Az európai jobboldal jövője

  •  
  •  

Az európai politika a II. világháború óta a versengő szuperhatalmak árnyékában vegetál. Németország (látszólag) lemondott arról, hogy Európa vezető kulturális és katonai hatalma legyen, cserében a II. világháború óta nem látott gazdasági fölényre tett szert. Olykor felbukkantak államférfiak, akik önálló utat kívántak járni Európában (Charles De Gaulle), de az európai politika végül mindig besimult a szuperhatalmak elvárásrendszerébe.

Főbb tendenciák

Az európai történelem dinamikáját két tényező határozza meg: a stabilitás és a haladás erői. Az európai országok vezetői akkor voltak sikeresek, amikor el tudták választani a megőrzésre érdemes és a megújítandó dolgokat. A történelemben vannak ismétlődő motívumok, de a problémák mindig újak, és a nagy összefüggések gyakran csak több évtized elteltével ismerhetők fel: a nyugati közvélemény sokáig idegenkedett annak elfogadásától, hogy a liberalizmus és a szocializmus rokon ideológiák, vagyis a progresszió testvérirányzatai. A világpolitika felületes szemlélői a hidegháború évtizedeit e két ideológia küzdelmeként értelmezték, holott a későbbi fejlemények tükrében már jól látható, hogy ez csupán a felszín volt.

A klasszikus liberalizmus 1914 óta leáldozóban van.

Az elmúlt száz év nagy győztese a szocializmus, hiszen a 20. század első fele nem volt más, mint különböző változatainak egymás ellen folytatott küzdelme. 1989/90-ben nem a szocializmus bukott meg, csupán annak szovjet változata. Mára Kína – a világ második számú gazdasági és katonai hatalma – korszerű formában tökélyre fejlesztette azt és valódi orwelli társadalmat épített ki. Ezzel egy időben a világelső USA is egyenletesen halad a szocializmus irányába: a II. világháború óta feltartóztathatatlanul növekszik a központi kormányzat hatásköre, nőnek a jóléti kiadások és ezzel együtt a nominális államadósság. A 2001-es terrortámadásokat követően az előzményekhez képest is nagyságrendekkel megnőtt a mindenkori amerikai adminisztráció hatalma. Soha nem látott mértékben ellenőrzi állampolgárai életét, és a polgári társadalom egyre több területét vonja irányítása alá. 2016-ban Bernie Sanders a skandináv-típusú szocializmus ígéretével kampányolt, Joe Biden elnökségével pedig elkezdődött a  gigantikus jóléti állam kiépítése.

A felszínen folyó vibrálások közepette a nagy techcégek hatalma is töretlenül növekszik: a világtörténelemben egyedülálló erőközpontok jönnek létre, melyek a Big Data révén ellenőrzik a természetes és jogi személyek tevékenységét, és már érdemben képesek befolyásolni a választások kimenetelét is.

A globalizáció mára meghaladta az összes politikai nézetrendszert. Kiüresítette a liberalizmust, melyből csak a szabad piac iránti rajongás maradt meg, korszerűsítette a baloldalt: a kommunizmus kemény és puha változatait.  A progresszió gyarmatosította a magát konzervatívnak nevező erők java részét is. E folyamatban zavaró tényezőként jelent meg Közép-Európa öntudatra ébredése a 2010-es években, majd Donald Trump elnöksége (2017–20).

Látlelet az európai jobboldalról

Az európai jobboldal alapvetően két fő csapásiránnyal rendelkezik: 1) a radikális szárny szókimondó problémafelvetései gyakran szalonképtelen retorikával és elhibázott szövetségi politikával párosulnak. A nyugati országokban erre jellegzetes példa volt Enoch Powell vagy Jean-Marie Le Pen ténykedése, hazai viszonylatban pedig ugyan ebbe a csapdába esett Csurka István. A radikális politika fölé ezért mindig üvegplafon feszül. Válságos időszakban e pártok támogatottsága megemelkedik, de a politikai közép megszerzésére tett kísérleteik kudarcosak.

