkva és Asztana között, hogy Ukrajna kazahsztáni nagykövete egy kazah nacionalistának adott interjújában az oroszok meggyilkolására szólított fel. Bár a kazah külügy behívatta az ukrán diplomatát, aki ezután szabadságra is ment, Moszkvának ez kevés volt, és az ukrán nagykövet végleges eltávolítását követelték, miután az visszatért Asztanába. Még a kazah nagykövetet is behívták az orosz külügybe, ekkor azonban a kazahok hívták be az orosz nagykövetet Asztanában. Később a kazah külügyi szóvivő ugyan közölte, az ukrán nagykövet rövidesen végleg távozik posztjáról, azonban hangsúlyozta, hogy az oroszok követelései nem felelnek meg a két ország közötti partneri kapcsolatnak. Kérdés, hogy a „nazarbajevtalanítás” egyébként is rögös útjára lépő Tokajev várható újraválasztását követően milyen irányt választ Moszkvával való kapcsolataiban. A szélesebb geopolitikai kontextus – azaz az orosz–kínai és az orosz–török közeledés – azonban valószínűleg a két ország közötti rendezett kapcsolatok fenntartását segíti majd elő.

Kazahsztán azonban nem az egyetlen probléma, amely Moszkva vállát (is) nyomja.

Bár ezt viszonylag gyorsan sikerült elcsitítani, a megnyugtató rendezés már évek óta várat magára. A konfliktus elsődleges oka a két ország közötti határ pontos megállapításának hiánya, azonban vélhetően a térségben zajló kábítószerkereskedelem feletti ellenőrzésért folytatott rivalizálás is szerepet játszhat benne. Oroszország számára azért problémás a kérdés, mert Kirgizisztán és Tádzsikisztán is az ODKB tagja. Bár a számos közös platformnak köszönhetően eddig sikerült elkerülni a konfliktus eszkalációját, nem biztos, hogy ez mindig így lesz. Ráadásul Moszkva ellenfelei ezt a konfliktust is megpróbálhatják kihasználni az orosz pozíciók gyengítésére és az ország erejének lekötésére.