2) Az európai jobbközép ehhez képest mindig az egyesség lehetőségét keresi. Célja a helyi viszonyoknak megfelelően a stabilitás és a haladás összeegyeztetése. Kompromisszumos megoldásokkal igyekszik uralni a politikai centrumot, lehetőség szerint őrizve a hagyományos európai, illetve nemzeti értékrendet is. Az európai jobbközép irányelveit hagyományosan természetjogi érvelésre alapozza. A kereszténységből származó szekuláris elvek (emberi méltóság védelme, szubszidiaritás, szolidaritás) gyakran kiegészülnek a kereszténységre tett utalással, olykor kifejezetten hivatkoznak a történelmi felekezetek társadalmi tanítására is. Ernyőszervezete a közelmúltig elsősorban az Európai Néppárt (EPP) volt, melynek erejét két tényező adta. Egyfelől a széleskörű tömegtámogatottság: a tagszervezetek jelentős része a széles bázisú jobbközép pártokból került ki. A másik pedig a mögötte álló gazdasági erő: az európai nagytőke pénzügyi ereje és gazdasági befolyása. Azon pártok, akik az EPP-hez tartoztak, mozgástérhez, befolyáshoz jutottak nemzetközi szinten.

Az efféle kompromisszumos politika tehát komoly előnyökkel járt – bizonyos felvállalható veszteségek és lemondások mellett. A ’90-es évektől kialakult status quót azonban több esemény is megrengette: az EU-t 2008-ban elérte a pénzügyi válság, melyet tetézett a 2015-ös migrációs krízis, majd 2020-ban bekövetkezett egy rég nem látott elemi csapás: a koronavírus okozta világjárvány. Az unió mindhárom kihívás esetében rosszul teljesített.  Nem volt képes gyorsan reagálni és ez visszatérően a társadalmi rend megingásához, az életszínvonal csökkenéséhez vezetett. Az uniós politika jellemzően lassú, bürokratikus és számonkérhetetlen.

Ez 2008-at követően is káros következménnyel járt: az ingatlan- és pénzügyi piacokat sújtó válság jelentős vagyoni átrendeződést eredményezett, melyből az európai országok polgárai nem tudtak profitálni. A migrációs válság méginkább aláásat Európa biztonságérzetét: több nagyvárosban felborította a már amúgy is kritikussá vált etnikai arányokat, elszabadult a nők elleni erőszak, de jelentősen növekedett a zsidók és a melegek elleni atrocitások száma, majd egyre inkább a keresztények kerültek a támadások középpontjába. Franciaországban rendszeressé váltak a templomok elleni támadások és a vallási indíttatású gyilkosságokat követtek el.

A koronavírus okozta világjárvány során a bürokratikus politika az eddigieknél is nagyobb károkat okozott.

“Az ügyek intézése az ügyek nem intézése által” eddig európai polgárok tízezreinek halálába került, ám a következtetéseket a brüsszeli elit mindmáig nem vonta le, noha az események rendre a nemzeti, jobboldali, szuverenista pártok érveit igazolják.

A progresszió maga alá gyűri a nyugati világot

A 2008-ban kirobbant gazdasági válság történelmi lehetőségnek bizonyult a „haladó erők” számára: a progresszió szintet lépett, az átalakulási folyamatok felgyorsultak. A dinamikus globalizáció tapasztalata mindenki számára feladatot jelent. A nagy átalakulás során zajlik a verseny az értelmezés elsőbbségéért is. A globalizáció önmagában is nivelláló hatással bír a világra, a kontinensek közötti különbségek folyamatosan csökkennek – mint arra már a múltszázad elején is felfigyeltek (Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. 1929). A globális nagytőke érdeke e spontán folyamat gyorsítása, illetve mederben tartása. Ennek érdekében folyamatosan növeli befolyását a kulturális és tudományos intézményrendszeren belül is. Meghatározza a szórakoztatóipari trendeket (tévé műsorok, filmgyártás, videójátékok tematikáját), a média napirendjét. A nyugati világban már szinte teljesen ellenőrzése alá vonta a társadalomtudományi kutatásokat és publikációkat is, aminek több célja is van: egyfelől megteremti azt a fogalmi készletet, mellyel a folyamat az ő érdekeinek megfelelően írható le. Másfelől, létrehoz egy önszabályzó védelmi mechanizmust is: olyan nyelvet teremt, melyen a számára nem kívánatos problémákról nem is lehet beszélni.

E folyamatnak része az európai mérsékelt jobboldal átitatása a progresszív eszmékkel.

Ennek megfelelően jött létre a jelenlegi, „Krisztus nélküli kereszténydemokrácia” is, melyet univerzális modellként jelölnek ki a nyugati kultúrkör államai számára. Egy olyan díszlet-jobboldaliság felépítése zajlik, ahol a kellékek, szlogenek, vizuális elemek a konzervativizmus hangulatát idézik, ám a progresszív erőknek semmilyen stratégiai célját nem veszélyezteti.  E nagyszabású folyamat célja a különböző kultúrák közötti különbségek elmosása, a kontinensek lakosságának összekeverése, a társadalmak belső kohéziójának gyengítése. A világ egyik legfontosabb, nem-hivatalos döntéshozatali fórumán (World Economic Forum) már elérkezettnek látták azt is deklarálni, hogy tíz éven belül felszámolható a magántulajdon is.  Mindezen szándékok akadályában áll a szuverén európai nemzetállam. Így lett a globalizáció és szuverenizmus az európai politika mai, valódi törésvonala.

Geopolitikai csapdában

Az európai jobboldal azt kívánja megőrizni, ami kultúránkat egykor naggyá tette és ami mai napig az erejét adja. E látszólag evidens célkitűzés azonban számos érdeket sért. Az erős nemzetállamokra épülő, hatékony európai együttműködés ellentétes az olyan erőközpontok érdekeivel, mint az amerikai demokraták és a mögöttük álló pénztőke, illetve a Big Tech cégek.  Az erős Európa nem szolgálja az érdekeit a kommunista Kínának, valamint a kőolajat és a politikai iszlámot egyaránt exportáló arab monarchiáknak sem. Hagyományosan Európa sikerében ellenérdekelt államként szokták megnevezni Oroszországot is, ez azonban koránt sem egyértelmű. A teljesen amerikanizálódott, a demokrácia-export ideológiáját kiszolgáló EU biztosan nem jó szomszédja Oroszországnak.

A globalizálódó világban, Amerika, Kína és az arab világ szorításában Európa érdeke a hatékony együttműködés lenne. Az egységesülés jelenlegi iránya azonban nem ezt a célt szolgálja. A brüsszeli adminisztráció növekedése jól láthatóan a verseny- és az önvédelmi képesség ellenében hat.  A politikai döntések bürokratizálódnak, ám eközben a bürokrácia átitatódik ideológiával – el nem számoltatható hivatalnokok döntenek arról, hogy 446 millió ember világnézetét milyen irányban kell formálni (cancel culture, gender-ideológia. LMBTQ-lobbi), ugyanakkor a vakcinabeszerzések akadoznak és ez emberéletek tízezreit követelte az elmúlt hónapokban.

A közelmúltig az európai politika paradigmatikus fogalmai a neoliberális közgazdaság és liberális demokrácia volt. 2008-ban az első, 2015-ben pedig a második mondott végérvényesen csődöt. Az Amerikából begyűrűzött gazdasági válság világossá tette, hogy a pénzpiacok sokkal erősebb felügyeletet igényelnek. A migrációs válság és a népvándorlást gerjesztő emberijogi szervezetek cinikus érvelése egyértelművé tette: az európai önazonosságára vonatkozó természetes igény a liberalizmus nyelvén nem mondható el és nem védhető meg.

Az eddigi világrend intellektuális kerete széthullott, az új még nem alakult ki: paradigmaváltásban vagyunk.

A korábban liberálisnak és szocialistának nevezett politikai erők összeolvadni látszanak: a progresszió új, hibrid politikai jelenséget hozott létre, amely a magánéletben a totális szabadosságot propagálja (kvázi-liberális), a természetes kötelékeitől megfosztott egyént azonban új, globális függőségi viszonyokba kívánja helyezni, amelyet demokratikusan nem ellenőrizhető struktúrák kereteznek (kvázi-szocializmus).

Az új európai jobboldal kihívásai

A globális struktúrákkal való szembehelyezkedés óriási kockázattal jár.  A jobboldalnak ötleteket kell merítenie, ha szükséges, akár a nemzetközi baloldaltól is, amely jelenleg is előszeretettel használja a politikai intézményrendszeren kívül eszközöket. A felzárkózás elkerülhetetlennek látszik: Európa-szerte igény lenne konzervatív szellemiségű mozgalomszervezésre és a közösségépítés professzionális támogatására (lobbicsoportok, akciócsoportok, demonstrációk, performanszok) E mögé pragmatikus alapon gazdasági erő szervezendő, melynek pozitív példája az amerikai prolife mozgalom lehet. E nagy sikerű és hatásos kezdeményezés életvédelmi koalíciót hozott létre a neoprotestáns, katolikus és az ortodox felekezetek bevonásával.

Csak hosszútávon megvalósítható, de elkerülhetetlen stratégiai cél az információs-technológiai függőség minimalizálása is. Saját infrastruktúra fejlesztésével csökkenthető lenne a techóriásoknak való kitettség. Ennek részeként önálló, nemzetközi médiahálózat kiépítése szükséges – amiben érdekeltek lehetnek az amerikai republikánusok. A jólismert kettős médiamérce okán célszerű lenne saját televízió, rádió, új közösségi háló és egyéb online platformok létrehozása.

A magyar jobboldal mozgástere

A magyar jobboldali politika jelenleg három szinten képes befolyást gyakorolni. 1) Az első magától értetődő módon a hazai belpolitika világa. 2) A második a Kárpát-medence, melyről a magyarországi baloldal hagyományosan lemond, a magyar jobboldal azonban felelősséget visel érte, és hatókörébe is vonta 2010-et követően. 3) A harmadik szint azonban újdonság: a 2015-ben megindult népvándorlási hullám feltette a magyar jobboldalt Európa térképére is. Hazánk – közép és dél-európai szövetségeseivel együtt – ismét Európa védőbástyája lett. E váratlan, régi-új szerep azonban rég nem látott konfliktusokat is magával hozott: évszázadokra visszanyúló történelmi és kulturális különbségek törtek felszínre az elmúlt években.

1989/90-ben Közép-Európa népei megszabadultak a kommunizmustól és lehetőséget kaptak arra, hogy ismét Európa részévé váljanak. Nyugaton azonban a 20. század végére lezajlottak a szekularizációs modellnek megfelelő változások: az az Európa, amit a magyarok és a lengyelek a Vasfüggönyön keresztül néztek – nincs többé. A rendszerváltoztatási folyamat kezdete után mintegy két évtizedbe tellett, míg Közép-Európa népei rádöbbentek: ami Európa lényegéhez tartozik, annak őrzői ők maguk – a Nyugat pedig nem egyéb, mint a jólét ígérete.

A 21. század elejére azonban világossá vált, hogy a Nyugat nem érdekelt Közép-Európa életszínvonalának javításában.

A gyarmatosító logika változatlanul működik: a nagyhatalmak tagadják, hogy a régió önálló érdekekkel rendelkezhetne, az itteni országokat sugarasan kapcsolják magukhoz, a köztük lévő szolidaritást gyengíteni igyekeznek. Magyarország és Lengyelország azonban ragaszkodik Európa ősi hagyományaihoz: a posztmodernitással és a transzhumanizmussal szemben kitart az antikvitás és a kereszténység emberképe mellett.  Mindezek eredője képpen az elmúlt évtizedben egy önálló, közép-európai konzervativizmus jelent meg, mely még mindig abban hisz, mit a Nyugat már nem is hirdetett. Ez az új konzervativizmus jelenleg intézményesül, most építi ki fórumait.

Egy politikai szövetség akkor tartós, ha közös érdekeken alapul, de képvisel bizonyos közös értékeket is. Az olaszokkal bővülő lengyel–magyar szövetség a stratégiai tervezés időszakában van. Az elsőszámú cél egy minimum megfogalmazása, amelyhez a későbbiekben további jobboldali erők is csatlakozhatnak. Az európai jobboldal szuverenista: meg akarja szüntetni az Európai Unióban növekvő demokrácia-deficitet. Vélhetően ragaszkodni fog a bürokrácia csökkentéséhez és a szubszidiaritáshoz fenntartásához. Az őslakos nemzetek érdekeinek védelme érdekében várhatóan minden eddiginél radikálisabban fog fellépni az illegális bevándorlással szemben.

A lehetséges értékalapú kapcsolódási pontok az alábbiak: Nyugat-Európában a hagyományos vallásosság lényegében megszűnt létezni, a társadalom kulturális alapjaihoz azonban a kereszténység még mindig hozzátartozik. Az új európai jobboldal tehát spirituális értelemben valószínűleg nem lesz deklaráltan vallásos, de a kereszténység természetjogi tanítását ellentmondásmentesen magáévá teheti. Ezen alapulhat a hagyományelvűség, a kulturális önvédelem és az életpártiság. Az őshonos nemzetek önvédelme érdekében komoly gazdasági erőt fog lekötni a természetes, belső szaporulat ösztönzése. Ez együtt kell járjon egy konzervatív karakterű feminizmus térnyerésével is: az oktatási rendszert radikálisan át kell alakítani, hogy az európai nők az anyaságot össze tudják hangolni nem csak a karrierépítéssel, de már az első diploma megszerzésével is. Mindezekhez valószínűsíthetően kapcsolódik az adórendszer egyszerűsítésének kívánalma, a családi adózás támogatása és a pénztőke megadóztatása.

Az új politikai közösség kialakítása akkor lehetséges, ha a politikai akarat éveken át egy irányba mutat.

Az európai jobboldal mögé gazdasági erőt is kell szervezni, e nélkül fennmaradásának nincs realitása. Kapcsolódási pontot kell találni azon iparágakkal, amelyek anyagilag is érdekeltek abban, hogy a fiskális politika és a gazdasági szabályzás nemzeti hatáskörben maradjon. Olyan partnerekre van szükség, akik hajlandóak elviselni a középtávú anyagi veszteségeket annak érdekében, hogy hosszútávon legyen politikai képviseletük.

Összegzés

Az európai politikai elit túlnyomó része nem rendelkezik önálló gondolatokkal, nem származik tőlük releváns problémafelvetés. Olyan politikai termékeket importál, amelyeket az amerikai progresszív intézetekben találnak ki, az amerikai politikai rendszerben a nemzetközi média segítségével építenek fel és a soft-power eszközeivel terjesztenek (tudományos együttműködések, NGO-k, filmgyártás és a tömegkultúra egyéb felületei). Ezt a jelenséget nevezzük röviden „balratolódásnak”. Ha túl akar élni az európai jobboldal, akkor a jelenleginél lényegesen szélesebb horizonttal kell, hogy rendelkezzék. Nem csak Európa határain kell túl tekintenie, de még a nyugati világén is. Inspirációt kell merítenie az óriási kultúrateremtő erővel bíró keresztény ortodoxiából és figyelnie kell a dél-amerikai konzervatív gondolkodásra is. Eközben politikai szövetségeseket kell találnia a többi kontinensen is.